Mint a legtöbb évben, december elsején most is az AIDS-ről lesz röviden szó, a kiadott éves UNAIDS jelentés apropóján. A tavalyi óvatosan pozitív képet egy kicsit tovább lehet keretezni: bár még mindig közel 33 millió ember HIV fertőzött világszerte, a fertőzések száma egyértelműen csökkenőben van és a jelek szerint leginkább a legérintettebb országokban figyelhető meg drámai változás. A harmichárom, 25%-nál nagyobb csökkenést mutató ország közül 22 szub-szaharai Afrikában van - azokon a helyeken ahol eddig szinte kontroll nélkül tombolt a járvány, mostanra vagy stabilizálódott a dolog, vagy csökkenést mutat.

Ennek oka egyrészt a szexuális szokások megváltozásában keresendő (pl. elterjedtebb óvszer használat), de az orvosi felügyelet mellett a születés és szoptatás során bekövetkező anya-gyermek transzmisszió is drámaian lecsökkent. Jelenleg közel 5 millió ember részesül HIV-kezelésben, ami 2004 óta tizenháromszoros (!!) növekedést jelent. A rossz hír az, hogy ez jelentős de nem elég, mert további 10 milliónak lenne szüksége kezelésre.

Mindez a változás nem egyik pillanatról a másikra történt és nem is ingyen. Idén kb 17 milliárd dollár lett elköltve a HIV elleni küzdelemben, de legalább végre látható a hatás, hogy mindez nem hiába történt.

Talán nincs élő ember, aki a biológia iránt érdeklődik és ne hallott volna még az ún. "malária hipotézisről" - még ha ebben a formában esetleg nem is esik le, miről van szó.

Ha azonban egy kicsit bővebben kifejtve, a sarlósejtes vérszegénységről kezdek írni, akkor azonban gondolom, mindenki számára leesik a tantusz: tömören az a lényeg, hogy a maláriával hosszú ideje sújtott területeken olyan, mutációk is képesek fennmaradni és elterjedni, ha védenek a betegség ellen, amelyek egyéb körülmények között kifejezetten károsak. A klasszikus példa a hemoglobin S allélja (HbS), ami homozigóta formába az említett vérszegénységet okozza, heterozigóta formában azonban védettséget nyújt.

Érdekes módon, bár lokálisan már többször tesztelték a malária gyakorisága és a HbS allélgyakoriság közti összefüggést, globálisan nem tették még meg ezt. Pedig néhány érdekes dolog látható, ha megtesszük. Egyrészt, hogy Afrikában hatványozottan igaz az összefüggés (lásd fenti ábra is): minél régebb óta jelen van a malária (azaz, minél inkább endemikus az adott területen), annál gyakoribb a HbS allél előfordulása.

Mint ahogy tudjuk, egy élőlény örökítőanyagának megváltozását mutációnak nevezzük. A mutációs események viszonylag ritkák, a DNS másolását végző polimeráz enzim általában néhány százmillió - egymilliárd bázisnyi DNSben ejt egyetlen hibát. Hogy ez sok vagy kevés, az erősen viszonylagos, mint ahogyan az is erősen kutatott kérdés, hogy mi történne, ha a mutációs ráta csökkenne vagy éppen nőne?  Hogyan lehetne mégis kísérletesen vizsgálni ezt a kérdést?

Loh és munkatársai egyszerűen közelítették meg a kérdést. Egy csomó DNS polimeráz I mutáns Escherichia coli törzset hoztak létre, amelyekben így nagy mértékben különbözött a mutációk bekövetkezésének az esélye. Voltak köztük vad típusú DNS polimerázt hordozók, olyanok, amelyek a vad típusúnál sokkal ritkábban építettek be hibás bázisokat (antimutátor) és olyanok is, amelyek a vad típusú enzimnél sokkal gyakrabban hibáztak (mutátor). A legerősebb antimutátor polimeráz ezerszer kevesebb hibás bázist épített be, mint a vad típusú, a legerősebb mutátor enzim pedig a vad típusúnál ezerszer több hibát hozott létre. Végül tizenegy mutátor, ötvenegy antimutátor és négy vad típusú törzzsel dolgoztak. A törzsek a mutáns polimerázokat kódoló géneket plazmidon hordozták, a kromoszómális genomjuk azonos volt, így kizárták az esetleges háttérmutációk hatását.

