Szóval az van, hogy az egyik freeblog-szerver bemondta a csendest, így az augusztus vége óta idetolt termés eltűnt. Idővel vissza lesz állítva, mert le lett mentve cache-ből, de most türelmeteket kell kérnem.

Szóval az van, hogy az egyik freeblog-szerver bemondta a csendest, így az augusztus vége óta idetolt termés eltűnt. Idővel vissza lesz állítva, mert le lett mentve cache-ből, de most türelmeteket kell kérnem.

A kukorica teoszintéből történő háziasítása óta eltelt durván tízezer év igazi sikersztorit takar. Az emberiség szempontjából kevés dolog jellemezheti jobban egy takarmánynövény fontosságát, mint az, hogy a 2009-ben termelt 817 millió tonna mellett a világszerte begyűjtött búza és rizs (mindkettő valamivel 600 millió tonna felett) csak tisztes "futottak-még" kategóriába eshet. Persze, ha kutatókat kérdezünk a kukorica fontosságáról, akkor előbb-utóbb előkerül, hogy a kukorica másért is nevezetes: ez volt az első szervezet, amelyben bebizonyították az ún. ugráló genetikai elemek, azaz transzpozonok jelenlétét.

Barbara McClintock, akinek nevéhez fűződik a jeles felfedezés (és aki végül munkásságáért Nobel díjat is kapott), a kukoricaszemek színét vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a magban levő embriót körülvevő triploid aleuron táplálószövetében megjelenő foltok egy mobilis genetikai elem jelenlétével magyarázhatóak. Persze könnyen kikövetkeztethető mindebből, hogy ha a transzpozonok jelenléte a mag színét képes befolyásolni, akkor akár a növény számos további tulajdonságára lehet hatással.

És hogy ez mennyire így is van, mi sem bizonyítja jobban, mint egy új tanulmány, amiben a transzpozon aktivitást a kukorica egyik lényeges jellegének, az ún. "apikális dominanciának" a megjelenésével hozzák összefüggésbe.

A kukorica teoszintéből történő háziasítása óta eltelt durván tízezer év igazi sikersztorit takar. Az emberiség szempontjából kevés dolog jellemezheti jobban egy takarmánynövény fontosságát, mint az, hogy a 2009-ben termelt 817 millió tonna mellett a világszerte begyűjtött búza és rizs (mindkettő valamivel 600 millió tonna felett) csak tisztes "futottak-még" kategóriába eshet. Persze, ha kutatókat kérdezünk a kukorica fontosságáról, akkor előbb-utóbb előkerül, hogy a kukorica másért is nevezetes: ez volt az első szervezet, amelyben bebizonyították az ún. ugráló genetikai elemek, azaz transzpozonok jelenlétét.

Barbara McClintock, akinek nevéhez fűződik a jeles felfedezés (és aki végül munkásságáért Nobel díjat is kapott), a kukoricaszemek színét vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a magban levő embriót körülvevő triploid aleuron táplálószövetében megjelenő foltok egy mobilis genetikai elem jelenlétével magyarázhatóak. Persze könnyen kikövetkeztethető mindebből, hogy ha a transzpozonok jelenléte a mag színét képes befolyásolni, akkor akár a növény számos további tulajdonságára lehet hatással.

És hogy ez mennyire így is van, mi sem bizonyítja jobban, mint egy új tanulmány, amiben a transzpozon aktivitást a kukorica egyik lényeges jellegének, az ún. "apikális dominanciának" a megjelenésével hozzák összefüggésbe.

Utóbbi azt jelenti, hogy a kukorica növények (lent, jobbra) sokkal kevésbé elágazóak, mint vad, teoszinte rokonaik (lent, balra). Az oldalirányú növekedés felett a csúcsirányú növekedés dominál.

A jelleg kialakításában fontos szerepe van a teosinte branched1 (tb1) génnek, amely egy transzkripciós represszort kódol. A tb1 feladata a növekedés gátlása, és a gén kukorica-specifikus allélja lényegesen nagyobb aktivitást mutat, mint a teoszinte-specifikus allél.

Az aktivitásbeli különbségért felelős mutáció minden jel szerint egy Hopscotch nevű transzpozon, ami a tb1szabályozó-régiójába ugrott és a gén aktivitását megnövelte.

