Demján Sándor tudni véli mi miatt nem teljesít olyan szinten a magyar gazdaság, mint ahogy az ideális lenne, és a bűnösök közt az entomológusok kvázi néven neveztetnek.

A nemzet legújabb polihisztora úgy véli, "nem szabad elájulni a magyar képzettségtől, tömeges selejtgyártást végeztek az egyetemek Magyarországon, a kínai fiatal tudása magasabb, mint a magyaré. Demján meglátása szerint nem szabadna olyan tudósokat képezni, akik például a bogarak életét kutatják."

Egy tök laikus és naiv ember talán érteni véli, miért szörnyűség bogarászok taníttatását pénzelni, hiszen az milyen öncélú ökörködés lehet már - és persze, gyorsan tegyük hozzá, Demján későn érkező a rovarokat-kutatókból bűnbakot faragók panoptikumában: Sarah Palin már négy éve ott figyel.

De a valóságban Demján, akárcsak anno Palin, egyedül saját arrogáns ignoranciáját villogtatta meg a témában, és az külön bájt ad a történetnek, hogy alig pár gondolatfoszlánnyal korábban fejti ki a Nagy Ember, hogy Európa mennyire lábonlövi saját magát azza, hogy versenyhátrányba kerül az élelmiszertermesztés terén. Vagyis, ha csak és kizárólag rövid-távú, utilitariánus szempontokat veszünk figyelembe, akkor sem juthatunk nagyon más következtetésre, mint, hogy Demjánnak fogalma sincs miről beszél.

Ha netán ennyi rávezetésből még nehezen áll össze a kép, akkor segítünk: a sikeres mezőgazdaságnak az egyik elengedhetetlen feltétele, hogy a kártevőket, köztük a hatlábúakat is (pl. krumplibogár), kordában tartsuk. Ez pedig nem nagyon fog anélkül menni, hogy az életciklusukat, viselkedésüket megismerjük, talán nem véletlenül képezi külön fejezetét a növényvédelemnek is a Rovartan.

De persze már az sem triviális, hogy miért csak az eféle rövid-távú szempontok kell, hogy kizárólag számítsanak? Miért lett ennyire másodrendű a tudás, környezetünk megismerésének puszta vágya? Miért lehet újból és újból elfelejteni, hogy rengeteg, azóta anyagilag is rendkívül jövedelmezőnek bizonyuló felfedezés (pl. ötvenes években a lézer - vagy, ahogy akkor hívták még, maser) első leírásakor még senkinek nem az járt a fejében, hogyan lehet majd hatvan év múlva minél nagyobbat kaszálni a technológia révén.

A Demján interjú nem szűkölködik az aranyköpésekben, így zárógondolatnak is találunk egy remeket: "Sokan mondják, hogy nem akarjuk, hogy az esztergályos tudja, ki az a Goethe. Én pedig azt szeretném, ha a kultúrantropológus tudná, mi a különbség a búza és a rozs között." Demjánnal ellentétben én úgy vagyok ezzel, hogy nem hiszem, fontos lenne, hogy egy kulturantropológus a Poaceaek teljes rendszertanát vágja, amíg nem akar ezzel foglalkozni. Akkor viszont ássa bele magát, de irgalmatlanul az anyagba. De hasonlóan, ha egy bankár-befektető a tudományról akarja megmondani a tutifrankót, akkor előtte nézzen már utána, hogy miről is beszél.

(A képen látható lepkész - oké nem bogarász, de fogadjunk Demján a lepidopteristákról sincs túl jó véleménnyel :-) - Vlagyimir Nabokov, aki sikeres írói karrierje mellett a Harvard Zoológiai Gyűjteményének egyik kurátora is lett.)

A Science aktuális számában, egy kutató-egyetemeket górcső alá vevő sorozat részeként, arról ír, hogy miképpen próbálják a németek és a franciák a saját felsőoktatásukat világszínvonalúvá tenni.

A téma számunkra is instruktív lehet, hiszen, ha más léptékben is, hasonló dolgok miatt fő az említettek feje is: gazdasági erejükhöz (és egójukhoz) képest csúnyán alulreprezentáltak a világ top egyetemeinek élvonalában. A brit egyetemek nélkül Európa ugyanis sehol sincs ezekben a nemzetközi listákban, Franciaország és Németország csak három, illetve négy intézménnyel képviseli magát a Shanghai-i Egyetem készítette felmérés TOP százas listájában.

A magyar felsőoktatás szintén nem jeleskedik ezeken a listákon és több kormányzati cikluson keresztül immár visszatérő cél, ezen változtatni.

Az eszközök azonban aligha lehetnének különbözőek: a németek és a franciák több éve arra fektetnek nagy hangsúlyt, hogy néhány elit egyetemüket "helyzetbe hozzák" és ehhez nem is sajnálják a közpénzt: a németek Excellence Initiative programja tíz év alatt 4.6 milliárd eurót költ erre a célra, a franciák IDEX-e pedig 7.7 milliárdot.

