Ezer köszönet Szindbádnak, hogy erre felhívta a figyelmemet, ui. a hír annyira hihetetlen, hogy, ha nem a Spiegelről és a Lancetről lenne szó, csak legyintenék, hoax az egész, ilyen nincs/nem lehet. És mégis.

Szóval a történet egészen dióhéjban annyi, hogy 2003 derekán egy francia köztitsztviselőnek feltűnt, hogy a lába furcsán fájogat ezért bebattyogott a közeli korházba. Ott rutinszerűen lenyomtak rajta egy agyi CT-scant, majd ezt követően gondolom az ügyeltes doki egy ideig azt hitte, hogy lefagyott a gép, majd kicsit megdöbbentem átszólt a kollegáknak. Ugyanis a mit látott, pontosabban nem látott az semmiképpen sem mindennapi dolog. Ott ahol a páciens agyszövete kellett volna terpeszkedjen, csak sötétség tátongott (a kép jobb oldalán látható emberünk CT-je, a bal oldalon pedig egy átlagos CT - a képen valahol homlokmagasságban készült metszetek vannak).

Mint kiderült, a páciens gyerekkorában egy jellegzetes betegségben szenvedett, ún. hydrocepháliában, amely a jellegzetes tünete az agy-gerincvelői folyadék túltermelése. Ezt az extra folyadékot a betegek egy kis csapon engedik ki és a mi emberünknek is egy ilyenje volt úgy 14 éves koráig. Úgy tűnik azonban, hogy a túl sok folyadék hatalmas belső nyomást alakított ki az agykamrákban, s ennek következményeként az agyszövet a koponyára lapult és teljesen elvékonyodott. Ami a dologban a legmegdöbbentőbb nagyon durva defomáció ellenére hősünk teljesen mindennapi életet él. És bár nem mondható zseninek (IQ-ja csak 75), nem is értelmi fogyatékos; normális családja van (feleség, két gyerek) és normális élete.

A dinoszauruszok a késői Triász folyamán jelentek meg (uszkve 200-230 millió éve) és ezt követően terjedtek el világszerte, fokozatosan kiszorítva más, primitívebb archoszaurusz csoportokat.

A korabeli fauna ezen átalakulása (különösen a változás üteme) csak részben rekonstruált folyamat és ennek megfelelően sok vita tárgya is egyben. Az eddigi (viszonylag szűkös) leletanyag egy relative gyors átalakulást valószínűsített - minden valószínűség szerint hibásan.

Ugyanis egy új lelőhely, a 2006-ban feltárásra került új mexikói Hayden kőbánya leletanyaga azt mutatja, hogy a primitívebb archoszauruszok sokkal hosszabb ideig megfértek a fejlettebb dinó ősökkel, illetve magukkal dinoszauruszokkal is, mint eddig gondoltuk. Az állatvilág ősi átalakulása, az új adatok szerint, mintegy 15-20 millió évet vett igénybe, és valószínűleg a különböző éghajlatokon más-más ütemezéssel zajlott le. Végül, mint azt ma már tudjuk, a dinoszauruszok bizonyultak a fittebbnek és kiszorították a velük hasonló élettérre igényt tartó távoli rokonaikat, de valószínűleg az evolúciós előnyük nem volt drámai, inkább csak minimális (különben gyorsabb lenne az átmenet). Ez a kis különbség azonban évmilliók alatt összeadódott és megalapozta a dinoszauruszok későbbi dominanciáját.        

Akik járatosak a témában, biztos felfigyeltek rá, hogy mikor a múlt héten az emberi sokféleség eredetét (pontosabban amit erről ma tudunk/gondolunk) igyekeztem zanzásítani, talán kicsit gálánsan csak az egyik létező elméletre koncentráltam, az ún. "out of Africa", azaz "ki Afrikából" hipotézisre.