Ha növénysejt-tenyészetekben egy egyszerű riportervektor aktivitását nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a kukorica-specifikus szabályozórégió (M-prox) lényegesen nagyobb aktivitást mutat, mint a teoszinte specifikus régió (T-box). Ugyanakkor a különbség szinte teljes egészében a Hopscotchjelenlétének köszönhető, hiszen hiányában (ΔM-prox) a kukoricarégió is alig aktívabb a teoszinte azonos szakaszánál.

Mi is következik mindebből? Természetesen egyrészt ismét megerősítést nyert, hogy a transzpozonok nagyon fontos elemei a fenotípusos evolúciónak és viszonylag véletlen helyváltoztatásaikkal gyakran hozhatnak létre olyan fenotípusos elváltozásokat, amelyeket a szelekció (természetes vagy emberi) favorizál. (Ez persze nem sokkolóan meglepő, találkoztunk már ilyesmivel, például a lucculus paradicsom esetén.) Másérszt, és persze nem én lennék, ha nem ütném le a magas labdát ;-), a véletlenszerűen inszertálódó genetikai anyag, amitől a GMO-któl szakmányban rettegő barátaink olyannyira tartanak, nem is annyira félelmetes és kezelhetetlen. Sőt, alkalomadtán kifejezetten hasznos lehet.

Studer A, Zhao Q, Ross-Ibarra J, Doebley J (2011) Identification of a functional transposon insertion in the maize domestication gene tb1. Nat Genet 43(11): 1160-3.

Amikor szűk két évvel ezelőtt kirobbant az ún. Climategate-botrány (ami igazából annyit árult el, hogy a klímakutatóknak herótjuk van az ún. "klíma szkeptikusoktól" és ezt nem félnek egymás közt leírni), hatalmas tam-tam dobolás indult a klímaváltozást tagadó berkekben, és hasraütés-szerűen azt kezdték állítani, hogy íme a bizonyíték, hogy az emberi tevékenységen alapuló felmelegedésre nincs is bizonyíték, most lebuktak azok a csúnya kutatók.

A médiahullámokat jó érzéssel meglovagolva Richard Muller, egy berkeley-i fizika professzor ekkor jelentette be, hogy Berkeley Earth Surface Temperature Study (BEST) névvel egy új kezdeményezést indít, ami új és nyilvános adatok alapján, új statisztikai módszerek kidolgozásával, nyilvános támogatólistával feltárja, hogy mi is az igazság. A csapatba egy sereg "nehézsúlyú" kutatót hívott meg, pl. az idén Nobel-díjassá váló Saul Perlmuttert is, és támogatókat is szép számmal szerzett, pl. a klímaszkeptikusságukról híres Koch-testvéreket (róluk lásd ezt a jó kis New Yorker profil-cikket). Utóbbiak részvétele jól jelezte, hogy kezdetben a "szkeptikus" közösség nagy reményeket fűzött a dologhoz. A klímaváltozás tagadók egyik apostola, Anthony Watts, nem kevesebbet jelentett ki, mint hogy annyira megbízik bennük, hogy hajlandó az eredményeiket elfogadni bármik is lesznek azok.

Nos itt vannak az eredmények, és ha láttunk nagyon frusztrált embereket, "szkeptikus" barátaink bizony azok. Ugyanis a BEST görbéje szinte tökéletesen fedi az eddigi adatokat (NOA, NASA-GISS, HadCRU), vagyis még egy független elemzés bizonyította az antropogén felmelegedés valósságát.

A BEST kutatói egyben szépen elhantolják a "szkeptikus"-közösség olyan vesszőparipáit, mint a túl meleg helyen levő észlelő-állomások: az eredmények az mutatják, hogy ilyenek alig vannak és alig-alig, ha eygáltalán befolyásolták az eddigi eredményeket.

És mit lép erre Anthony Watts? Hirtelen fatális hibákat fedez fel Mullerék metodológiájában, ami miatt már csak PR fogásnak tartja az egész projectet. Emelje fel a kezét, aki meg van lepődve....

