Amikor 2006 augusztusában a Corcept Therapeutics cég bejelentette, hogy Corlux nevű antidepresszánsának hatásvizsgálata során a vizsgálati személyek 30.5%-ában figyeltek meg pozitív hatást, a cég részvényei zuhanórepülésbe kezdtek. Nem mintha a 30.5% olyan kevésnek számítana, sőt. A zuhanás igazi oka a kísérleti adatsor egy másik oszlopa volt, az amelyikben a placebo-hatást mérték.

A placebo vizsgálatok alatt olyan kísérleteket értünk, amikor pl. a vizsgált személynek adott pirula valójában nem tartalmay hatóanyagot, csak azt mondják a delikvensnek, s ezt követően vizsgálják a hatást. Laikus számára ez fölöslegesnek tűnhet - hiszen "ha nem adtunk gyógyszert, akkor úgysem történik majd semmi" -, de nagyon nem az. Szervezetünk bizonyos esetekben egész fantasztikus mértékben becsapható. A Corlux esetében a placeboval kezelt, ún. "kontroll" vizsgálati alanyok 28.6%-a esetében lehetett gyógyulást észlelni - azaz a hosszú hónapok kutatómunkájával és dollármilliárdok felemésztésével kifejlesztett gyógyszer kvázi hatástalannak bizonyult.

És ezzel nem volt egyedül. Egy áprilisban megjelent felmérés szerint, a legtöbb új-generációs antidepresszáns, köztük a Prozac is, gyakorlatilag csak a legsúlyosabb esetekben képes picit többet nyújtani mint a placebo (és akkor még nem is említettük az esetleges mellékhatásokat).

Mi lehet a biológiai oka a placebo-hatásnak? Teljes válaszunk még nincs, de a rendelkezésünkre álló információk már oszlatják a ködöt. Már pusztán annak a tudata, hogy "kezelést kapunk" - függetlenül attól, hogy közben valójában esetleg csak cukrosvizet ittunk, vagy "gyógypuszit" kaptunk - , agyunk jellegzetes területeinek aktivációját okozza. Az egyik ilyen terület az ún. nucleus accumbens (NAcc), amely idegrendszerünk egyik "élvezeti központja" - számos drog itt fejti ki hatását -, általánosan a jutalomváráshoz köthető aktivitásáról nevezetes. A NAcc aktivitása pedig olyan szisztémás válaszreakciót indít el szervezetünkben, melynek eredményeként általánosan javul a közérzetünk.    

Érdekes módon placebo-hatás és placebo-hatás közt is van különbség, cukrosvíz és mímelt akupunktúra nem azonos mértékben hat. Utóbbi potensebb, mivel - feltehetőleg - látványosabb rituálé szükséges hozzá, ami mind azt érezteti a beteggel, hogy őt és problémáját nagyon komolyan veszik.  

A placebo hatékonyságának ismeretében talán meglepőnek tűnhet, hogy orvosi berkekben komoly vita tárgya, hogy etikus-e az alkalmazása. Az Amerikai Orvosi Kamara (AMA) szerint nem, helyette bíztatás és nyugtatás a megfelelő eljárás - gyakorlatban azonban az orvosok többsége továbbra is alkalmazza.

Van persze a világnak egy olyan szegmense, ahol a placeboval kapcsolatos etikai és praktikus megfontolások nem okoznak koránt sem ekkora gondot. Mára, az ún. "alternatív gyógyászat" keretén belül, sok millió dolláros iparág jött létre a placebo hatás üzleti kiaknázására. Nem azt állítom persze, hogy a jóga, vagy akupunktúra, vagy herbalizmus minden formája sarlatánság. Számos esetben valóban létező, tanulmányozható ezeknek a kúráknak a hatásmechanizmusa (nem mindig eredménnyel). Ezzel teljesen szemben áll a homeopátia hihetetlen népszerűségnek örvendő biznisze, ahol színtisztán az ezoterikus mesével nyakonöntött placebo hatást kapjuk kézhez.