Ennek két főbb oka van: egyrészt a genetikai vizsgálatok (amelykről a poszt leginkább szólt) egyértelműen ezt támasztják alá, másrészt (az előbbiek miatt) ez az elmélet ma már nagyságrendileg elfogadottabb a konkurensénél, az ún. "multiregionális" elméletnél. Utóbbi neve kicsit megtévesztő, hiszen alapvetően e szerint is Afrikából származik az emberiség, de a gondolatmenet hívei szerint nem a Homo sapiens ~60,000 évvel ezelőtti kivándorlása volt a kulcsmozzanat, hanem az ennél lényegesen hamarabb történt H. erectus expanzió.

Ennek a félmillió évvel ezelőtt bekövetkezett vándorlásnak számos nyoma van és a jelenleg legelterjedtebb nézet szerint mind a neandervölgyi ember, mind (ha létezett) a Flores szigeti hobbit ennek nyomán keletkezett. Csak míg a "ki Afrikából" hívek szerint a H. erectus Afrikán belüli evolúciója hozta végül létre a modern embert, addig a "multiregionalisták" szerint (akik elsősorban a fossziliákra bazirozzák gondolatmenetüket) az egyes kontinenseken élő emberi rasszok párhuzamosan jöttek létre a lokális H. erectus populációkból (persze azért jelentős keveredéssel, különben aligha maradhatott volna fenn egyetlen fajként az emberiség).

A "multiregionális" elmélet azonban nehezen (vagy úgy sem) tud megbirkózni a molekuláris eredményekkel, hiszen azok nemcsak az emberi populációk kontinuitását igazolták, de rendre azt is mutatták, hogy Afrikától távolodva egyre csökken a genetikai variabilitás. Utóbbi (a "ki Afrikából" elmélet szerint) azért van így, mert ahogy az emberiség lassan, de biztosan egyre távolodott az "őshazától", az új területeket kolonizálóknak mindig csak egy része (ill. az ő leszármazottaik) ment még tovább, ami óhatatlanul is azt okozta, hogy ebből a vándorló kis közösségből hiányzó gén variánsok, azaz allélok, nem terjedhettek el az új területeket belakó populációkban (és ezért csökkent a diverzitás).

Most azonban úgy tűnik, hogy egy, a Nature-ben megjelent cikk, pontot tesz a vita végére. Egy japán professzor korábban nem publikált adatai (egy masszív, több mint 6200 koponyát felölelő craniometriai adathalmazról van szó!) szintén a "ki az Afrikából" hipotézist támasztják alá. Ugyanis ezek a mérések, a genetikai vizsgálatokhoz hasonlóan, azt mutatják, hogy Afrikától távolodva csökken az emberi koponyák kinézetbeli variabilitása. És bár nyilván a koponya alak nem független a génektől, mégis jó látni, hogy a pusztán DNS vizsgálatokon alapuló eredmények (a zöld színű térkép) és a csonttani mérések (piros térkép) milyen szépen egybeesenk. (A világosabb szín nagyobb változatosságot jelöl, a kékkel körbekeretezett régió pedig az emberiség kialakulásának feltételezett helyét mutatja. Ha a "multiregionalitás" lett volna a nyerő, az egyes kontinensek közepén kellene lássuk a világos foltokat, és köztük a sötétebb sávokat.)

Manica A, Amos W, Balloux F, Hanihara T (2007) The effect of ancient population bottlenecks on human phenotypic variation. Nature 448: 346-348.

Olvasom ezt a kis hírt és már-már örülni kezdek, hogy nicsak, nem reménytelen a dolog, hamarosan végre valahára néven nevezik a csalókat, szélhámosokat és sarlatánokat:

"Csalás alapos gyanúja miatt a Budapesti Rendőr-főkapitánysághoz továbbította a Budapest TV egyik jósműsorával kapcsolatos panaszt a médiahatóság - derül ki az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) napokban elfogadott határozatából."