(Bővebben: SkepticalScience, RealClimate)

Amikor szűk két évvel ezelőtt kirobbant az ún. Climategate-botrány (ami igazából annyit árult el, hogy a klímakutatóknak herótjuk van az ún. "klíma szkeptikusoktól" és ezt nem félnek egymás közt leírni), hatalmas tam-tam dobolás indult a klímaváltozást tagadó berkekben, és hasraütés-szerűen azt kezdték állítani, hogy íme a bizonyíték, hogy az emberi tevékenységen alapuló felmelegedésre nincs is bizonyíték, most lebuktak azok a csúnya kutatók.

A médiahullámokat jó érzéssel meglovagolva Richard Muller, egy berkeley-i fizika professzor ekkor jelentette be, hogy Berkeley Earth Surface Temperature Study (BEST) névvel egy új kezdeményezést indít, ami új és nyilvános adatok alapján, új statisztikai módszerek kidolgozásával, nyilvános támogatólistával feltárja, hogy mi is az igazság. A csapatba egy sereg "nehézsúlyú" kutatót hívott meg, pl. az idén Nobel-díjassá váló Saul Perlmuttert is, és támogatókat is szép számmal szerzett, pl. a klímaszkeptikusságukról híres Koch-testvéreket (róluk lásd ezt a jó kis New Yorker profil-cikket). Utóbbiak részvétele jól jelezte, hogy kezdetben a "szkeptikus" közösség nagy reményeket fűzött a dologhoz. A klímaváltozás tagadók egyik apostola, Anthony Watts, nem kevesebbet jelentett ki, mint hogy annyira megbízik bennük, hogy hajlandó az eredményeiket elfogadni bármik is lesznek azok.

Nos itt vannak az eredmények, és ha láttunk nagyon frusztrált embereket, "szkeptikus" barátaink bizony azok. Ugyanis a BEST görbéje szinte tökéletesen fedi az eddigi adatokat (NOA, NASA-GISS, HadCRU), vagyis még egy független elemzés bizonyította az antropogén felmelegedés valósságát.

A BEST kutatói egyben szépen elhantolják a "szkeptikus"-közösség olyan vesszőparipáit, mint a túl meleg helyen levő észlelő-állomások: az eredmények az mutatják, hogy ilyenek alig vannak és alig-alig, ha eygáltalán befolyásolták az eddigi eredményeket.

És mit lép erre Anthony Watts? Hirtelen fatális hibákat fedez fel Mullerék metodológiájában, ami miatt már csak PR fogásnak tartja az egész projectet. Emelje fel a kezét, aki meg van lepődve....

(Bővebben: SkepticalScience, RealClimate)

A hét egyik tudományos bulvárszenzációja a Mexikóban lelt egyszemű cápa-bébi lett, amit sikerült mindenütt (így az elvileg tudományos portálként definiálható LiveScience-n is) elképesztően blőd körítéssel tálalni.

Pedig a jelenség, ami a szerencsétlen kis lényt minden valószínűség szerint ilyenné tette, kialakítva a holoprosencephalia tünetegyüttest, egy elég univerzális gerinces fejlődési útvonal elromlása lehet (ami összességében nem is annyira hallatlanul ritka, lásd nem is olyan régen Cy, a küklopsz-kismacska esetét).

A hét egyik tudományos bulvárszenzációja a Mexikóban lelt egyszemű cápa-bébi lett, amit sikerült mindenütt (így az elvileg tudományos portálként definiálható LiveScience-n is) elképesztően blőd körítéssel tálalni.

Pedig a jelenség, ami a szerencsétlen kis lényt minden valószínűség szerint ilyenné tette, kialakítva aholoprosencephalia tünetegyüttest, egy elég univerzális gerinces fejlődési útvonal elromlása lehet (ami összességében nem is annyira hallatlanul ritka, lásd nem is olyan régen Cy, a küklopsz-kismacska esetét).

Több lehetőséget számba vehetünk, hogy mi is ment gallyra gajra a fejlődés korai szakasza során. Például, mint arról egyszer régen már írtam, a Sonic hedgehog (Shh)-jelátvitel hibája esetén elmarad a gerinces embriók fejlődése elején a szemmező kettéválása s így egyetlen szem alakul ki. A dolog egyszerű (és sajnálatos véletlen) nyomán is kialakulhat - hiszen számos fejlődési folyamat egy kicsit sztochasztikus -, de gyakran a környezetből bejutó antagonisták hatása következtében jelentkezik. Utóbbi kategória a cyclopamin nevű anyag, amely a zászpában található és legelés közben a vemhes juhokat mérgezheti meg (esetleg véletlen során emberi táplálékba kerülve, hasonló következményekkel jár).

