Az Indexen egy fantasztikusan jó cikk jelent meg a Bajor Imrét (félre)kezelő Vargha Zoltánról, amihez csak pár dolgot lehet hozzáfűzni (azon túl, hogy olvassátok el!):

• ha még van valakinek kétsége, akkor érdemes a cink korábbi posztját is mellétenni
• a szélhámosság ezen formája természetesen nem "hungarikum", az általam már többször emlegetett Paul Offit könyv bemutatja, hogy nyomják ezt azok, akikhez képest Vargha egy láthatatan kifutófiú
• az RTL Klub hamarosan orvosos talk-showt indít, Dr. Tóth címmel, és mint azt a comment:com-on írja sixx, ha a dolgot ihlető The Doctor Oz Show valamennyire kiindulópontnak tekinthető, gyanús, hogy ebben is hihetetlen mennyiségű csodapirulás bullshit fog elhangzani és mivel ezt akár milliók hallhatják, nap mint nap, népbutító hatása felér a Bajor-Vargha ügyével (magyar bulvársajtó, szevasz!)
•  az Indexes cikkben szereplő Vargha bemutatkozó-videó pedig már-már Monty Python szinten van, de komolyan:

Bő éve már írtam egy hosszabb posztot arról, hogy miként magyarázható az ujjaink kialakulása a fejlődés során Turing-mechanizmus segítségével. Akkor valahol ott hagytuk abba, hogy minden jel szerint ha létezik egy ilyen mechanizmus, azt Hox fehérjék (elsősorban Hoxd13), illetve a Fibroblast Growth Factor (Fgf) jelátvitel modulálja.

Most a korábbi tanulmány szerzői közül James Sharpe csoportja tovább igyekezett göngyölíteni a rejtélyt és azonosították a korábban csak feltételezett Turing-mechanizmus molekuláris komponenseit. Ezek pedig nem mások, mint két másik fontos jelátviteli útvonal a Bmp és Wnt elemei, valamint a csontképződés egyik legkoraibb markerének tartott Sox9.

Az már korábban is ismert volt, hogy a Bmp jelátvitel elősegíti a Sox9 kifejeződését, a Wnt jelátvitel pedig gátolja azt, de Sharpejék először figyeltek fel rá, hogy a Sox9 valamint a Wnt jelátvitel (aktivált B-catenin által mért) aktivitása és a Bmp jelátvitel egyik ligandumát kódoló Bmp2 gén expressziója szintén komplementer. (Érdekes módon a Bmp2 kifejeződése, és a Bmp jelátvitel (pSMAD-al mérhető) aktivitása sem esik egybe, ami annak az oka, hogy ahol a ligandum aktiválni tudja a receptort ott egy ún. feed-back gátlás valósul meg a bekapcsolt gének, így a Sox9 által is.)

Jó bornak is kell a cégér, szóval közben a 444-es ScienceMeetup-on elindult egy új podcastünk, amit Zsiros Lacival (Szertár) csinálunk, és első vendégünk Ferenci Tamás volt (Védőoltás blog), akivel védoltásokról és oltásellenességről beszélgettünk:

Még a blog rendszeres olvasói közt is kevesen vannak talán, akik még emlékeznek arra, hogy az egész dolog úgy indult, hogy kissé parttalan vitába keveredetem a magyar kreacionisták önjelölt képviselőivel, és a blog lehetőséget adott arra, hogy rézsletesebben írhassak különböző evolúcióval kapcsolatos kérdésekről (és nem csak azokról).

Azt meg már senki nem tudhatja, hogy a vita során hosszasan kellett hárítanom Tasi István (aka. Isvara Krsna dász) vitapartnerem erősködését, hogy a vita anyagát adjuk ki nyomtatott formátumban (gondolom azért volt neki ez ennyire fontos, mert mégiscsak a kreacionista érvek legjobb magyarnyelvű összefoglalói lettek az ők irományai, továbbá mindig növelte a kreacionisták egoját, ha valódi kutató szóba állt velük). Ennek a hárításnak lett a része az is, hogy egyszer személyesen is találkoztunk 2006 elején és az egyébként túl sok újdonságot nem hozó beszégetésnek az egyik elejtett félmondatában Tasi azt a reményét fejezte ki, hogy hamarosan kormányváltás következik be és a jobboldali kormány reményei szerint sokkal inkább szimpatizálni fog az ő nézeteivel, akár a tananyagba is beemeli őket.

