"A kórság Mindenszentek körül érte el Londont és naponta sokakat megfosztott az élettől. Annyira megerősödött, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony és Húsvét közt naponta 200 holttestet ástak el csak a Smithfield melletti új temetkezési helyeken."
A fenti szöveget a canterbury érsek egyik krónikása, Robert of Avesbury vetette papírra, amikor a Fekete Halál 1348-as londoni betöréséről írt.
A középkori London a maga túlzsúfoltságával, döbbenetesen primitív közegészségügyével ideális terepe volt mindenféle kórokozók tobzódásának (és még évszázadokig az s maradt). Ennek megfelelően rgyáltalán nem voltak ritkák a járványok, de mégis a 14. századi bubópestisjárvány még ebben a közegben is kilógott a maga nyers hatékonyságával. Reggel még teljesen egészségesnek tűnő emberek este már halottként feküdtek valamelyik temetőben. A kór nem kímélt senkit, papok és nemesek épp úgy áldozatául estek, mint koldusok és zsebtolvajok.
"A kórság Mindenszentek körül érte el Londont és naponta sokakat megfosztott az élettől. Annyira megerősödött, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony és Húsvét közt naponta 200 holttestet ástak el csak a Smithfield melletti új temetkezési helyeken."
A fenti szöveget a canterbury érsek egyik krónikása, Robert of Avesbury vetette papírra, amikor a Fekete Halál 1348-as londoni betöréséről írt.
A középkori London a maga túlzsúfoltságával, döbbenetesen primitív közegészségügyével ideális terepe volt mindenféle kórokozók tobzódásának (és még évszázadokig az s maradt). Ennek megfelelően rgyáltalán nem voltak ritkák a járványok, de mégis a 14. századi bubópestisjárvány még ebben a közegben is kilógott a maga nyers hatékonyságával. Reggel még teljesen egészségesnek tűnő emberek este már halottként feküdtek valamelyik temetőben. A kór nem kímélt senkit, papok és nemesek épp úgy áldozatául estek, mint koldusok és zsebtolvajok.
A tünetek közt a nyirokmirigyek groteszk duzzadása, szédülés, hányinger, vér köpés és a bőr alatti sötét foltok megjelenése emelhető ki (utóbbi miatt kapta a "fekete" jelzőt a betegség). A szimptómák megjelenése szinte biztos halált jelentett, csak nagyon kevesek élték túl a fertőzést, és ők is életük fennmaradó részében magukon hordták a megbetegedés nyomát.
Ma már szinte biztosan állíthatjuk, hogy a megbetegedés okozója a Yersinia pestis nevű baktérium, amelyet a betegségre rezisztens patkányok, illetve bolháik szállítottak Európán keresztül Ázsia felől a szigetországba, a korabeli kereskedelmi útvonalakon.
És az egyik ok, ami miatt ezt ma tudjuk (ui. hosszú ideig voltak alternatív elméletek is a Fekete Halál eredetével kapcsolatban), az épp az Avesbury írásában is említésre kerülő East Smithfield temető.
Az itt folyó ásatások során kerültek elő a járvány idején katonás rendben eltemetett holttestek, amelyeknek fogaiból mintát vettek és kimutatták egy korabeli Yersinia törzs jelenlétét.
Sőt, végül a teljes genomját sikerült megszekvenálni a korabeli kórokozónak, ami nagyon is informatívnak bizonyult.
A legfontosabb felfedezés az lehetett, hogy a Fekete Halál idején fertőző törzs a ma ismert össze patogén Y. pestis törzs (szürke dobozzal jelölve) őse. Ami persze adja is a következő kérdést: ma miért nem okoznak akkora pusztítást ezek a kórokozók, mint szűk 600 évvel ezelőtt?
A kérdésre két magyarázat tűnik kézenfekvőnek: egyrészt lehet, hogy önmagában az akkori Yersinia törzs sem lett volna végzetes, de kombinálódva a kor alultápláltságával, vagy esetleg valami más fertőzéssel olyan gyilkos kombináció jött létre, ami a korabeli Európa lakosságának közel harmadát elpusztította. A másik magyarázat épp ebben a magas letalitásban keresendő: annyira potens volt a patogén, hogy hihetetlenül erős szelekciós ágensként működött, így csak azok maradhattak életben, akiknek a szervezete valamiféle immunitással rendelkezett a fertőzés ellen. Mi pedig ezeknek a túlélőknek a leszármazottai vagyunk, így ma is magunkban hordozzuk a korabeli immunitás génjeit.
Bos KI, Schuenemann VJ, Golding GB, Burbano HA, Waglechner N, et al. (2011) A draft genome of Yersinia pestis from victims of the Black Death. Nature 478: 506-510.