Természetesen a Shh-jelátvitel csak az egyik lehetőség, de a lényeg minden esetben ugyanaz: a szemmező korai fejlődése nem úgy zajlik, le, ahogy kellene, így a két oldalon kialakuló szemek helyett egyetlen, nagyméretű szem jön létre homloktájon.

Megint eltelt egy hónap, ismét Science Meetup. Szerdán este hétkor a Szilvuplé Varietében. Gyertek!

Magyarország mellékhatásai

Kerék Barbara - Magyar Állami Földtani Intézet

Sokféle hatása lehet annak, hogy itt élünk. Ebben az előadásban az egészségünk szempontjából legfontosabb geokémiai hatásokat tekintjük át. Azt egy átlagosan művelt ember is tudja, hogy testünk optimális működéséhez különböző elemekre van szükség — elég, ha időnként végignéz egy reklámblokkot fő műsoridőben. Vannak olyan elemek, amelyekből több kell, és vannak, amikből nagyon kevés — ezeket hívjuk mikrotápelemeknek. Baj nemcsak akkor lehet, ha valamiből túl sok van a környezetben, de akkor is, ha túl kevés, mert a tápláléklánc különböző elemeire, illetve a mi egészségünkre mindkettő hathat károsan. Magyarország földtani és így talajtani, illetve vízföldtani adottságaiból következik, hogy bizonyos területeken az arzén és a kadmium túlsúlya, illetve a jód, a szelén, a fluor és a molibdén hiánya jellemző.

(Az alábbi szöveg a BBC Science Focus magyar kiadásának első számában jelent meg, bő másfél hónappal ezelőtt.)

Találmányaik utáni biztos haszon a mindenkori feltalálók legjobb ösztönzője: a szabadalmi rendszer lényegét már az ókori görögök is felismerték, amikor Szibariszon szakácsaik számára egy éves monopóliumot biztosítottak új fogásaik receptje felett. Azóta sok minden változott (maga Szibarisz is eltűnt), de a szabadalmak logikája kiállta az idő próbáját.

Persze a mai találmányok sokszor más jellegűek: nanochipek, algoritmusok, atomreaktorok.  Vagy épp molekulák. Többnyire a gyógyszeriparban használt szintetikus vegyületekről van szó, amelyek ha hasonlítanak is természetben előforduló anyagokra, azokkal nem azonosak: természeti jelenségre és termékekre ugyanis nem kérhető szabadalom.

Ezért is furcsa elsőre, hogy egy amerikai cég két emberi gén, a mellrákban kulcsszereplő BRCA1 és BRCA2 szekvenciáját igyekszik évek óta levédetni. A tét nem kicsi, arról van szó, lehet-e monopóliuma a géneket először azonosító, Myriad nevű cégnek, hogy rákszűrésben használja fel őket.

A Myriad persze nem a kromoszómákon levő génszekvenciát igyekszik szabadalmaztatni (azt nem is tehetné), hanem csak annak a fehérjekódoló részeit. Mivel ez a rövid DNS szekvencia önmagában nem létezik a sejtben, a cég által levédetni kívánt molekula elvileg szintetikus vegyületnek minősülhet.

Ezt az érvelést egy amerikai feljebbviteli bíróság el is fogadta júliusi ítéletében, ami, ha így marad, a BRCA gének fehérjekódoló részét valóban a Myriad kizárólagos szellemi tulajdonává teszi. Kérdés, hogy mire mennek vele, hiszen a bíróság egyúttal elutasította eljárási szabadalmaikat, melyek a két gén szekvencia elemzéséről szóltak. Utóbbiak nélkül pedig aligha védhető le a rákszűrési eljárás, aminek lényege pont a páciensek DNS-ének összehasonlító vizsgálata.

Ahhoz, hogy immunrendszerünk hatékonyan el tudja takarítani a minket megtámadó kórokozókat, először fel kell tudnia ismernie őket. E folyamat leírásáért kapta a 2011. évi orvosi Nobel-díjat megosztva Bruce A. Beutler, Jules A. Hoffmann és Ralph M. Steinman.