Akkor a kormányváltás rövidtávon elmaradt és amikor hosszabb távon mégis bekövetkezett közel sem tölthette el Tasit lelkesedéssel. Nem hogy nem rohant senki átírni a gimis biológiakönyveket, de még az egyházi státuszuk megtartásáért is küzdeni kellett a krisnásoknak.

Most mégis beugrott a beszélgetés, mert a napokban többen felhívták a figyelmemet egy rövid YouTube vidóra, ahol a hírTV adásában Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes fejti ki a véleményét az evolúcióról.

Pár nappal ezelőtt röppent föl a hír (amit az Index is átvett), hogy az indonéz Flores szigeten levő Liang Bua barlangban talált különös, aprótermető emberi csontvázak nem is egy új emberfaj, a Homos floresiensis, ismertebb nevén a "hobbit" csontjai, hanem egy Down-kórban szenvedő modern ember lehetett.

A "hobbit" súlyos humán betegségekkel való asszociálása nem új. Már rögtön a felfedezése után is felvetették, hogy igazából nem egy új emberfajról van szó, hanem egy kisfejűségben (microcepháliában) szenvedő emberé, majd később, egy másik cikkben Laron-törpeségre gyanakodtak a szerzők. 

Most, amint a Guardian sztorija megvilágítja, van egy feltűnő összefüggés a három, H. floresiensis különlegességét kétségbe vonó cikk között: azon túl, hogy ugyanaz a szerzőgárda áll mögöttük, a kutatók mindig az Amerikai Tudományos Akadémia (NAS - National Academy of Sciences) lapjának számító PNAS egy különleges szabályát használják ki, ahhoz, hogy ennyire színvonalas helyen közöljék elméleteiket.

A daganatos megbetegédeseket kifejezetten a modern ember betegségének beállító hipotézisek egyik érve többnyire az, hogy lám, az állatvilágban mennyire ritka ez a megbetegedés, így nyilván a mesterséges környezetünk váltja ki.

Bár környezetünk kétség kívül bővelkedik ún. rizikófaktorokba (pl. dohányzás vagy azbeszt), amelyek eredményeként bizonyos daganatos megbetegedések gyakorisága megnőhet, mint azt már egy korábbi posztban hosszan leírtam, ez az érv mégis hamis, hiszen az állatvilágban szinte bármerre tekintünk, élő és kihalt fajokra, előbb-utóbb szinte bizonyosan daganatos megbetegedések nyomaira bukkanhatunk.

Mégpedig azért, szól a legelfogadottabb elmélet, mert a rák egyszerűen a többsejtűség egyik velejárója, mintegy kódolva van a többsejtű élőlények genomjában (pontosabban az ilyen genomokban mind ott vannak azok a gének, amelyek szigorúan szabályozva elengedhetetlenek egy többsejtű élőlény kialakításához, ám ha elszabadulnak a szabályozás alól, akkor egyes sejtek gátlás nélkül kezdenek osztódni, újabb és újabb részeit kolonizálva a gazda szervezetének (ez lenne a metasztázis), mígnem végül az sokszor el nem pusztul).

Ennek az elméletnek az értelmében azt várnánk, hogy már a legbazálisabb többsejtű élőlények, így a Csalánozók közé tartozó hidrák esetében is fellelhetünk daganatos betegségeket.

Vannak olyan évszázadokon át domináns nézetek, amelyeket ugyan megcáfolt a tudomány és az élet, de nem képesek elhalni, hanem mint valami B-kategóriás zombifilm szereplői, újból és újból előjönnek, áltudományos köntösben próbálva elismerést szerezni maguknak. Ennek gyönyörű példája az utóbbi években brand-újítással próbálkozó kreacionizmus, vagy épp a múlt század elején "fajelméletként" egész tisztességes követőtábort maga mögött tudó rasszizmus. Utóbbi esetében ráadásul az utóbbi évek legnagyobb botrányait olyan emberek okozták, akikről végső soron hajlandó lenne az ember elhinni, hogy egyáltalán nem tudnak azonosulni a rasszizmus társadalmi stigmáival, mégis olyan dolgokat mondtak vagy írtak le, amelyek tudományosan nem alátámasztottak, viszont minden mezei, saját felsőbbrendűségének gondolatába fülig szerelmes rasszistát fel tudnak villanyozni. 2005-ben Bruce Lahn két Science cikke okozott vihart, 2007-ben pedig a DNS szerkezetét megfejtő James Watson meggondolatlan kijelentése.