S hogy a homeopaták nagy része nem teljesen cinikus pénzlenyúló, hanem maga is szentül hisz az általa hirdetettekben? Nos, a placebo természeténél fogva, ez csak erősíti a hatást.  

A Szkeptikus blogban hosszan is tárgyalják, de ez annyira hajmeresztő, hogy néhány sort azért mi is szánunk rá.

A Pécsi Tudományegyetem az orvosi kar képzésébe beépíti az ún. "alternatív gyógymódokat". S ha még csak esetleg akupunktúráról lenne szó, akkor talán nem is nagyon fognánk a fejünket, de:

"a tantervben helyet kapnak majd a homeopátia, az Ájurvéda, a tibeti orvoslás, a biofizikai orvoslás és böjtkúra alapjait bemutató foglalkozások is."

Igazából talán az lenne a jó kérdés, hogy ugyan a fényevést miért hagyják ki... Mindenesetre, ha ez valóban megtörténik, az alapjaiban ássa alá az összes Pécsett képzett orvos szakmai tekintélyét, arról nem is szólva, hogy milyen tudományegyetem az, ami ilyesmit enged a falai között...? 

Tragikus, hogy miközben a világ homeopata barát sarkaiban is épp ellenkező irányba mozdulnak a dolgok (pl. a brit NHS is végre kezdi belátni, hogy a homeopátia támogatása nem épp a legcélravezetőbb elköltése az egészségügyi járulékoknak), addig Magyarországon ilyen színvonalú "szakmai" érvek szerint döntenek arról, hogy mi fér bele az orvosképzésbe:

"- Mivel a betegek bíznak a természetgyógyászatban, és társadalmi elfogadottsága is egyértelmű, azt gondolom, ma már egy európai orvostól is elvárható, hogy tisztában legyen az alternatív gyógymódokkal - kommentálja a lehetőséget Németh Lívia harmadéves medikus."

Hiszen teljesen mindegy hányan hisznek benne, az még nem változat a tényen, hogy a homeopátia nem működik. Jobb esetben a placebo hatást tisztelhetjük benne, rosszabban pedig a hatékony és szükséges kezelést odázzuk el, némi szemfényvesztés kedvéért.  

Pontosabban még nem vizsgát okok miatt (ötletelni persze lehet), a paradigmaváltások szele általában nehezen éri el a tudományos ismeretterjesztést. Mással ugyanis nehezen magyarázható, hogy egy olyan korban, amikor szakmai berkekben a "szemét DNS" ("junk DNA") fogalma, max. tudománytörténeti kuriózumként kerül elő, számos cikk, előadás, stb. még mindig olyan drámaian zengi bele a világba, hogy "a tudósok megfejtették a dzsunkdéjenes titkát", mintha azon komolyan meg kellene lepődjön a publikum.

Pedig a valóság az, hogy minimum 30 éve tudjuk, hogy a genom nem fehérje kódoló részei is fontosak az élőlények fejlődése szempontjából. 1975-ben Marie-Claire King és Allan Wilson vette észre először, hogy az emberi és csimpánz genom 98%-ban azonos (persze nem voltak akkor még teljes genomok, de a rendelkezésükre álló szekvenciák alapján extrapoláltak - mint később kiderült, igencsak pontosan) és ez a kevéske különbség sem elsősorban a gének fehérje kódoló részében rejlik. Ebből született az a felismerés, ami az origóját jelentette a későbbi szemléletváltásnak: "[a két faj] makromolekulái annyira hasonlítanak, hogy szabályozó mutációk lehetnek felelősek biológiai különbségeikért."

(Vendégmunkásunk, SexComb, újra lesújt.)

Cikksorozatunk harmadik részéhez érkezett (előzmények itt és itt), szerencsére az értelmes tervezés hívei ellátnak bőven elemeznivalóval. A ma boncasztalra fektetett cikk itt található, a jelöletlen idézetek ebből az írásból származnak.

