Homebox géneket szeretni már-már klisé szinten sztereotipikus egy fejlődésbiológustól, ugyanakkor tény, hogy a leglátványosabb mutációkért és evolúciós változásokért felelős géncsaládot nem lehet nem elismerni. Ennek megfelelően időről-időre mi is lerovunk néhány tiszetelkört a batesoni homeotikus mutációk genetikai mibenlétét biztosító DNS szakaszok előtt.

A Hox gének külön érdekes szerepet játszottak az ízeltlábúak evolúciójában, ahol a szájszervek alakja, a szárnyak helyzete és a potroh láb-nélkülivé válása egyaránt nekik köszönhető.

Ugyanakkor, paradox módon az utóbbiak esetében (azaz a potroh végtag-mentességét biztosító poszterior Hox gének, az ubx és abdA esetében) az utóbbi évek egy új, a végtagok hosszát befolyásoló funkiót is feltártak.

Pár héttel ezelőtt már vázoltam, hogy miért is fontos, hogy egy tintahal ne takarja ki a fényt úszás közben, elárulva ezáltal saját pozícióját, az alatta portyázó ragadozóknak.

Akkor a legevidensebbnek tűnő megoldást ismertettem: ha sikerül többé-kevésbé átlátszóvá válni, akkor kiszúrható árnyék sem jön létre.

Persze nem minden faj feltétlen híve az "üvegtest" programnak, így más megoldásokat is ismerünk. Az egyik, kommentek közt is előkerülő, a hawaii kurtafarkú tintahal (Euprymna scolopes) nevét égette bele a tudománytörténetbe.

A szóbanforgó tintahal egyáltalán nem átlátszó, viszont hasi oldalán egy specilizált "fény-szervet" hordoz, amivel biolumineszcens fényt állít elő.

Az év utolsó meetupja jövő szerdán este hétkor, az új helyszínen, a Vízraktérben. Gyertek!

Személyre szabott orvoslás a közösségi média világában
Meskó Bertalan - https://twitter.com/Berci http://webicina.com

A közösségi média az orvoslásban is teljesen átformálta a kommunikációt. Betegek online keresnek információt, orvosok Google Docs-on kollaborálnak és publikálnak, Twitteren tesznek fel szakmai kérdéseket. A közösségi média orvosi részében más szabályok uralkodnak, ráadásul a genomika, a személyre szabott orvoslás térnyerésével egyre nehezebb ezeket a szabályokat figyelemben tartani és a beteg, az e-páciens egyenlő partnerként egészen más törődést igényel orvosától, mint amit ők eddig megszoktak. A web 2.0 orvosi felhasználásait, gyakorlati példáit sztorikon keresztül érdemes bemutatni egy genomikai csavarral, melyben feltárulnak a saját génjeink is.

Régi olvasóink tudják, hogy a tollas dínó - madár kapcsolat feszegetése az egyik nagy vesszőparipánk. primavis kolléga legutóbb az ikonikus Archeopteryx apropóján demonstrálta, hogy ugyan a madár - dinoszaurusz rokonság létező dolog, de minden jel szerint nem egészen úgy, ahogy azt a populáris irodalom szereti felhozni, azaz a madarak maguk nem dinoszaurusz-leszármazottak.

A tucatnyi poszt és számolatlan karakter ellenére, most mégis olyan aspektusát tárjuk fel a madár - dínó kapcsolatnak, amiről eddig nem szóltunk: egy gasztronómiait.

Arról van szó, hogy egy nemrég előkerült Microraptor gui fosszília (egyébként Kínából, de ennek ma már nincs hírértéke) gyomrában felismerhető formában fennmaradt az utolsó vacsorája, ami minden létező jel szerint nem volt más mint egy valódi madár.

A Microraptor egyébként szintén visszatérő vendége blogunknak, volt már itt róla szó korábban is,különleges megjelenésének köszönhetően: kvázi négy szárnya volt, mert a lábain is hosszú evezőtollak voltak, így ősi kétfedeles vadászgépként hasíthatta egykor a levegőt. Már ha valóban repült, mert erről azért volt egy kis vita, ami azzal zárult le, hogy valószínűleg igen, de csak passzívan vitorlázgatott az ősi erdők lombkoronájában.

