Főleg, ha van affinitásuk a mikrobiológiához, mert akkor különösen érdekes munka az övék. (És persze ugyanezért boldogok a csak mikroszkóppal látható világért lelkesedő sörfőzők és a borászok is.)

A sajtkészítés igazi lényege ugyanis abban rejlik, hogy a tejből kinyert és savótlanított fehérje csapadékot különböző mikróbák hatásainak kitéve érleljük egyre finomabbra és karakteresebb ízűre. Ez persze nem jelenti azt, hogy a friss, nem érlelt sajt nem nyújthatna kulináris élményt, sőt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha sajtról van szó áltlában camembertre, pálpusztaira, ementálira vagy épp márványsajtra gondolunk, amelyek létéhez elengedhetetlenek a már emített mikróbák. S hogy ezek pontosan kicsodák, erről írt egy rövid összefoglalót az aktuális Current Biology.

A mikróbák szerepe a hagyományos sajtkészítés során rögtön az elején, a tejfehérje, vagyis kazein kicsapásánál kezdődik. Ennek az alapfeltétele a közeg savassá válása, amelyet a tejcukort tejsavvá lebontó baktériumok biztosítanak. Korábban a tejben természetesen is előforduló bakétriumokra bízták a dolgot, ma már külső forrásból "oltják" be a jól savasító mikróbákat (pl. Lactococcus lactis, Streptococcus thermophilus, különböző Lactobacillus fajok). A már korábban említett savótlanítás után pedig elkezdődhet az "érés" folyamata.

A méhek kapcsán az utóbbi időben kicsit a méhcsaládösszeomlás enigmájára koncentrállgattunk errefele, de most megtörném a nemes hagyományt és egy másik nagyon érdekes aspektusát boncolgatnám a méhek biológiájának, mégpedig a lábak morfológiáját.

Kicsit pontosítva, a hátsó lábakról lenne szó és még pontosabban azok ivari kétféleségéről, azaz dimorfimzmusáról, hogy miért olyanok, amilyenek egy dolgozóban és egy királynőben.

Mielőtt azonban ennyire előre rohannánk, előbb egy picit ismerkedjünk meg a szóban forgó testrésszel. A méhek lába tipikus rovarokra jellemző ízeltláb, ennek megfelelően részei a lábtő (coxa), a tompor (trochanter), comb (femur), lábszár (tibia), illetve a lábat alkotó basitarsus és tarsus.

A méhek esetében hátsó (harmadik) pár lábon a lábszáron egy különleges képződmény jelenik meg, az ún. pollen kosár (pollen basket). Ennek funkciója, mint arra neve is utal, a pollen elszállításában van: a rajta levő nagyméretű szőrszálak kifejezetten alklamasak a ragacsos pollen megtartására, így a dolgozók nagyméretű pollengalacsinokat képesek hazaszállítani segítségükkel.

Rovarokból sok van, talán nincs is jobb alkalom erre rádöbbenni, mint egy esős nyár éjszakáján, valahol egy szúnyogfelhőben. De nemcsak egyedszámra népes a csoport, hanem fajszámra is, hiszen ez a rovarok osztálya egyedül több fajt tud magáénak, mint az állatvilág bármely más csoportja. A sikerük (egyebek mellett) a nagyfokú alklamazkodóképességüknek köszönhető, amely a naiv szemlélő számára a fantasztikus formagazdagságban nyilvánul meg.

És épp sikerességük miatt érdekes a kérdés, hogy vajon mikor is jelentek meg az evolúció során ezek az élőlények. Korábban csak azt tudtuk biztosan, hogy 325 millió évvel ezelőtt már szitakötőszerű rovarok rótták az ősi eget, de ezek már egyértelműen rovarok voltak és hát nem jöhettek a semmiből. Az ős után való keresgélést nem könnyített meg, hogy a fosszilis állományban egy jelentős hézag található 400 millió évvel ezelőttől, 325 millió évvel ezelőttig. Előbbi esetében természetesen jól felismerhető szelvényes ízeltlábúakat találunk (ezek azonban nem rovarok), utóbbiról meg már ejtettünk szót.