... aztán persze kiderül, hogy csak hülyén naiv vagyok. Mert miért is merült fel a gyanú:

"A döntés kiemeli: az adás telefonszámát tárcsázókkal a számítógép - akár adásidőn kívül is - azt közli, hogy egy újabb hívással "biztosan" bekerülnek a műsorba. Ez egyrészt műsoridő alatt sem biztosított, másrészt a műsoridőn kívül lehetetlen - állapítja meg a médiahatóság."

Magyarán az ORTT szerint az persze teljesen rendben van, hogy valaki üveggömbbel bohóckodik, és a hülyék adóját igyekszik behajtani tájékozatlan kisembereken....

Már régóta foglalkoztatja a történészeket, hogy vajon létezett-e, létezhetett-e kapcsolat a dél-amerikai kontinens és a polinéz szigetvilág lakói között, a Kolumbusz előtti időkben. Számos elmélet és cáfolat született eddig ezügyben (a leghíresebb talán Thor Heyerdahl Kon-Tiki expedíciója), de igazán közvetlen bizonyíték eddig nem került elő. Márpedig DNS-bizonyíték hiányában (ui. az eddigi DNS vizsgálatok mindenesetre nem támasztották alá a dolgot, bár kétségtelen, hogy ez az eredmény önmagában nem cáfoló erejű - hiszen ha csak kismértékű keveredés volt a két populáció között, vagy esetleg csak keresekedtek, de nem keveredtek, annak mára aligha maradhatott nyoma), maradtak a közvetettebb dolgok, mint jellegzetes alakú kenuk, vagy éppen mindkét helyen előforduló, de csak az egyik helyen őshonos háziállatok ill. -növények. Utóbbira példa a batáta (vagy édesburgonya), amely ugyan az Újvilágból ered, de i.e. 1000 környékén már előfordult a Cook szigeteken, a régészeti leletek tanúsága szerint. Azonban ennél is érdekesebbnek bizonyult egy hétköznapi háziállat, a tyúk története.

A történelem folyamán a csirkét több helyen is háziasították, egyebek mellett Óceániában is. Vanatau és Tonga szigetén, az egykori emberi települések környékén, 3000 éves maradványai is előforulnak arra utalva, hogy a Lapita kultúra tagjai már felismerték a háziszárnyasok hasznát. A polinézek Melanéziából startoltak úgy ~3300 éve és az óceániai szigetvilág fokozatos belakását követően úgy ezer éve már Hawaii-ra is eljuttak, majd párszáz évvel később (de még bőven az európaiak előtt) a Húsvét szigeteket és Új Zélandot is megörvendeztették a jelenlétükkel (a moák mérsékelt örömére). Ha megnézzük a térképen, ezek egészen elképesztő távolságok - főleg a korabeli hajókkal -, ha ezeket sikerült abszolválni, akkor D-Amerika elérése teljesen benne van/volt a pakliban.

Olyannyira, hogy egy chilei ásatáson előkerült ~620 éves csirkecsontok mitokondriális DNS (mtDNS) analízise során kiderült, hogy azok teljesen megegyeznek Tongáról és Szamoáról előkerült még régebbi ill. hasonló korú maradaványok genetikai anyagával. Sőt, mind ez a szekvencia, mind a Chilében ma élő csirkékből kinyert mtDNS, sokkal jobban hasonlít a napjaink délkelet-ázsiai csirkéiben találhatóra, mint arra, amit európai rokonukból tudunk előbányászni. Márpedig ez azt jelenti - a képen látható Elizabeth Matisoo-Smith szerint -, hogy a polinéz csirkék leszármazottai voltak azok, amelyekkel pl. Pizarro az inkáknál találkozott, és még ma is ez a vérvonal kapirgál D-Amerika nyugati partjai mentén.