Kormányváltás előtt, valami hasonló kezdeményezés lett Magyarországon is belebegtetve (bár komolysága némileg kétséges volt), de azóta, ha a cél nem is változott, szögesen ellentétes irányba indult el a felsőoktatás átalakítása, most a cél önfenntartó felsőoktatás kialakítása, ahol az állam a lehető legjobban kivonul a terület finanszírozásából.

Pár év múlva már elvileg megjelenhetnek a különböző fejlesztési filozófiák első eredményei, kiderül, hogy melyik (netán mindegyik) megközelítés vihet közelebb az áhított cél felé...

A genetika és politika találkozása kapcsán az idén már születtek figyelemre méltó dolgok kishazánkban és aki szereti a botrányszagú eseményeket, nem panaszkodhat az utóbbi napok eseményeire.

Természetesen Jeszenszky Géza elhíresedett jegyzetére utalgatok, amelyről idő hiányában nem tudtam hamarabb írni, de ami késik, az nem múlik.

Egy hónap csúszással ugyan, de felkerült a szeptemberi Meetup videó anyaga, illetve az én előadásom is.

Ha esetleg valaki még nem hallott a Coursera-ról, akkor épp itt az ideje, hogy a hiányosságot pótolja: talán hosszú idő óta - leszámítva a khmm bizonytalan jogi környezetben működő torrenteket - ez a legfontosabb kezdeményezés az oktatási esélyegyenlőtlenségek megszüntetésének irányában (a másik Kalifornia új tankönyvtörvénye, de az még előbb meg is kell valósuljon).

Egy ingyenes online tanulási felületről van szó, ahol a világ legjobb egyetemeinek oktatói tartanak kurzusokat több tízezer embernek. Saját próbalgatásaim szerint kifejezetten felhasználóbarát a dolog és az egyre szélesedő kínálatban szinte biztos, hogy mindenki megtalálja a számítását.

És persze mindez jó aporpó, hogy megragadjam az alkalmat, hogy az egyik előadást (ami csak a héten kezdődött, így bátran lehet még hozzá csatlakozni) külön kiemeljen: Mohamed Noor, a Duke University genetikusa beszél genetikáról és evolúcióról. A blog rendszeres olvasói számára sok téma és példa már ismerős lehet, de azért akadnak meglepetések már az első hét anyagában is, így a mimikri kiemelkedő példája a lampisilis kagylókban.

A 2012-es orvosi Nobel díj megérdemelt helyre került. Az egyik díjazott, John Gurdon már életében legenda státuszba került (Cambridge egyik legjob intézete - ahol ő is dolgozik - már évek óta a nevét viseli), a másik személy díjazása pedig csak idő kérdése volt, ezzel mindenki egyetértett.

John Gurdon volt az első személy, aki bebiznyította, hogy megfelelő körülmények között egy differenciálódott testi sejt is képes egy egész embrió létrehozására - ehhez afrikai karmosbékák bélsejtjeinek sejtmagját ültette be sejtmagtalanított petesetjükbe, és egy normális békát (az eredeti klónját) kapott. Évtizedekkel később ugyanezzel a módszerrel hozták létre Dollyt, az első klónozott emlőst, és hasonló módszereket próbáltak használni nyulak, macskák, kutyák és majmok klónozásánál is. (Gurdonnal itt olvasható egy jópofa beszélgetés, a klónozás - vagy szaknyelven "sejtmag transzfer" - története, pedig itt ismerhető meg.)

Ahogy egyre plauzibilisabbá vált az emberi klónozás, természetesen úgy növekedett az ellenállás a technológiával szemben - hiába volt hatalmas gyógyászati potenciál a klón-alapú őssejtvonalak kialakításában.

Az elmérgesedő vitát végül a másik díjazott, Shinya Yamanaka felfedezése oldotta fel. Yamanaka csoportja azkat a faktorokat kereste, amelyek különlegessé teszik a petesejtet, vagy legalább is utánozni tudják annak különleges milliőjét, és a differenciált sejtprogram "reboot"-olásával ismét lehetővé teszi, hogy bármivé átalakulható őssejtekké válnak. Az így felfedezett Yamanaka faktorok bevitelével mára számos sejttípusból ún. indukált pluripotens őssejt (iPS) alakítható ki, ami ma az őssejt-alapú terápiák elsőszámú résztvevője.

Az evolúció néha egészen furcsa kanyarokat vehet és korábban sokféle tápálékot fogyasztó fajokból csak egyféle tápon élő, ún. obligát specialista fajokat hozhat létre.

Egy ilyen átmenetnek a nyomát és az okát boncolgatja az aktuális Science egyik cikke, ahol egy muslica faj, a Drosophila pachea különleges életmódját - ti. csak az amerikai-mexikói határon átnyúló Szonora-sivatag szenita kaktuszain képes életbenmaradni.