Mendelt nem véletlenül tartjuk a genetika atyjának. Az őáltala végzett kísérleteket a mai napig tanítják az egyetemeken, éppen azért, mert tiszta kísérleti rendszert hozott létre, adatokat gyűjtött, majd az eredményeket megfelelően értékelte ki. Mit is csinált ez a szerzetes? Először is megfelelő modellszervezetet keresett, amelynek végül is a borsó, azaz a Pisum sativum bizonyult. A borsó ugyanis képes önmegtermékenyítésre, gyorsan nő, kevés helyet igényel, ráadásul, mivel termesztett növény, rengeteg változata ismert. Mendel harminckét borsótörzsből két év alatt választotta ki azt a néhány vonalat, amellyel kísérletezni kezdett. Ezek után hét tulajdonságot választott ki, a további munkája során ezek öröklődését vizsgálta.

Előre látott és kevésbé látott elfoglaltságok miatt, kicsit poszt-szegényebb időknek néz elébe a blog. De türelem, mert előbb vagy utóbb, visszatérünk a régi rendszereséghez. :-)

Addig is, egyik kedvenc témánk, a szem evolúció kapcsán ajánlanék némi olvasnivalót minden érdeklődőnek. Az "Evolution: Education and Outreach" közelgő különszáma a szem-diverzitás és a látás evolúciójának lesz szentelve: a fosszilis anyagtól, a biokémiai alapokig minden főbb téma terítékre kerül.

Esik szó olyan furcsaságokról, mint a lepényhal és a nyelesszemű legyek, de a gerinces-, puhatestű-, és különböző ízeltlábú szemtípusok kialakulásáról általánosabban is.     

Mint pár hete a Xiphophorus nemzettségbe tartozó halak, és a bennük levő onkogén kapcsán szóba került, a valóság néha kínál olyan eseteket, amikor a természetes szelekció és a szexuális szelekció egymással ellentétes éredekeket képviselnek.

Azonban ez egyáltalán nem törvényszerű, s gyakran a szexuális szelekció történetesen rájátszik a természetes szelekció által favorizált változásokra. Hogy erre jó példát mutassunk, elég egy másik halnemzettségre tekintenünk.

A Viktória-tóban élő bölcsőszájú halakról van szó, pontosabban azok közül is a Pundamilia fajokról. Ezek a halak a part közelében élnek, viszonylag átfedő életterekben (szakszóval élve szimpatrikus fajok), és bár a fajok tipikus egyedei könnyen elkülöníthetőek, a kinézeti-szórás elég nagy, és lesznek olyan egyedek, amelyekről pusztán kinézet alapján nehéz megmondani, hogy hova is tartoznak. 

A baloldali képen a P. pundamilia és a P. nyererei "nászruhába" öltözött  tipikus hím egyedei láthatóak, felül illetve alul, valamint a kevésbé tipikus hímek (a félreértések elkerülése végett: ezek nem hibridek, hanem nagyon is az egyik, vagy a másik fajhoz tartoznak, molekuláris szinten ez azonosítható). A P. nyererei egyébként átlagosan a mélyebb vizeket kedveli, és ez adta az ötletet a kutatóknak, hogy egy kézenfekvő hipotézist teszteljenek: mivel a Viktória-tóban, a mélység növekedésével arányosan egyre csökken a lejutó fény kék komponensének a mennyisége - ez a vízben úszkáló részecskéknek köszönhető -   (vagyis relatíven a piros komponens mennyisége nő), elképzelhető, hogy a tipikusan itt élő halak esetében a fényérzékelésért felelős opszin fehérjéket kódoló gének úgy változtak, hogy a halak látásának érzékenysége eltolódott ennek a hosszabb hullámhosszú (piros) színtartománynak az irányába. Ez pedig hosszabb távon a hímek nászöltözetét is megváltoztatta, hiszen ha a nőstények jobban látják a pirosat, akkor jobban megéri ilyen színekben pompázni előttük.