Vannak kísérletek, amelyek nem (de legalábbis nem azonnal) hoznak valami nagy és elképesztő tudományos áttörést, de mégis jó elvégezni őket, mert akár triviálisnak tetsző eredményeik is fontosak, hiszen a maguk módján alátámasztják a meglevő tudományos konszenzust, ismét megbizonyosodhatunk, hogy amit és ahogy gondolunk a világról az alapvetően rendben van.

Talán ebbe a kategóriába sorolható a jak genom megszekvenálása is, aminek persze egyik fontos mozgatórugója, hogy a jak a világ adott részén nem csak (sőt, sajnos inkább nem) vad formájában fordul elő, hanem haszonállat is.

A szarvasmarhával rokon jakok a "világ tetején", a 4.500 méter magas tibeti fennsíkon élnek, olyan körülmények között, ami más emlősök számára kifejezetten megterhelő lehet. Más állatok példáján okulva, nem szükséges nagy jóstehetség azt megtippelni, hogy az extrém körülményekhez való alkalmazkodás, az elsősorban a metabolizmusukat irányító, valamint a vér oxigénszállító kapacitását befolyásoló gének lehettek a természetes szelekció "játékszerei" a faj kialakulása során.

Gyerekkoromban szüleim régi IPM magazin-gyűjteménye igazi kincsnek számitott a benne levő intelligencia-tesztek és sci-fi novellák miatt. Pár hónappal ezelőtt az egyik kollegám egy aktuális IPM-et nyomott a kezembe és néhány percnyi olvasgatás után megállapíthattam, hogy ugyan a tesztek eltűntek, de az új szerkesztőség tudományos fantasztikum iránti vonzalma megmaradt.

És ebből a szempontból kifejezetten erős szám volt a februári, pl. megtalálhatjuk benne Szendi Gábor stílusgyakorlatát egy olyan képzeletbeli világról, ahol az oltások veszélyesek, de mindez nyomába sem ér annak a páros interjúnak, ahol a genetikailag módosított növények apropóján a mi, Dudits Dénes tolmácsolta realitásunk vetődik össze egy párhuzamos valósággal, amit Vetier Márta a Greenpeace magyarországi programigazgatója mutat be.

Mivel esetleg néhány olvasó nem vette észre, hogy Vetier nem a mi valóságunkról beszél (pedig szinte minden mondatában van erre történő utalás), álljon itt egy gyors összevetés a greenpeace-es alternatív univerzum és az általunk belakott között.

És ha már konvergens evolúció, akkor itt egy másik remekbe szabott példa is - pontosabban csak részben új, hiszen, valami nagyon hasonlóról már írtunk egyszer.

Konkrétabban arról van szó, hogy két, egymással csak távoli rokonságban álló csoportban, a cetekben és denevérekben - amelyek egymástól függetlenül a tájékozódásnak hasonló formáját választották, az echolokációt - nagyon hasonló molekuláris változások következtek be a belső fül hangérzékelésért felelős komponenseiben.

Mivel esetleg már nem mindenki emlékezik megfelelő mélységben a gimnáziumi biológia tananyag hallást elemezgető részeire, kezdjünk egy gyors összefoglalással, miként is működik a hallás.

A környezetünkből érkező hangullámok először a dobhártyát rezegtetik meg, majd ez a rezgés a kis hallócsontocskák révén átadódik a belső fül folyadékkal töltött és csigaház alakú szervének, a nagyon eredeti módon csigának (latinul cochlea) nevezett struktúrának.

A biológiában a nagyon hasonló formák (legyenek azok akár testrészek, akár genetikai hálózatok, akár sejtalkotók) jelenléte két szervezetben nagyon jó eséllyel közös eredetre utalnak.

Megvan ennek a maga logikája, természetesen: hiszen ha A forma jelen volt a közös ősben, akkor a két faj szétválása után a két vonalban szabadon módosulhatott és kialakíthatta a különböző, ugyanakkor mégiscsak hasonló A' és A" formákat.