Most épp Nicholas Wade új könyve miatt áll a balhé, amelyben a NYTimes egykori ismeretterjesztő újságírója genetikai okokra igyekszik visszavezetni a különböző kontinensek eltérő társadalmi berendezkedését. Az A Troublesome Inheritence a legújabb populációgenetikai eredményeket alapul véve próbálja igazolni, hogy az ázsiai autokratikus, illetve afrikai törzsi-jellegű társadalmak nem kulturális, környezeti okok miatt keletkeztek, hanem ezeknek a dolognak nagyon is természetes, genetikai okai vannak.

A probléma "csak" annyi, hogy azok a kutatók, akiknek a munkájára alapozva Wade igyekszik megindokolni az elméletét, ezt egyáltalán nem így látják, nem véletlen, hogy a NYTimes-ban leközölt tiltakozó levelet mindenki aláírta, aki számottevő eredményt ért el a populációgenetika területén az utóbbi évtizedben.

Ezernyi különböző módon próbálták már gyógyítani az egyes daganatos megbetegedéseket, a legfurcsább ötleteket is kipróbálták már, hátha működnek. W. B. Coley már 1910 -ben felvetette, hogy a szilárd daganatok belseje oxigénhiányos, anaerob környezet, így meg lehetne próbálni obligát anaerob, azaz kizárólag oxigén hiányában szaporodó baktériumokat juttatni oda, amelyek elszaporodva elpusztítanák a daganatsejteket, ám az oxigénnel jól ellátott egészséges szöveteket nem bántanák. Sajnos az utóbbi száz évben nem vezettek eredményre ezek a próbálkozások, így ez a kezelés sokáig megmaradt őrült ötletnek.

Az egyik legelemibb kérdés, amit az aktuális ebola járvány felvet az természetesen egyszerűen az, hogy miért nincs valamilyen hatásos ellenszerünk egy ilyen veszélyes betegség ellen? Mint ahogy a témát feszegető Nature cikk jól összefoglalja a válasz (sajnos) nagyon prózai: mivel a világ szerencsétlenebbik fele volt az utóbbi években csak kitéve a járványnak, a világ szerencsésebbik felén levő nagy gyógyszergyáraknak nem volt prioritása, hogy ellenszert fejlesszenek, azon kevés kutatólaborok pedig, ahol mégis erre adták a fejüket, igazán sosem juthattak el a célvonalig, vagyis a kísérleti vakcináik betegeken való teszteléséig (ui. a helybeliek, különösen most, járvány idején, nagyon bizalmatlanok a "nyugati orvoslással" szemben, így kvázi nincsenek igazán tesztalanyok).

Mindez most változni látszik, hiszen a napokban két amerikai is elkapta a gyilkos kórt és esetükben bevetették a médiában rendre csak "titkos szérum" kódnév alatt futó ZMapp nevű kísérleti vakcinát, amely - egyelőre - úgy tűnik hatásos. A "titkos" jelző itt azonban nem valódi titokra utal, a ZMapp fejlesztője egy MappBio nevű kis cég, akik már hosszabb ideje foglalkoznak vakcinagyártással, így számos publikációjuknak köszönhetően (itt van például egy, számunkra is releváns) elég pontosan tudjuk, hogy miképp is készülhetett a ZMapp.

Mindig szomorú, ha egy tudományterület kiemelkedő alakja meghal, de persze más a helyzet, ha ez az elkerülhetetlen pillanat egy produktív karrier végén, természetes körülmények közt (ágyban, párnák közt) következik be, vagy egy karriert derékba tör. És persze az sem mindegy, hogy ha utóbbi, akkor az esemény tragikus körülményei elkerülhetetlenek voltak, vagy épp hogy nagyon is elkerülhetőek.

Josiki Szaszaj esete abszolút az utóbbi kategória: a nagyhírű japán RIKEN intézet Fejlődésbiológia Központjának (CDB) alapító-kutatója egy fantasztikus karrier közepén vetett véget az életének, egy olyan ügy nyomán, ami ugyan nem az ő közvetlen hibájából eredt, de végül már a CDB létét fenyegette. Ha fejlődésbiológusként nézem, Szaszajnak fantasztikus érzéke volt megtalálni az utóbbi évek során, épp merre tágíthatóak leginkább a tudományterület határai.

Amikor két, trichomegáliát (vagyis egyes szőralapú képződmények, pl. a szempilla) extrém megnagyobbodását mutató pakisztáni családot kezdtek tanulmányozni genetikusok, nagy meglepetésre senki nem számított. A szőrképződésben és növekedésben részt vevő fontosabb géneket elég jól feltérképeztük már mindenféle laboratóriumi egér vonalakon, illetve a természetben más emlősökben spontán megjelenő szőrelválasztásoknak köszönhetően.