Az egyik dolog, ami igazán megkülönböztet bennünket emberszabású rokonainktól, az a fajunk által belakott terület sokszínűsége. Természetesen az ember alkalmazkodó képessége elválaszthatatlanul kapcsolódik a szofisztikált eszközhasználathoz, az elvont gondolkozáshoz és komplex kommunikációs képességhez, de a Szahara hőségéhez és a szibériai puszta dermesztő világához való adaptálódás nem merült ki pusztán az öltözködési és étkezési szokások változtatgatásában. A folyamat számos formában rajta hagyta nyomát az évszázadok óta ott élő embertársaink genetikai állományán is - mert a természetes szelekció alól mi sem tudjunk nagyon kivonni magunkat.

Szűk egy éve már írtam Étienne Geoffroy St. Hilaire híres "inverziós" hipotéziséről, amelynek az a lényege, hogy a fontosabb szervek (pl. szív, idegrendszer, bélcsatorna) vázlatos elhelyezkedését tekintve a gerincesek hátukra fordított ízeltlábúaknak tűnhetnek.

St. Hilaire, bár hitt az evolúcióban, nem nevezhető darwinistának, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy A fajok eredetének megjelenését már nem érte meg; s mint a Darwin előtti generáció más tagjainak is, számára az evolúciós elméletet Jean-Baptiste Lamarck tanai jelentették. Így aztán a darwini és st-hilairei tanok összehangolása másra maradt és ez a más valaki egy német zoológus, Anton Dohrn lett.

Dohrn volt az első, aki nyíltan spekulált arról, hogy a gerincesek egy gyűrűsféreg-szerű lényből jöttek létre, a darwini evolúciós elmélet logikája szerint (vagyis apró változások fokozatos felgyülemlésével) és mivel abban az időben ezt az elméletet semmilyen kísérletes adat nem támasztotta alá, talán nem egészen váratlan módon, a többség nem vette komolyan s inkább csak ironizáltak az elgondoláson (lásd a Punch Almanach fedőlapját, a jobb oldalon).

Bő egy évszázadnak kellett eltelni, ahhoz, hogy Dohrn és St Hilaire elgondolása igazolást nyerjen: előbb a rovarok és gerincesek korai testtagolásáról derült ki, hogy ugyanazon molekulák kölcsönhatása révén alakul ki, majd fokozatosan elkezdtek gyűlni, az adatok más korai (és kevésbé korai) fejlődési mechanizmusok esetében is leltek lenyűgöző párhuzamokat a különböző rendszertani kategóriák képviselőiben.

Napjaink egyik sztárja, az összehasonlító fejlődésbiológia terén, az a Platynereis dumerillii nevű tengeri gyűrűsféreg, amelynek genomja is nagyon hasznosnak bizonyult a gerinces genom-evolúció megértésében. A Platynereis-t elsősorban Detlev Arendt fáradozása emelte a figyelem középpontjába, de azért lelkesedése megháláta magát és cikkek egész sorozatát közölte az elmúlt években ennek az obskurus kis élőlénynek a fejlődéséről.

Az idei év két nagy durranása egyaránt a Cell-ben jelent meg: az elsőben az nyert bizonytíást, hogy az idegrendszer hát-has irányú tagolása ugyanazokkal a génekkel történik a Platynereis-ben, mint a gerincesekben; sőt mindkét rendszertani csoportban ennek a tagolásnak a szabályozása egy BMP nevű molekulacsalád hatására történik. A másik felismerés nem kevésbé érdekes: e szerint a gerincesek agyában (pontosabban a hypothalamusában) előforduló több neuroszekréciós sejtcsaládnak (olyan sejteknek, amelyek stimulus hatására speciális hormonokat pl. vazopresszint és oxitocint választanak ki) létezik megfelelője a gyűrűsférgekben, és ugyanazon transzkripciós faktorok határozzák meg ezen sejtek identitását, minden fajban.

Márpedig egy ekkora egybeesés véletlenül kb. 0 eséllyel jöhetett létre, így a legvalószínűbb magyarázat az, hogy a gerincesek, ízeltlábúak, tengeri gyűrűsférgek és egyéb kétoldali-szimmetriájú állatok közös ősében ezek a molekuláris mechanizmusok ill. az általuk létrehozott sejttípusok szintén jelen voltak.