Hogy az elméletet teszteljék, közel ezer hímet vizsgáltak meg a Viktória-tó néhány szigete közelében. Az eredmény elég meggyőző. Először is, különösen a fokozatosan mélyülő helyeken, jól megfigyelhető, mint adja át a helyét a fémes-kék forma, a piros színűnek, a parttól egyre távolodva. Ha elég fokozatos a mélyülés (pl. Makobe estében - a függőleges tengely a mélységet jelöli), szinte nincs is átmeneti forma, csak a két "szélső érték" fedezhető fel, jól elkülönülve . (Ezt hivatottak ábrázolni a fekete-fehér oszlopdiagrammok a második sorban.)

Ha pedig ezeknek a halaknak az opszin génjeit is górcső alá vesszük akkor azt láthatjuk, hogy a hosszú hullámhosszú fény érzékeléséért felelős ún. LWS opszin gén esetében a kék színű populációikban egy kék-színre érzékenyebb allél az elterjedtebb, míg a vörös nászruhás halak esetében a piros színre érzékenyebb allélok (lásd harmadik sor,  kördiagrammok).

A Makobe sziget melletti populációk esetében, egy másik opszin gén, a rövid hullámhossz érzékelésében szerepet játszó SWS2 is hasonlóan változott (ezt az utolsó sorban látható, kisebb kördiagrammok mutatják - egyébként a számok, azt jelölik, hogy adott gént hány egyedben szekvenálták meg): a part menti populációban kizárólag a kék színre érzéken allélja van jelen, míg a mélyebb területeken élő, egyedekben már olyan allélikus variánsok is megjelentek, amelyek a vörös színre érzékenyebbek (a fekete és szürke, az "más" allélvariánsokat jelöl - se nem tipikusan "kék-érzékeny", se nem tipikusan "piros-érzékeny").

Jól látható tehát, hogy a fokozatosan mélyebb vizek kolonizálásával párhuzamosan zajló speciáció egy várható (és hasznos) élettani változással járt: a szem más hullámhosszra való "hangolásával". Ez azonban, egy olyan fajban, ahol a hímek nászöltözete kulcsfontosságú reprodukciós sikere szempontjából,    szinte "menetrendszerűen" magával hozta a hímek színének megváltozását is.     

Ha teljesen őszinték vagyunk, az eredmény azért nem sokkolóan újszerű: szűk két éve ugyanez a csoport valami nagyon hasonlót írt le két másik faj esetében - bár ott a mélység helyett a víz zavarossága volt az opszin gének és a nászmintázat evolúcióját hajtó erő.

Seehausen O, Terai Y, Magalhaes IS, Carleton KL, Mrosso HD, et al. (2008) Speciation through sensory drive in cichlid fish. Nature 455: 620-626.

(A poszt ismét csak vendégmunkásunk, SexComb tollából származik.)

Gyakori vád, hogy Darwin óta sem sikerült semmilyen evolúciós folyamatot sem megfigyelni. Ezt a félreértést szeretném eloszlatni és egy nagyon is jól megfigyelhető evolúciós folyamatot szeretnék bemutatni, amelynek gyakorlatilag minden lényeges eleme ismert, éppen azért, mert a közelmúltban történt, ráadásul éppen az egyik genetikai modellszervezetben, a Drosophila melanogaster-ben, azaz az ecetmuslicában. Maga az ecetmuslica egy, az egész világon elterjedt apró rovar, amelyet szaporasága, igénytelensége tesz hasznos modellállattá. A genetika eredményeinek jelentős részét éppen az ő vizsgálatával értük el, a teljes genomját megszekvenáltuk, ráadásul elképzelhetetlen mennyiségű genetikai eszköz áll a rendelkezésünkre a vizsgálatához.