A jelenség oka abban rejlik, hogy a kaktusz által termelt anyagok elfogyasztása nélkül az állat képtelen lenne ivarérett egyeddé kifejlődni, hanem még az embriogenezis során elpusztulna.

Ben Goldacre, a Guardian méltán híres Bad Science rovatának szerzője, és egy azonos című zseniális könyv írója új könyvének a témájáról, a gyógyszergyárak adat-bűvészkedéséről beszél:

Sajnos Jerry Coyne remek könyvének a magyar nyelvű kiadása még várat magára, addig is azonban itt egy remek előadás, ahol maga a szerző foglalja össze a könyv legfőbb érveit:

Mostanra talán mindenkihez eljutott a híre, hogy a Monsanto miatt mindannyian a legpusztítóbb rákban foguk elpatkolni az egészen közeljövőben. Ez kb. az üzenete a Gilles-Eric Séralini csoportja által pár napja a Food and Chemical Toxicology c. lapban közölt cikknek (pontosabban annak a populáris médiában terjedő olvasatának) és ugyan távol álljon tőlünk, hogy ünneprontók legyünk, de azért nézzük csak meg, hogy milyen adatok alapján is jutott Séralini prof (aki amúgy egész pöpec megélhetést alakított ki a GMO-ellenzésből) erre a következtetésre.

A cikkben a Roundup gyomirtó, illetve az erre rezisztens kukorica (NK603) hatását vizsgálták patkányokban. Az egyszerűség kedvéért most csak a nagyobb visszhangot kiváltó GMO-etetős részre koncentrálnék, mert ez lesz az, amit a Greenpeace és járulékos szervei most véres kardként fognak éveken át lobogtatni.

A kérdés tehát az, hogy okoz-e rákot a GMO tartalmú kukorica. Ha ezt elfogadjuk nullhipotézisnek (ami, tegyük gyorsan hozzá, eleve hiba, mert a nullhipotézisünk definíció szerint az kellene legyen, hogy nincs hatás), néhány nagyon triviális predikciót tehetünk: (a) statisztikailag mérhető különbséget tudunk a kontroll patkányok és a kezelt egyedek között kimutatni, illetve (b) a GMO kukorica mennyiségének növelésével egyre erőteljesebb hatást tudunk észlelni.

Nézzük hát, Séraliniék adatai mennyire vannak összhangban ezekkel a következtetésekkel.

Itt van az ősz, itt van újra, és hát soha jobb alkalom ahhozm hogy elkezdjük a Budapest Science Meetup rendezvénysorozatunk újabb évadját.

Hasonlóan a tavaszi félévhez, most is egy kicsit rendhagyó módon indítunk: vendégünk az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke lesz, Jávor Benedek (LMP), aki civilben ráadásul biológus.

A vita témája az országban jelenleg oly népszerű GMO-ellenes attitűd: Bence amellett fog érvelni, hogy ez hosszú távon hasznos lehet, én pedig ennek ellenkezőjét igyekszem majd bizonygatni.

Az esemény ismét csütörtökön, este 7-kor kezdődik a Fogasházban, aki pedig esetleg nem ér rá, de érdekli a téma, annak ajánljuk holnap este a Szkeptikus Társaság rendezvényét, ahol Venetianer Pál feszeget nagyon hasonló kérdéseket.

A legkülönfélébb antibiotikumoknak ellenálló kórokozó baktériumok megjelenése az orvostudomány egyik nagy kihívása, éppen ezért számos helyen fejlesztenek új, az eddig rendelkezésre állóktól eltérő elven működő antimikróbiális módszereket. Miután a többsejtű élőlényeket folyamatosan támadják a környezetükben élő mikróbák, minden élőlény rendelkezik valamilyen immunrendszerrel, ami kordában tartja a szervezetét elözönlő apró szervezeteket, így kézenfekvő a megoldás, hogy ezeket a már meglévő, igen hatékony rendszereket használjuk fel a mikróbák elleni védekezésre.

Kevés faj rendelkezik olyan formagazdagságal, mint a kutya (pontosabban a szürke farkas, hiszen ő a faj vadon élő ősi képviselője), az emlősök közül pedig jó eséllyel senki.

A hatalmas formagazdagság elsősorban az emberi tenyésztők szorgalmát és néha jobb, néha furább ízlését dicséri, ami azzal a bónusszal is jár, hogy számos kutya fajta esetében nagyon részletes családfák állnak a rendelkezésünkre, ami mindig is megkönnyítette az egyes fajták különleges tulajdonságaiért felelős gének feltérképezését. Persze napjaink modern és gyors szekvenálási eljárásai még rátettek minderre egy lapáttal, így az utóbbi években szinte csak özönlöttek a külünböző kutyagenetikával fogallkozó cikkek a legrangosabb lapokban is. A kutatásban Elaine Ostrander csoportja járt az élen (lásd még eredményeikről itt és itt és itt) és a PLoS Geneticsben nemrég megjelent cikkük is ebbe a sorba illik bele.