Az immunrendszerünknek két védővonala van a kórokozók (baktériumok, vírusok) ellen. Az első vonalat a veleszületett immunitás sejtjei, illetve molekulái alkotják. Ezek a patogénekhez köthető, általános, evolúciósan konzervált molekuláris mintázatokat ismernek fel és képesek azonnal reagálni a betolakodókra. Sok esetben azonban ez nem elég a patogének eltakarításához és a szerzett immunitás aktiválása szükséges. Ennek során olyan, a kórokozókra specifikus limfociták és ellenanyagok jönnek létre, amelyek igen nagy hatékonyságú és erősen specifikus immunválaszt eredményeznek. Ez utóbbi folyamatot ráadasul immunulógiai memória kialakulása is kíséri, aminek következtében a kórokozóval való újabb találkozás alkalmával gyorsabban és hatékonyabban tud reagálni a szervezet.

A szerzett immunitás tehát hatékonyabb és specifikusabb, mint a veleszületett immunitás, viszont kialakulásához körülbelül egy hétre van szükég, ami egy baktérális fertőzés során meglehetősen hosszú idő. Amellett, hogy a veleszületett immunitás lélegzetvételnyi előnyhoz juttatja a szervezetet, aktiválásával a kórokozó típusától függően meg is szabja a szerzett immunválasz irányát, típusát, mértékét, ami így az adott kórokozóra szabott lesz.

A veleszületett immunitás felismerési folyamatában kulcsfontosságú szerepet játszanak a dendritikus sejtek (1 ábra). Ezt a sejttípust Ralph Steinman írta le még a 1970-es években (1). A dendritikus sejtek az immunrendszer őrszemei, a szövetekben ülve ők találkoznak először a kórokozókkal. Patogének (vírusok, baktériumok, gombák) hatására aktiválódnak, a nyirokcsomókba vándorolnak, ahol hatékonyan beindítják a szerzett immunválaszt, ami ellenanyagok és specifikus limfociták (T és B sejtek) termelődése útján a kórokozó eltávolításához vezet.

A 90-es években Jules Hoffman csoportjában gyümölcslegyek vizsgálata során azt találták, hogy azon egyedek, amelyekben a Toll nevü gén nem funkcionált, nem voltak képesek a gombás fertőzések legyőzésére (2 ábra). Ezáltal egyértelmüvé vált, hogy a Toll gén termékének fontos szerepe van a gombás fertőzések elleni védekezésben (2).

Ebben az időben már ismert volt, hogy bakteriumokból származó termékek aktiválják az immunrendszert. Az egyik ilyen termék a lipopoliszacharid (LPS), ami Gram negatív baktériumok falának összetevője. Többen próbálták azonosítani az LPS receptort, amit vegül mutáns egerek vizsgálata útján Bruce Buitler talált meg. Kiderült, hogy a molekula a Toll gén homológja, amit a hasonlóság miatt Toll-like receptornak (TLR) nevezett el (3). Ezután a felfedezés után a terület robbanásszerü fejlődésnek indult. Azóta számos Toll-like receptort írtak le, amelyek kórokozókon található mintázatok specifikus felimerésére képesek.

Mostanra elfogadottá vált az a nézet, miszerint a patogéneket ún. mintázat-felismerő receptorok észlelik, amelyek nem egyedi patogénekre, hanem nagyobb patogén csoportokra (baktériumok, vírusok, gombák) specifikusak. A TLR4 az LPS-t ismeri fel, a TLR3 egyes vírusokból származó dupla szálú RNS hatására aktiválódik, a TLR5 bakteriális flagellint köt, a TLR7 pedig bacikból származó DNS-t (CpG oligodeoxinukleotid) és így tovább. A gombák sejtfalában lévő cukrokat pedig ismét más mintázat felismerő molekulák, a C-type lectin receptorok észlelik.

A mintázat felismerő receptorok közül több a citoplazmában található, ahol nemcsak intracelluláris fertőzésre, de sejten belüli stresszre, illetve megváltozott saját struktúrákra is reagálnak.