Ha tollas őshüllőkről olvasunk a populáris irodalomban, akkor két dologban lehetünk szinte biztosak: egyrészt, hogy valahol előkerül a kérdéses pontosságú "tollas dínó" kifejezés (hogy mi is a baj ezzel, lásd primavis korábbi posztjában), másrészt, hogy a cikk alfája vagy omegája a repülés kialakulása lesz. Természetesen ez valamennyire indokolt, hiszen a levegő meghódítása egyáltalán nem triviális képesség, ugyanakkor ez a csapásirány egy kicsit túlzottan eltereli a figyelmet egy másik, nem kevésbé érdekes kérdésről: maguknak a tollaknak a kialakulásáról.

Az aktuális Nature cikke ebből a szempontból minden bizonnyal hiánypótló, hiszen egy Jura beli aprótermetű madár-ős bemutatásával, épp ezt a kérdést kezdi el boncolgatni. A 152-168 millió éves, galambtermetű élőlény, amelyről szó van, az Epidexipteryx hui, ami immár szinte menetrendszerűen egy kínai lelőhelyről került elő. Az Epidexipteryx a Theropoda csoportba tartozik, és bár a morfometriai vizsgálatok számos olyan vonására derítettek tulajdonságot, amely hasonlóvá teszi a madarakhoz, egyértelmű, hogy ő maga még nem volt madár. 

Inkább az Archeopteryx-ek "dédnagybácsijáról" van szó, ami valószínűleg maga is húsevő volt (erre utal jól fejlett fogazata), s életét a földön töltötte. Testét tollszerű képződmények borították (bár ezek még nem azonosak a mai madarak tollaival, azoknál primitívebbek voltak), mellső és hátsó végtagjain egyaránt jól fejlett karmok voltak jelen. Ami azonban igazán különlegessé teszi, az a farka: ezen négy darab, hosszú, lemezes szerkezetű valami található. Szerepükről csak találgatni tudunk, de ha ma körbe nézünk az állatvilágban, akkor számos madárfajon akadhat meg a tekintetünk, amelyeknek a hímei hosszú faroktollaikkal igyekszenek a nőstények figyelmét elnyerni (lásd pl. pávakakas), így talán nem túlzás némi analógiát feltételezni.

Ha ezek a valamik, mint a szerzők sugallják, s mint az egyébként tényleg valószínű, valódi tollak, akkor az egy érdekes csavart adhat a toll kialakulás történetének: az utolsó lépéshez, a proto-toll és a valódi toll közti átmenethez a lökést a szexuális szelekció adta meg. A nőstények valamiért előnyben részesítették a díszes farokzatot, és ez a nyomás hosszá távon lemezes szerkezetű faroktollak kialakulását eredményezte. Ami persze hosszabb távon lehetővé téve a modern, repülő madarak létrejöttét.

A szexuális szelekción alapuló okoskodással, a pávákkal húzott analógiákkal, csak egy apróbb gond van: nem tudjuk az Epidexipteryx fosszília nemét, azaz koránt sem biztos, hogy egy büszke hímre vetjük kíváncsi szemeinket. Igaz ugyan, hogy ha nőstény lenne, az még nem ok arra, hogy elvessük a fenti okoskodást, de azért tény, a kortárs példák esetében, a farokdísz leggyakrabban csak a hímek kiváltsága.

(Bővebben TetarpodZoology-n, ill. Dave Hone ArchosaurMusings blogjában lehet a leletről olvasni - utóbbiban egy vendégposzt erejéig a cikk egyik szerzője osztja meg gondolatait. Na meg persze, remélhetőleg, a kommentek közt primavis kartács is kiegészíti szűkös mondanivalómat. )

Amikor Stanley Miller tavaly eltávozott az élők sorából, minden nekrológ, így a mi nyúlfarknyink is, kötelességtudóan megemlékezett legendás 1953-as kísérletéről, amikor a Föld primitív légkörét imitálva egy lombikban, aminosavakat egész sorát állította elő néhány gázból.