Hogy mind a mai napig nem sikerült rátalálni a méhcsalád-összeomlás okára, azt jól mutatja, hogy négy napja közöltek egy cikket, ami a legújabb elméletet vázolja, vagyis megkísérli megmagyarázni mi okozza a méhcsalád-összeomlást, vagy CCD -t.

Nyilván a méhcsalád-összeomlás kezdetekor a különböző rovarirtók az elsők voltak a gyanúsítottak sorában, de azóta sem sikerült egyikről sem kimutatni, hogy a jelenség oka lenne, annak ellenére, hogy különböző vizsgálatokban százhúsznál is több irtószert mutattak eddig ki méhkaptárakból. A szerzők elképzelése az, hogy nem egyes permetszerek a felelősek a pusztulásért, hanem két-három szer egymás hatását erősítve válthatja ki a méhcsalád-összeomlást. A többsejtűek körében általánosan elterjedtek az ABC transzportrendszerek, amelyek az idegen anyagokat távolítják el a sejtekből. Ezek jól ismertek például emberekben, a daganatsejtek kemoterápiás szerekkel szembeni ellenállása is gyakran ezeken alapul. Azonban ezen MDR (Multiple Drug Resistance) transzportfehérjék működése méhekben tökéletesen ismeretlen. Annyit tudunk róluk, hogy a Malpighi-edényekben, a kutikulában és a középbélben is működnek, a szervezetbe került mérgeket, többek közt a különböző irtószereket választják ki. A méh genomban megtalálhatóak ezen MDR fehérjék kódoló génjei, amik vélhetőleg hasonlóan működnek, mint a jobban ismert ízeltlábúakban például az ecetmuslicában található ortológjaik.

Ha a méhcsalád-összeomlásról beszélünk, szinte azonnal felmerül a "génmanipuláció", mint kiváltó ok. Ha kicsit jobban belegondolunk, az elképzelés egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodot. A kérdés, hogy vizsgálta -e valaha valaki, hogy a különböző terményekből származó Bt toxinok károsíthatják -e a méheket? Jelentem, igen, ma éppen két ilyen cikket mutatok be.

Ha esetleg valaki kedvet kapott a méhek tanulmányozásához, szeretnék ajánlani egy magyar nyelvű összefoglaló cikket, Dr. Békési László munkáját, amely ingyen hozzáférhető, magyar nyelven. Mivel még a méhcsalád-összeomlás előtt jelent meg (2005 -ben), arról nyilván nem ír a szerző, de jó összefoglalóját nyújtja a mézelő méh immunrendszerének.

Ha már legutóbb az alig ismert fertőző betegségekkel foglalkoztam, itt egy másik teljesen rejtélyes jelenség a méhcsalád összeomlás, ami egyre több méhcsaládot érint az egész világon. A méhészet ősrégi foglalkozás, így nem csoda, ha nem ez az első megfigyelt méhpusztulási hullám, 1869 óta körülbelül tizennyolc különálló pusztulási eseményt jegyeztek fel, például 1891 -ben és 1896 -ban Colorádóban egy "Májusi betegség" nevű járvány során a mostani méhcsalád-összeomláshoz hasonlóan rövid idő alatt jelentős mennyiségű méh tűnt el. A manapság méhcsalád összeomlásnak vagy CCD -nek nevezett jelenséget először 2006/2007 telén figyelték meg az USÁban, eredetileg ezekkel a jellemzőkkel írták le:
-A dolgozók gyors pusztulása, amit jól jelez, hogy ezekben a családokban sok lárvára kevés kifejlett rovar jut.
-Az érintett kaptárak környékén sehol sem látni elhullott dolgozókat. (Ez látható az első képen)
-A kaptárban csak később szaporodnak el az élősködők, mint a kaptárbogár és a viaszmoly, valamint a szomszédos családok sem azonnal kezdik rabolni a gyönge családot.

Ezt a tünetegyüttest, vagy ha úgy tetszik jelenséget nevezték el eredetileg méhcsalád összeomlásnak. Az eredete a mai napig ismeretlen, leginkább ötletek kerülnek elő, hogy mi okozhatja, ezekből ha minden jól megy jó párat áttekintünk majd. Érdemes megnézni először egy korai leírását, Dennis vanEngelsdorp és munkatársai 2009 -es munkáját!