A dendritikus sejteken a különboző kórokozók által előidézett mintázat felismerő receptorok aktiválódása megszabja a kialakuló immunválasz irányát, aminek következtében a megfelelő „fegyvernemek” (antitestek, T sejtek) kerülnek bevetésre. Ha úgy tetszik, a dendritikus sejtek az immunrendszer karmestereinek is tekinthetők. A felismerés sejtes komponensei tehát a dendritikus sejtek, a molekuláris komponsensei pedig a mintázat felismerő receptorok.

De miért is hasznos tudni mindezt? Ezeknek az ismereteknek a tudatában például hatékonyabb vakcinációs módszerek fejleszthetőek ki. Jelenleg ez elölt vagy legyengített kórokozóval történik, ami magán hordozza az immunrendszert aktiváló molekuláris mintázatokat, így tehát a TLR ligandokat is. Ha pontosan ismernénk az aktiváció mechanizmusát, akkor elegendő lenne a legszükségesebb mintázatokat bejuttatni a szervezetbe a vakcináció során, mert már az kiváltaná azt az immunválaszt, ami hatékony védelem kialakulásához vezetne. A jelenlegi kutatások tehát arra irányulnak, hogyan lehetne egy kórokozóból származó fehérjével és egy mesterséges Toll-like receptorokat aktiváló adjuvánssal együtt hatékony vakcinációt előidézni.

Az immunológusok egyik régi álma egy rák ellenes vakcina létrehozása. A dendritikus sejtek felfedezése után sok csoport próbálkozott dendritikus sejteket a vérből kinyerve, rákos sejtekből származó fehérjékkel feltölteni és vissza-injektálni a paciensekbe (3 ábra). Azt remélték, hogy így egy rák ellenes immunválasz fejlődik majd ki. Sajnos ezek a kezdeti próbálkozások kiábrándító eredményeket hoztak. Azóta kiderült ugyanis, hogy a dendritikus sejtek egy meglehetősen heterogén sejtcsoport, aminek számtalan alcsoportja létezik, és nem mindegyik képes egyformán hatékony immunválaszt előidézni. Egyes típusok például kimondottan immunológiai toleranciát váltanak ki. Sokkal jobban meg kell tehát ismernünk a dendritikus sejtek müködését, mielőtt saját hasznunkra akarnánk fordítani őket.

2010-ben fogadták el amerikában a prosztatarák kezelésére a Provenge-t, ami az első dendritikus sejten alapuló terápia. A kezelés során a páciens saját dendritikus sejtjeit töltik fel egy prosztata-specifikus fehérjével, majd visszainjektálva azokat rák-ellenes immunválaszt indukálnak. Egy kúra 93000 dollárba kerül és pusztán pár hónappal hosszabbítja meg a paciensek életét, emiatt nem valószínü, hogy a kezelés széles körben elérhető lesz, de bizonyítéknak megfelelő. Más ráktípusok ellen is folyik hasonló módszer kifejlesztése. Magán Steinman-on is, - aki hasnyálmirigyrákban hunyt el tragikus módon csupán három nappal a díj kihirdetése előtt – kipróbáltak egy kísérleti fázisban lévő dendritikus sejt-alapú terápiát.

A dendritikus sejtek tehát igen hatékony immunválaszt képesek indukálni. Amikor viszont ezen sejtek szabályozása károsul, az kóros immun-aktivációs állapothoz, krónikus gyulladáshoz, ún. autoimmun szindromához vezethet. Dendritikus sejtek kóros müködését igazolták például a szisztémás lupus erythematosus nevü autoimmun betegségben is. Állatkísérletekben bizonyították, hogy az immunrendszert befolyásolni lehet (immunmoduláció) a dendritikus sejtek funkciójának megváltoztatásával.

Az elmúlt évtizedekben ugyan rengeteget tudtunk meg az immunrendszer aktiválódásáról, de még sok a fehér folt. Minél jobban megismerjük a patogének felismerésének mechanizmusait és a dendritikus sejtek müködését, annál közelebb kerülünk hatékonyabb és biztonságosabb vakcinációs és immunterápiás lehetőségekhez.

Steinman, R.M. Cohn, Z.A. J.Exp.Med. 137,1142-1162 (1973)

Lemaitre, B. et al. Cell 86, 973-983 (1996)

Poltorak, A. et al. Science 282, 2085-2088 (1998)

(Elnézést az ideiglenes pangásért, de épp mindenki roppant elfoglalt, így a hangulatot az Élet és Tudomány 37. számában megjelent Dawkins kritikámmal igyekszem feldobni. Igen, a könyv nem épp mai (sőt, most jött ki az öreg új könyve), de most kérték és legalább én is szakíthattam időt az elolvasására ;-).)