Kevésbé ismert tény, hogy Miller két másik kísérletet is folyatott ugyanazidőtájt, az egyikben ősi, gőzgazdag vulkáni környezetet imitálva. A kísérletről szóló eredeti cikkben Miller öt aminosav keletkezését dokumentálta ebben a közegben, majd szépen elsülyesztette a kísérlete eredményét tartalmazó flaskákat a hűtője mélyére. S azok ott is ültek egészen addig, míg halála után a labort tisztító kollegák rá nem találtak.

Ők aztán a mai érzékenyebb műszerek segítségével újraanalizálták a fiolák tartalmát és arra döbbentek rá, hogy Miller alaposan alulbecsülte magát: nem kevesebb mint 22 aminosavat és 5 amint leltek. (Itt egy lista róluk.)  

Bár a mai közmegegyezés szerint az ősi légkör aligha volt annyira redukáló jellegű, mint azt Miller feltételezte '53-as munkájában, a vulkanikus kísérlet alapfeltételei minden valószínűség szerint adottak voltak a vulkanikus aktivitásban akkor még igencsak gazdag bolygón.      

Ma gyakran már ott tartunk, hogy annak is örülünk, ha egy egyetem az alapfeladatát (t.i. a diákok megfelelő színvonalon való oktatása) képes ellátni, pedig ez nem feltétlenül természetes így. A világ nagyobb egyetemi közül sok előszeretettel javítgattja saját imidzsét azzal, hogy saját szűkebb környezetében pozitív változásokat eszközöl, vagy könnyen elérhetővé teszi a nagyközönség számára a falai közt felhalmozott ismeretanyagot.

Előbbire lehet példa az egyetem környékén zajló általános alapoktatás megszervezése (ami középtávon fontos és pozitív változásokat okoz a hely demográfiájában), míg utóbbi esetében olyasmire gondolok, mint a University College London (UCL) nyílt előadássorozata, melyet az intézmény világszintű professzori kara tart hetente kétszer, és amire gyakorlatilag bárki beeshet az utcáról. Amolyan "Mindentudás Egyeteme", kevesebb médiafelhajtással, de ettől még folyamatosan értékelhető színvonalon (leszámítva a botrányosan ocsmány színválasztást...). 

A UCL Lunch Hour Lecture Series kisebb-nagyobb rendszerességgel érint biológiai témákat, néha olyanokat is amelyek hatalmas érdeklődésre tartanak számot. Például, amikor két éve Steve Jones, az egytem egyik legismertebb biológusa, számos sikeres könyv szerzője, az Értelmes Tervezést vette tűz alá, az előadását meg kellett ismételni, mert kb. tízszer annyi ember jelent meg, mint az előadássorozatnak otthont adó terem befogadóképessége.

Múlt héten Jones újra egy vitatott témát vett elő: mi is van a humán evolúcióval napjainkban? (Az előadás itt megtekinthető.) Tézise, mely minimum vitatható, de néhány mondatban összefoglalva a következőket állította: a múlt századi eugénikusok félelmei megalapozatlanok voltak, az emberi faj semmilyen jel szerint nem satnyul, devolválódik. Ugyanis az emberi evolúció - Jones szerint - momentán stagnál. Stagnál, mert a három legfontosabb tényező, ami lehetővé teszi az evolúciót, alapvetően megváltozott az elmúlt pár száz évben. Egyrészt kevesebb mutáció jelenik meg, hiszen korábbi korokkal ellentétben egyre kevesebb azoknak a férfiaknak az aránya, akik 40 év felett nemzenek gyerekeket (a spermiumokban a mutációk száma ebben a korban felpörög, így idősebb férfiak magjában több mutáció lelhető fel, mint a fiatalokéban). Másrészt a szelekciós nyomás mára szinte megszűnt: míg Shakespeare idejében a gyerekek kétharmada nem élte meg a huszonegyedik szülinapját, ma a fiatalok 99%-a eljut eddig a korig. Harmadrészt, napjainkra szinte teljesen megszűnt az emberi populációk izolációja, így nehezen képzelhető el, hogy egy-egy mutáció néhány generáció alatt elterjedjen egy közösségben.