Ha már néhány napja egy ismert ökológiai szabályt igazoló megfigyeléről írtam (ti. szigetekre kerülő fajok mérete az idők folyamán csökken), a változatosság okáért most legyen szó egy másik ökológiai törvényszerűséget cáfolni látszó felfedezésről.

Az ún. Bergman-törvényről van szó, amelynek értelmében rokon fajok közül a hidegebb éghajlaton élők általában a nagyobb testűek. A tankönyvi magyarázat szerint ennek a jelenségnek nagyon logikus fizikai okai vannak: a nagyobb testsúly általában kisebb testfelszín/súly arányt biztosít, ez pedig előnyösebb olyan környezetben, ahol minimalizálni kell a hőveszteséget.

Paradox módon épp a törvény leggyakoribb szemléltető alanyai, a pingvinek azok akik most bezavarnak ebbe a képbe. Pontosabban két mára már kihalt, szokatlanul hosszú csőrrel felszerelkezett fajról van szó: a több mint 40 millió éve élt Perudyptes devriesi-ről és a 30 millió éve élt Icadyptes salasi-ról (utóbbi koponyája látható a mellékelt képen). Mindkettejük méretes madár volt: előbbi kb. a ma ma élő királypingvinekkel egyforma nagyságú, míg utóbbi annál is lényegesen nagyobb. És mindkettő az egyenlítőhöz viszonylag közel élt, egy olyan időszakban, amikor az éghajlat koránt sem volt hidegnek nevezhető.

Puszta létük adott korban, adott helyen ráadásul nemcsak a Bergman-törvényt hozza kínos helyzetbe (hiszen lám, voltak nagytestű pingvinek is trópusi környezetben), hanem a pingvinek eddig elfogadott "eredetmítoszát" is, mely szerint a a pingvinek Antarktisz közelében alakultak ki és csak mintegy 4-8 millió éve, az Eocén/Oligocén lehűlés után érkeztek meg a trópusokra. Egyébként érdekes módon, ha a pingvin fosszíliákat tekintjük, a pingvinfajok átlagos mérete a késői harmadkori lehűlés során csökkenő tendenciát mutatott - újabb kérdőjelként lebegve afelett, hogy a Bergman-törvény mennyire alkalmazható a pingvinekre.

A P. devriesi kapcsán még egy dolog érdemel említést: ez a faj anatómiailag átmenetet képzett a Waimanu nevű őspingvin és a ma élő pingvin fajok között, ui. azok az izmok, amelyek más madarakban a repüléshez szükségesek, s a mai pingvin szárnyban már teljesen elsorvadtak, itt még viszonylag működőképes formában voltak jelen. 

Ha véginézünk a jelenleg (genom)szekvenálás alatt álló állatok során, akkor az egyik első dolog ami feltűnhet, az a listát alkotó fajok színes, látszólag minden logikát nélkülöző kavalkádja. Vajon miért pont a tatu és mókus, a kacsacsőrű emlős és az ingola, a tenrek és a zsákállat került szekvenátorvégre? Hiszen annak látható a logikája és potenciális haszna, hogy az orvosi kutatások modellállatainak (egér, Drosophila, C. elegans, zebrahal), illetve az emberiség fontos haszonállatainak (disznó, szarvasmarha, ló) a genomját a kezünkben akarjuk tartani, de mi a haszna a fent felsoroltaknak? Ez már a "szekvenáljunk meg minden fajt" fázis lenne, ahol a kutatók azt vizsgálják, ami éppen a kezük ügyébe akad?