És valóban: a fura fenotípust okozó mutáció az FGF5 nevű gén egyik funkcióvesztéses alléljának bizonyult, márpedig, ez a gén már korábban is kapcsolatba lett hozva hosszú szőrszálakkal - egerekben, macskákban és nyulakban az ún. angora fenotípus mögött ez a mutáció leledzik.

De persze az azért érdekes kérdés, hogy miért lesz az adott gén hiányából hosszab szőrszál és ezt érdemes is egy kicsit körbejárni.

Felkérést kaptunk, hogy véleményezzünk egy blogbejegyzést, aminek nagyon örültem, hiszen ez talán valódi párbeszéd kezdetét jelentheti, ami a legjobban hiányzik a GMO vitából. Az "Így nevelj szuperhernyót" a Dinamó blogon jelent meg. Tulajdonképpen két jelenséggel foglalkozik, az első, hogy öt éve megjelentek a Cry3Bb1 Bacillus thuringiensis toxinra ellenálló kukoricabogarak, a második pedig egyes brazil gazdák és a Monsanto közt zajló per. Menjünk szép sorban.

Kedves olvasók mint a cím is mutatja, ma megtörtént a lehetetlen. Egészen pontosan a lehetetlen régebben történt meg, én csak ma szereztem róla tudomást. Karen V. Ambrose és munkatársai füvek szimbionta gombáit vizsgálták, ezek közül is az Epicholë nevű szervezeteket. Ezek a gombák azért izgalmasak, mert amikor szimbiózisba lépnek a növényekkel, védelmet is nyújthatnak bizonyos káros hatások ellen, például megvédik a növényt a rovarkártevői ellen.

A szerzők éppen ennek a rovarok elleni védelemnek akartak kicsit utánajárni, a gombával fertőzött és nem fertőzött növények által kifejezett géneket hasonlították össze és meglepő módon azt tapasztalták, hogy a gombával fertőzött növényekben egy baktérium gén terméke is megtalálható. A fehérjekódoló gén nagyon hasonlított az eredetileg a Photorhabdus luminescens nevű baktériumban leírt mcf1 és mcf2 (makes caterpillars floppy) génekhez, ezt mutatja az első B ábra. A Ph. lumiscens férgek szimbiontája, a rovarokon élősködő féreg Ph. lumiescens baktériumokat juttat a rovarba, amelyek azonnal különböző toxinokat kezdenek termelni, amik megölik a gazdát, így a féreg és a baktérium is nyugodtan lakmározhat belőle. Éppen mivel ez a szervezet alkalmas lehet rovarirtásra, valamennyire tanulmányozták, így az mcf1 és mcf2 génjeinek a működéséről is tudunk ezt-azt, például, hogy mindkettő rovarölő toxinfehérjéket kódol. Az eddig rendelkezésünkre álló tizenhárom Epicholë genomban megtalálható ez az mcf szerű gén, ezt mutatja az első A ábra, míg a több száz ismert egyéb gomba genomból hiányzik, így valószínűsíthető, hogy egy nem túl régen történt horizontális génátviteli esemény juttatta be ennek a gombának a genomjába.

Ezek után nyilván kipróbálták, hogy toxinként működik -e a fehérje, egy E. coli baktériumba klónozták a fehérjét kódoló gént, majd egyszerűen hernyókat injekcióztak be az E. coli baktériumok szuszpenziójával. Azt tapasztalták, hogy az üres vektort hordozó baktérium nem ölte meg a hernyókat, az mcf-szerű gént kifejező baktérium viszont igen.

Mi ebben a lehetetlen? Én évek óta hallom minden létező forrásból, hogy a természetben nem jöhet létre olyan növény, amely egy baktériumból származó toxint termelj és így védekezik a rovarkártétel ellen, ezért kell szabályozni a Bt-toxin termelő génmódosított növényeket. Viszont mint a mellékelt ábra mutatja, a természetben is akad ilyen, egy eukarióta gomba egy baktériumtól szerzett egy toxin fehérjét kódoló gént, amivel a gazdanövényét rágó rovarokat öli meg. Vajon majd átírják ezeket a törvényeket, hiszen mostantól nyilvánvaló, hogy a természetben is létrejöhet olyan növény, ami baktérium toxinfehérjékkel mérgezi le a rovarkártevőit?

Ambrose, Karen V., Albrecht M. Koppenhöfer, and Faith C. Belanger. “Horizontal Gene Transfer of a Bacterial Insect Toxin Gene into the Epichloe Fungal Symbionts of Grasses.” Scientific Reports 4 (Július 2014). doi:10.1038/srep05562.