Első hallásra talán nincs is hírértéke annak, hogy Richard Dawkins könyvet írt az evolúcióról. Eddigi kilenc könyvéből nyolc ugyanezt a témát dolgozta fel, így akár azt is gondolhatnánk, hogy mindent elmondott már ez ügyben, amit lehetett. Mégis, Darwin születésének kétszázadik és "A fajok eredete" megjelenésének százötven éves évfordulója alkalmából írt új műve több szempontból kimagaslik a dawkinsi bibliográfiából.

Mint arra Dawkins a könyv bevezetőjében maga is rámutat, ugyan már évtizedek óta ír az evolúcióról, mégis ez az első műve, ahol szisztematikusan dolgozza fel az evolúció mellett szóló érveket, lerombolva közben a kreacionista kritikusok “ellenérveit”. S ugyan a darwini bicentenárium egyébként is tökéletes apropót szolgáltatott a mű megírásához, a sorok közt érezni, a témaválasztás során Dawkinst igencsak motiválták az utóbbi években kreacionistákkal folytatott csatározásai.

A köznyelv és a tudományos élet “elmélet” fogalmának rövid tisztázása után a könyv, akárcsak Darwin főműve, az ember által alkalmazott mesterséges szelekció eredményeképpen létrejött változások bemutatásával és leírásával indul. A háziasítás során kialakuló, mindenki számára ismerős, gyors és látványos külalak-változások tökéletes felvezetőt biztosítanak, hogy a laikus is megértse az evolúciós elmélet kulcsgondolatát: a szelekció a véletlenszerűen kialakuló változatokból, azok “sikeressége” alapján válogató folyamat, melynek eredménye már egyáltalán nem véletlenszerű. Persze más a “sikeresség” mércéje egy tacskótenyésztő állatai és a vadonban élő farkasok számára, de az alapelv ugyanaz marad.

A következő fejezetekben aztán előkerülnek (egyebek mellett) az evolúció földrajzi bizonyítékai (miért rendelkeznek a különböző kontinensek nagyon hasonló életmódú és alkatú, de egymással egyáltalán nem rokon fajokkal), csökevényszervek és más fejlődéstani érdekességek, a galapagosi pintyeknél és az afrikai Nagy Tavak bölcsőszájú halainál szinte valós időben is megfigyelhető gyors fajképződés és persze a kreacionisták által folyamatosan számonkért “átmeneti” fosszíliák nagy terjedelemben. Darwinnal ellentétben mi már elképesztő mennyiségű és formagazdagságú fosszilis leletet ismerünk, s viszonylag pontos képpel rendelkezünk a nagy evolúciós lépések (például a szárazföld gerincesek által történő meghódítása) lezajlásáról. És semmi sem tükrözheti jobban az ismert “átmeneti fosszíliák” számának elképesztő növekedését, mint a fejezetben háromszor is felbukkanó, “a könyv nyomdába menetele előtt publikálták” kezdetű bekezdés.

Persze akik a “régi Dawkinst” keresik, azok sem csalódnak. Az "Önző gén" nyelvezete és érvrendszere is visszaköszön az utolsó előtti, a természetben előforduló evolúciós “fegyverkezési versenyekről” szóló fejezetben. Itt érezhető a leginkább, hogy Dawkins még mindig a játékelmélettel magyarázható evolúciós mechanizmusok ismertetése közben van leginkább elemében.

Az egyetlen, ami talán negatívumként említhető, az a könyv csapongó stílusa. A számtalan lábjegyzet mellett a főszövegben is szép számmal találunk önéletrajzi visszaemlékezéseket, anekdotázgatást. Ezek természetesen önmagukban is érdekesek és értékesek, de picit hosszabbak a kelleténél, így a témában laikus olvasó számára nehezebben követhetővé teszik a mű fő csapásirányát. Egy kicsit szigorúbb szerkesztés segítségével ez kiküszöbölhető lett volna. Mindez azonban aligha ronthatja el az összképet: "A legnagyobb mutatvány"-nak ott a helye minden evolúció iránt érdeklődő könyvtárában.