Nos, bár a távlati cél tényleg minden faj DNS-ének feltérképezése (sőt, minden faj több egyedének a vizsgálata, hiszen a fajokon belüli variancia gyakran uo. érdekes, mint a fajok közötti), a listára jelenleg korántsem véletlenszerűen lehet felkerülni. Annyira ugyanis még nincs szekvenáló-kapacitás fölösleg, hogy efajta luxust engedélyezhessenek maguknak a genetikusok; a mai törekvések fő célja az, hogy minnél jobban megértsük a már rendelkezésünkre álló genomokat, de különösen a saját magunként (ennyi önzőzés talán minden fajtól megengedhető ;-)). Ehhez pedig arra van szükség, hogy fokozatoan egyre távolabbi rokonaink genomját tárjuk fel, mert minden egyes ilyen lépéssel egy kicsit pontosabban látjuk, mikor, melyik más csoportokkal való közös ősben jelentek meg egyes jellegzetes DNS szekcenciák, azaz hogyan farigcsálta a természetes szelekció révén az evolúció a genetikai állományunkat.

S, hogy mennyire fontos, minnél több fajból meríteni, azt mi sem példázza jobban, mint az, ha felidézzük, hogy az első pár többsejtű-genom publikálása után, a kis mintaszám miatt, milyen hibás elméletek születtek.

A szigetek élővilága mindig különleges, gondoljunk csak Új Zéland egészen egyedi madár faunájára vagy Galapagos pintyeire és röpképtelen kormoránjára. A szigeteken az evolúció néhány elég jól megjósolható szabály mentén gyurmázik a különböző formákkal: például ragadozók hiányában a madarak általában elveszítik repülési képességüket, de legalább ennyire gyakorinak tűnik az is, hogy a szigeteken élő fajok mérete az idők folyamán csökkeni fog (ui. a szigeten rendelkezésre álló táplálék források általában igencsak végesek, és az egyik alkalmazkodási lehetőség ehhez a helyzethez, hogy eleve kevesebbre van szükségünk). Ez az oka pl. a máltai törpeelefánt, a floresi hobbit és pár Sauropoda dinó faj apró méretének is és lehet, hogy hamarosan jópár fajjal gazdagodik majd ez a lista.

Ugyanis, ha hinni lehet egy új tanulmánynak, az emberi tevékenység következtében növekedni fog a töpörödő fajok száma, ui. nekünk köszönhetően egyre több a "sziget". Na ne romantikus, trópusi atollokra tessék gondolni (azok tényleges száma igencsak úgy tűnik, hogy csökkeni fog), hanem élőhely "szigetekre". Az élőhelyek (pl. erdők, árterek) a folyamatos emberi terjeszkedés miatt ugyanis fragmentálódnak, azaz egyre kisebb darabokra töredeznek és ezek az élőhely-"szigetek" a bennük rekedt fajok szempontjából nem sokban különböznek a valódi szigetektől: méretüknél fogva csak limitált táplálékforrást tudnak biztosítani.

A Washington államban végzett kutatás végén a kutatók, több rágcsáló- (egér- ill. pocok-) fajt vizsgálva arra jutottak, hogy azok mérete az utóbbi mintegy három évtized alatt (ennyi a max. kora a vizsgált élőhely-töredékeknek) szignifikánsan csökkent más élőhelyen leledző rokonaikhoz képest. Mivel az egerek amúgy is igen sikeresek a különböző élőhelyekhez való alkalmazkodásban, a csökkenő trend (ami az eddigi ökológiai ismereteink alapján nem meglepő, lásd fenn) megjelenése nem teljesen váratlan, de a sebessége akkor is figyelemre méltó.

Pár hónapja írtam egy kutatásról, ahol a ma élő masszív bioinformatikai tour-de-force keretében a ma élő emlősök 99%-ból származó DNS mintákat összehasonlítva igyekeztek az emlősök kialakulásának történetét rekonstruálni.

Az eljárás alapjául az a megfigyelés szolgál, hogy az örökítőanyag változásai, vagyis a mutációk többé-kevésbe állandó ütemben rögzülnek, így ha sikerül rájönnünk mennyi időt jelent a molekuláris óra egy-egy "kettyenése", a DNS különbségek alapján megsaccolhatjuk, hogy mikor is élt a vizsgált fajok közös őse.