A levezetés tetszetős és többnyire igaz is, de nem mindig. A nagy és fontos különbség az ún. konvergens evolúció miatt van. Ez az a jelenség lenne, amikor egy biológiai probléma megoldása annyira optimális, hogy különböző kiindulási pontokból is nagyon hasonló fenotípusok jönnek létre a természetes szelekciónak köszönhetően (gondoljunk csak egy egyaránt vízi életre berendezkedett Ichtyosaurus és delfin közötti hasonlóságra, vagy akár az echolokációt használó cetek és denevérek hallásában szerepet játszó fehérjék párhuzamos evolúciójára).

Most a konvergens evolúció példatára egy új, igen látványos darabbal gazdagodott, mégpedig a különböző fajok harántcsíkolt izmainak esetével.

A fenti címmel indított a Development c. tudományos lap és hozzá kapcsolódó The Node nevű fejlődésbiológiai portál a közelmúltban esszéversenyt, arról, hogy ki milyen tudományos és etikai kérdések, technológiai újítások megjelenését várja a közeljövőben a fejlődésbiológia tudományterületén. A végső körre két pályamű maradt (HATALMAS DISZKLÉMER, hogy az egyik az önök szerény bloggeréé :-)), amelyek itt olvashatóak. Ha valamelyik meggyőzőek tűnik, arra szavazni is lehet ;-).

Talán kevés kontextusban igazabb, az unalomig ismételt "régen minden jobb volt", mint ha a paradicsomok ízvilágáról beszélünk.

Aki már evett valódi, klasszikus falusi paradicsomot, az tudni fogja, hogy a nagy tételben termelt modern fajták ízvilága köszönőviszonyban sincs azzal az ízkavalkáddal, amit egy régimódi paradicsom képes nyújtani.

Pedig kinézetre nem feltétlnül evidens ez, hiszen a leggyakrabban boltba kerülő variánsokkal ellentétben ezek a paradicsomok, szottyadtak, gyakran sérültek és nem egyenletesen pigmentáltak.

Mivel azonban a bejövő ingereink elsöprő többsége vizuális, a laikusabb vásárlók - és ők vannak sokkal többen - hajlamosabbak lesznek az esztétikailag többet nyújtó, szép kinézetű paradicsomokat megvásárolni, és max otthon rácsodálkozni - ha van összehasonlítási alapjuk - hogy, jé, ez mennyire szar.

Legutóbb is volt már szó a méhcsalád összeomlás és a Varroa destructor atka kapcsolatáról, ám újabb közlemény jelent meg a kérdésről. Az érdekesség, hogy teljesen más szerzőgárda, teljesen más módszerekkel kísértetiesen hasonló eredményre jutott, ami nagy mértékben támogatja a két közlemény következtetését. A szerzők megközelítése egyszerű, egymás közelében két méhészetet működtettek, az egyikben irtották az atkákat (LIC - low infested colonies), a másikban nem (HIC- high infested colonies), majd figyelték hogyan alakul a nyár során a két méhészetben élő családok sorsa.

Az első nyilvános és részletesen feljegyzett, mai értelemben vett placebo-kontrollt is használó kísérletre 1784-ben került sor, amikor nem kisebb nevek, mint Benjamin Franklin és Antoine Lavoisier vizsgálták meg a mesmerizmus hasznosságát. A német származású Franz Anton Mesmer ekkor már egy ideje izgalomban tartotta az ilyesmire fogékonyakat az általa állítólagosan felfedezett különleges, a gravitációhoz hasonlóan mindent átható mágneses folyadék történetével. Mesmer azt állította, hogy speciális mágnesei segítségével manipulálni tudja ennek a folyadéknak a mozgását, ami a vizsgált személyekben görcsöket, összerándulásokat, heves kedélyváltozásokat indukált.

A XVI. Lajos felkérésére megalakult bizottság a ma már jól ismert kísérleti metodikát alkalmazta: hétköznapinak mondott, de titokban kezelt (mesmerizált), illetve mesmerizáltnak beállított, de valójában kezeletlen tárgyakat mutattak a kísérleti alanyoknak és feljegyezték a reakcióikat. Az eredmény egyértelmű volt: a mágneses kezelés nélkül, pusztán szöveges szuggesztió hatására is megfigyelhető volt a válaszreakció, vagyis Mesmer egész egyszerűen a vizsgálati alanyok pszichéjére hatott a szavaival, a mesmerizmus többi eleme közönséges sarlatánság volt.