Ha egy új fertőző betegség üti föl a fejét, általában csak mérsékelt érdeklődést vált ki, főleg, ha emberekre nem veszélyes. Ha gazdaságilag fontos élőlényeket veszélyeztet, már többen fölkapják a fejüket. Jelenleg éppen kibontakozóban van egy olyan járvány, ami az emlősfajok húsz százalékát is veszélyeztetheti, a fehér orr tünetegyüttes. Keveset hallani róla, mivel denevéreket fertőz, bár a denevérek jelentős rovarfogyasztásuk révén talán nagyobb hatást gyakorolnak a termésre, mint bárki gondolná. A betegség egészen új, elsőként 2006 -ban figyelték meg New York mellett. Maga a kórokozó egy Geomyces destructans nevű hidegkedvelő gomba, ami húsz fok alatt képes szaporodni, így a telelő denevérek testén nőve gombafonalaival beborítja a fejüket és a szárnyukat. A beteg denevérek zsírtartalékai idő előtt elfogynak, így nem élik túl a telet. A betegség meglepően pusztító, az USA fertőzött barlangjaiban gyakorlatilag az összes egyed elpusztul, ráadásul a kórokozó igen gyorsan terjed új barlangokba, mondjuk ez nem túl meglepő, hiszen a gazdaszervezet egy repülő emlős. A kórokozó eredetéről nem sokat tudunk, találgatás szintjén felmerült, hogy barlangászok hurcolhatták be valahonnan.

Kicsit Sexcomb lecsójába csapunk, és a Drosophilák és Wolbachia baktériumok parazitizmus és szimbiózis határán tántorgó kapcsolatát vesézzük újból ki.

Sexcomb korábbi posztjai jó felvezetőként szolgálnak a témához, annál is inkább, mert az egyik posztban elejtett fonalat veszzük fel. Konkrétan arról a megfigyelésről van szó, hogy azok a nőstények, amelyekből kiírtják a baktériumokat antibiotikum-kezeléssel, kevésbé lesznek termékenyek.

Egy új kutatás mindezt egy kicsit a feje tetejére állítja, ugyanis arra a következtetésre jut, hogy épp a bakteriális fertőzés az, ami növeli a termékenységet (lásd W+ vs. W-), közel négyszeresére.

Ha a dolog miértjére keressük a választ, a kirakós első fontos eleme az, hogy pontosan hol, milyen sejtekben élnek a Wolbachiák.

Az oktopuszok rejtőzködő képessége legendás és ha egy kicsit jobban szétnézünk, hogy milyen videók keringenek a témában internetszerte, nem nagyon tehetünk mást, mint beállunk a csodálók hosszú sorába, egy kaméleon itt ipari tanuló sem lehet.

Az álcázás bajnokai részben a vadászathoz részben a ragadozóiktól való védekezéshez használják különleges tulajdonságukat, mégpedig igen fifikásan.

Az egyes ragadozók ugyanis napszaktól és mélységtől függően más-más stratégiát használhatnak a kóbor zyakmányok kiszúrására, s ennek megfelelően más-más ellen-stratégia kell a védekezéshez is.

Olyan vízmélységekben, ahova még lehatol a fény, a ragadozók azt használják ki, hogy a testek általában árnyékot vetnek (hiszen a hátukon megakadnak a lefele araszoló fénysugarak), így a felettük úszó sötét foltok jó eséllyel a nap betevőt jelenthetik. Ebben a környezetben az átlátszóság komoly előnyt jelent értelemszerűen, hiszen ha az élőlény nem takarja ki a fényt, akkor nem is vethet árnyékot.

"A kórság Mindenszentek körül érte el Londont és naponta sokakat megfosztott az élettől. Annyira megerősödött, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony és Húsvét közt naponta 200 holttestet ástak el csak a Smithfield melletti új temetkezési helyeken."

A fenti szöveget a canterbury érsek egyik krónikása, Robert of Avesbury vetette papírra, amikor a Fekete Halál 1348-as londoni betöréséről írt.

A középkori London a maga túlzsúfoltságával, döbbenetesen primitív közegészségügyével ideális terepe volt mindenféle kórokozók tobzódásának (és még évszázadokig az s maradt). Ennek megfelelően rgyáltalán nem voltak ritkák a járványok, de mégis a 14. századi bubópestisjárvány még ebben a közegben is kilógott a maga nyers hatékonyságával. Reggel még teljesen egészségesnek tűnő emberek este már halottként feküdtek valamelyik temetőben. A kór nem kímélt senkit, papok és nemesek épp úgy áldozatául estek, mint koldusok és zsebtolvajok.