Ennek a korábbi tanulmánynak az volt a fő következtetése, hogy a főbb emlőscsoportok (kloakások, erszényesek és méhlepényesek) kialakulása bőven a Kréta és a Harmadkor (K/T) határán (~62 millió éve) bekövetkezett, hirtelen dinoszaurusz-kihalást megelőzően történt. Sőt, még az ősi méhlepényesek is megjelentek 150 millió éve, bár a mai fajokat kialakító radiációhoz még közel 100 millió évet kellett várni.  A cikk így keményen szembement azzal a nézettel (amelyet főleg a fosszilis leletanyagból dolgozó paleontológusok favorizálnak), amely szerint az emlősök, de különösen a méhlepényesek elterjedése az említett K/T határára tehető, amikor a dinók kipusztulása életterek tucatjait tette elérhetővé az addig viszonylag pálya szélére szorított emlősök előtt.

Nem kellett sokat várni a viszontválaszra: a múlt heti Nature-ben jelent meg egy olyan cikk, amely szintén a lehető legteljesebb emlős törzsfát igyekszik elkészíteni - de DNS vizsgálatok helyett, az ismert Krétabeli emlős maradványok tüzetes elemzésével. Látható a fenti képen, hogy a két eljárás alapvetően nagyon hasonló ágazatú fát hoz létre (ami lényeges), egy fontos különbséggel: a fosszilis anyag szerint a méhlepényesek elterjedése mégiscsak a K/T határon történt és nem 40 millió évvel azt megelőzően.

Kinek van igaza és miért ez a nagy különbség? Az előbbi kérdésre lehetetlen válaszolni, csak feltételezni tudjuk, hogy valahol a kettő között keresendő a valódi dátum, de nem tudjuk melyikhez van közelebb. A különbséget pedig (feltehetőleg) a két módszer kisebb-nagyobb pontatlanságai okozzák.

A DNS vizsgálatok rendkívül informatívak, különösen nagy fajszám és sok vizsgált gén esetén, de ha ilyen időbeli következtetéseket akarunk levonni belőlük, akkor bizony pontosan kell tudnunk mennyi időt rejt egy-egy mutáció. Ez pedig azért nem mindig triviális, mert egy-egy csoport gyors radiációjakor gyorsabban fixálódhatnak a mutációk, mint egyébként, amit ha nem veszünk figyelembe, csalóka képet kaphatunk a rokoni kapcsolatok régiségéről. Ráadásul, ha egy bázis a DNS-ben A-ról C-re változik, majd néhány millió év múlva visszalakul A-ra, akkor az úgy is tűnhet, hogy nem volt semmilyen változás, ami szintén becslési hibát okozhat. Amint jobban megismerjük az efajta problémaforrásokat, megfelelő statisztikai módszerekkel tudunk majd korrigálni, de nem megy az egyik pillanatról a másikra.

De persze a fosszilis anyag vizsgálata sem maga a Kánaán: egy-egy csoportra jellemző jegyek alapján (pl. fogazat vagy belsőfül alakja) tudni fogjuk, hogy melyik az az időpont, amikor már biztos létezett az adott csoport, de nem lesz egyszerű megmondani, hogy mikor vált el a rokoncsoportoktól, amelyekkel való közös ősükben nem volt jelen a kulcsjegy. Ehhez még hozzáadva, hogy a fosszilizáció nem egy triviális folyamat, így elképzelhető, hogy bizonyos átmeneti formákat még nem leltek meg (és evolúciós időléptékben rövid ideig létezett fajoknál lehet, hogy nem is fognak), látható, hogy a klasszikus (paleo)taxonómusok dolga sem könnyű.

Szóval nem egyszerű ez. Nézeteltérés van, de ez egy nemes vita, amelynek a végén mindenki nyer majd: hiszen mindkét területnek alkalma lesz csiszolni és pontosítani saját eljárásait.