Nagyon sok mindent lehet számítógépekkel modellezni, van amit könnyebb, van amit nehezebb, de kétségkívül az egyik legkeményebb dió a járványok terjedése, mivel egy fertőző betegség továbbadását nagyban befolyásolja az emberi viselkedés, nyilván nem mindegy, hogy ha elkapsz egy halálos betegséget, akkor engedelmesen bevonulsz a kórházba meghalni, bezárkózol a lakásodba, az utcákat járod, hogy a jelenések könyvéből olvass fel részleteket a szembejövőknek, esetleg szándékosan megfertőzöd az összes szomszédodat, ha már neked reszeltek, szívjon más is. Ráadásul nyilván egy valódi járvány kitörésekor a felszámolása elsődleges fontosságú, az elemzése-vizsgálata szükségképpen háttérbe szorul. Addig oké, hogy az emberi viselkedés legjobb modellje maga az emberi viselkedés, de egyrészt a legritkább esetben találni anyagi forrást arra, hogy egy rendes statisztikai elemzéshez szükséges mennyiségű emberen dolgozhasson a kutató, másrészt akármilyen modellt építenek is a programozók, nagyon nehéz rávenni az embereket arra, hogy úgy érezzék tétje is van a dolognak. Szóval egy járvány modellezéséhez kellene egy jó nagy számítógépes rendszer, ahol rengeteg unatkozó ember heteket-hónapokat eltölt az idejéből akik ráadásul kötődnek a modell elemeihez, úgy érzik veszteség éri őket a halálukkal. A ravasz öreg rókák már vigyorogva bólogathatnak: Ezt hívják World of Warcraftnak.

A fehér orr tünetegyüttesről már volt szó korábban, de egy nagyon fontos kérdés akkor megválaszolatlan maradt: A kézenfekvő magyarázat a megjelenésére nyilván az, hogy a Geomyces destructans nevű gomba Európában egy régen jelenlévő fertőzés, az itteni denevérek már védettek ellene, az utóbbi években került át Amerikába, az ottani denevérek még fogékonyak rá, azért ilyen pusztító a körükben. Viszont egy másik változat is lehetséges, hogy a G. destructans mindkét földrészen jelen volt eddig is, csak annyi történt, hogy Amerikában kialakult egy új, sokkal veszélyesebb törzse. Látszólag nem sok a különbség a két lehetőség közt, de a következményeik óriásiak lehetnek: Ha a G. destructans egy régi kórokozó új törzse, akkor számítani kell rá, hogy előbb-utóbb Európában is megjelenik, itt is elkezdődik majd a denevérpusztulás, viszont ha egy régi kórokozó, ami most került Amerikába, az Európai denevéreket nem veszélyezteti.

Lisa Warnecke és munkatársai éppen ezt vizsgálták meg, Európából és Amerikából származó G. destructans törzsekkel fertőztek az USÁ -ban gyűjtött denevéreket. Azt tapasztalták, hogy mindkét törzs fertőzése nyomán kialakult a fehér orr tünetegyüttes, sőt, az Európából származó törzs hatására a fertőzött denevérek hamarabb elpusztultak, vélhetőleg ez egy eleve virulensebb törzs. A fertőzött denevérek túlélése látható az ábrán, a folytonos vonal a kontrollcsoport, a két szaggatott vonal a két gombatörzzsel fertőzött két csoport. Jól látható, hogy az Európai G. destructans hamarabb megöli a denevéreket. A következtetés egyértelmű: A G. destructans egy olyan kórokozó, ami itt Európában régóta fertőzi a denevéreinket, Amerikába viszont csak most került át, a mi bőregereink védettek, emberi számítás szerint nem várható a pusztulásuk.

Warnecke L, Turner JM, Bollinger TK, Lorch JM, Misra V, Cryan PM, Wibbelt G, Blehert DS, Willis CK. (2012): Inoculation of bats with European Geomyces destructans supports the novel pathogen hypothesis for the origin of white-nose syndrome. PNAS 109(18):6999-7003.