Az előadás, és a róla szóló beszámolók, nem arattak osztatlan sikert, látható ez pl. PZ Myers és Larry Moran zsörtölődéséből is, s fenntartásaikat részben magam is osztom. Míg az izoláció megszűnése szerintem is fontos faktor abban, hogy fajunk evolúciója mára lelassult, az első két érv nem erősíti meg Jones elméletét, már csak azért sem, mert pont, hogy ütik egymást. Ugyanis lehet, hogy kevesebb mutáció keletkezik, az apák koraibb szexuális aktivitása révén, de ha a korai szelekció nem működik ugyanúgy, mint korábban, akkor a felnőtt populációban fellelhető sokszínűség, variáció nem feltétlenül fog csökkenni, sőt. Ráadásul, mint arra PZ is rámutat: ma már egyszerűen másfajta szelekciós lehetőségek nyíltak meg előttünk: pl. a császármetszés elterjedésével lehetőség lesz a szülőcsatorna diktálta fejkörméret határokból kitörni, és egyre nagyobb fejű gyerekek születhetnek. Hogy ezzekkel az új lehetőségekkel élünk-e (majd) vagy sem, az egy másik kérdés, de elméletileg, per pillanat, semmiképpen sem zárhatók ki...      

A természetes szelekció logikája rettenetesen egyszerűnek tűnik: az olyan mutációk, amelyek növelik a hordozóik fitneszét, jó eséllyel megmaradnak és rögzülnek, míg azok, amelyek csökkentik hordozóik rátermettségét, pl. növelik egy-egy betegség kockázatát, rövid időn belül kiszóródnak.

A valóság némileg árnyaltabb, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kardfarkú halak (Xiphophorus-fajok) genomjában gyakorta jelen levő Xmrk gén, melynek egyetlen ismert funkciója, hogy igen potens onkogén, azaz jelentősen megnöveli a daganatos megbetegedések kialakulásának esélyét.

Az Xmrk eredete viszonylag jól rekonstruált és egy génduplikációra vezethető vissza: egy növekedési faktor receptorát kódoló gén, az egfr-b (epidermal growth factor receptor) lokális duplikáción ment keresztül, és az így létrejövő másolat, az Xmrk, két fontos változást szenvedett el az idők során: egyrészt a receptor fehérjeszekvenciája úgy alakult át, hogy növekedési faktorok nélkül is aktív a receptor, másrészt valamilyen szabályozórégióban bekövetkezett mutáció miatt a gén előszeretettel fejeződik ki pigmentsejtekben, azaz melanocitákban (hogy ez miért is fontos, lásd később). Lényeges még azt is megjegyezni, hogy az Xmrk negatív hatása sokban függ számos más (még nem azonosított) genetikai faktortól, és csak bizonyos esetekben okoz rosszindulatú daganatot.  

Hogy miért rögzült egy olyan mutáció, amely csak egy agresszív és letális megbetegedés esélyeit növeli, hosszú idő óta foglalkoztatta a kutatókat. A válasz, hogy elég sablonosan és bulvárosan fogalmazzak, a szexben keresendő. Mire is gondolok: a X. cortezi hímjei egy jellegzetes sötét pigmentfolttal büszkélkedhetnek a farki régiójukban (lásd A). Pontos szerepe ennek nem tisztázott, mindenesetre a faj számos populációjában ("Tanute" és "Cebolla" a mellékelt ábrán; szürke oszlopok a fontosak) a nőstények előnyben részesítik azokat a hímeket, akiknek nagyobb, díszesebb foltja van. És mit ad a sors, az Xmrk pont pigmentsejtekben fejeződik ki nagy mennyiségben - jelenléte minden esetben farki foltot okoz, ugyanakkor a reláció nem reciprok, mert vannak farok-foltos Xiphophorus fajok, Xmr nélkül is. Az Xmr jelenléte, különösen ha két példányban van jelen, viszonylag nagy gyakorisággal melanómát  (a pigmentsejtek rákos elburjánzását) okoz. Ha a daganat hordozója történetesen egy hím, akkor ahogy a daganat terjed, úgy növekszik a folt is a farki régióban (B), fokozatosan növelve a beteg "szexepiljét". Ebből kifolyólag, bár arányosan csak egy normál hím életidejének harmadáig élnek, a "rákos" hímek nem sokkal kevesebb utódot hoznak létre, biztosítva az Xmrk gén továbbadását.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az onkogén túlzott elterjedése a populáció fennmaradását is veszélyeztetné: ha minden egyed homozigóta lenne az Xmrk-ra nézve, a közösség átlagéletideje is lényegesen csökkenne, kevesebb utódot hozhatnának létre. Így bár annak a logikáját már láttuk, hogy a szexuális szelekció - mert ez az ilyen típusú női szeszély tudományos neve - miként biztosíthatja egy onkogén létét, az még nem világos, mi tartja kordában a gén elterjedését.

Olyan X. cortezi populációk ("Conchita") vizsgálata, ahol már elég gyakori lett az onkogén, és számos nőstény is farok-folttal büszkélkedhet (a fehér oszlopok mutatják ennek a gyakoriságát), erre is választ ad: itt a nőstények preferenciája gyökeresen megváltozott. Ők már inkább kerülik a farokfoltos hímeket, és a folt (s így Xmrk nélküli) társaikat részesítik előnyben párzáskor.         

Ha esetleg valaki lemaradt volna: az orvosi Nobel-t vírusos témában osztották az idén - a német Harald zur Hausen, és a francia Françoise Barré-Sinoussi és Luc Montagnier kapta. Előbbi a humán papillomavírus rákkeltő hatását fedezte fel, míg utóbbiak az AIDS-t okozó HIV vírust írták le először.

UPDATE (kicsit megkésett...): Közben fény derült a kémiai Nobel díjazottjaira is, és immár tradicionálisan, olyanok kaptak, akiknek a felfedezését a biológia és orvostudomány területén hasznosították leginkább.

Shimomura, Chalfie és Tsien a különböző színű fluoreszcens fehérjék kifejlesztésében vállaltak úttörő szerepet. Mivel ma már alig-alig találunk komolyabb molekuláris biológiával foglalkozó cikket, ahol valamilyen formában ne használnák fel a munkájuk gyümölcseit, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a díj (is) abszolút megérdemelt.

Ami szomorkás érdekesség: bár az említett trio munkája megkérdőjelezhetetlen, paradox módon épp az az úriember nincs köztük, aki legelőször izolálta a zöld-fluoreszcens fehérje (green fluorescent protein - GFP) génjét az Aequorea victoria nevű medúzafajból. Douglas Prasher ugyan önzetlenül megosztotta felfedezését másokkal, de az ő saját projectjét nem finanszírozta tovább az amerikai Nemzeti Egészségügyi Hivatal (NIH) - amely a biológiai kutatások legfőbb szponzora a tengerentúl -, így végül kénytelen volt otthagyni a kutatói pályát és ma egy autókereskedés shuttle buszának a sofőre (!!). Bár Prasher-el egyidőben számos kutató dolgozott a témán, és így a gén klónozása csak idő kérdése volt, mégis a sors keserű fintora, hogy az elsősége ma már csak tudománytörténeti kuriózumként él tovább.

(Mindazok számára, akik a GFP történetének részleteire kíváncsiak, Marc Zimmer témába vágó honlapját ajánlanám, ahonnan a felhasznált kép is származik.)