Magyarország területéről induló domináns kultúrkör meghódítja Európa nagy részét. Nem nemzeti fiction ez, de nem is a hagyományos történelemkönyvek része. Mégpedig azért nem, mert egy olyan eseményről van szó, ami kívül esik sok tankönyv által részletesen tárgyalt "történelmi" időszakon.

Kb. 7400 évvel ezelőtt, a mai Magyarország területén egy olyan kultúra jelent meg, ami később a kontinens nagyobb részét "meghódította" és mai ismereteink szerint az a nem elhanyagolható szerepe volt a térség fejlődésében, hogy a földművelés, ill. állattenyésztés európai meghonosítását jelentette. Ezt, a kor jellegzetes díszítési formája alapján, a vonaldíszes kerámia kultúrának (Linear Pottery Culture, Linienbandkeramik Kultur - LBK) nevezzük.

Hogyan igyunk kéz nélkül? És ha szürcsölni sem lehet (mint egy tehénnek)? És ha a nyelvünkkel sem tudjuk "kanalazni" a folyadékot (mint egy kutya)? Akkor marad a macskák által is járt út. De mi is az?

Az MIT-n dolgozó Pedro Reis pár éve a macskáját figyelve rájött, hogy a macskák folyadékbevitele egy érdekes biomechanikai probléma. Ráadásul gyorsan történik, így szabad szemmel alig követhető. Persze ez ma már nem gond, így gyors kamerákkal el lehet kapni, hogy pontosan mi is történik.

A macska nyelve, a végén kicsit meggörbülve érinti meg a folyadékfelszínt, és kihasználva annak a tehetetlenségét egy folyadék-oszlopot kezd felfele húzni. Persze az oszlopra a gravitáció is (ellen)hat, így kulcsfontosságú, hogy mielőtt utóbbi hatásánál fogva a folyadékoszlop összedőlve visszazuhanna a tálba, az állat bezárja a száját. A nyelv mérete, a lefetyelés gyorsasága, mind-mind fontos paraméterek ebben a folyamatban, amelynek a hatásosságához, mint azt minden nap sok macska vizestálja bizonyítja, azonban aligha fűződhet kétség.

Bővebben Reis honlapján, a Not Exactly Rocket Science blogon, és az origon.

Reis PM, Jung S, Aristoff JM, Stocker R (2010) Hox Cats Lap: Water Uptake by Felis catus. Science doi: 10.1126/science.1195421

Trópusi növénytársulások, növényi stressz, gleccserek a Marson és szex a jövőben. Gyertek el!

Orgel Csilla - Gleccserek a Marson
ELTE Földrajz- Földtudományi Intézet, Általános és Alkalmazott Földtani Tanszék

Az 1970-es években a Mars közepes szélességein olyan alakzatokat véltek felfedezni a szakemberek, mint amilyenek a Földön glaciális és periglaciális környezetekben fordulnak elő. Ma már tudjuk róluk, hogy törmelékkel fedett egykori gleccserek maradványairól van szó. Jelenlétük a Vörös Bolygón bekövetkezett többszörös eljegesedési fázisokra vezethető vissza. Felszínükön megjelenő kriokarsztos mintázatok eltérőek az égitest különböző területein. Érdekes kutatási területe ez a geológiának, klimatológiának és az asztrobiológiának egyaránt.

Sokáig tartott, de végül megadtuk magunkat Zuckenberg biznisze előtt és létrehoztuknk egy CriticalBiomass profilt a Facebookon is. (Az igazán szemfülesek talán ki is szúrták már a jobboldali oszlop ilyen irányú bővülését.)

Az új posztok mellett, az "eztolvassuk" dobozka lesz még oda integrálva, de időnként más  információk is felkerülnek majd, ha úgy ítéljük meg, hogy érdeklődésre tarthatnak számot.

A közelmúltban az egyik magyarországi kreacionista műhely honlapjára felkerült egy iromány az ausztráliai homoki lábastyúk (Leipoa ocellata) költési szokásairól. A szöveg, amennyire megítélhető, a mozgalom frontembere, Tasi István által pár éve megjelentetett kreacionista pamflet, “A Természet IQ-ja” egyik fejezetének összefoglalását tartalmazza. A lényeg (amit emailben is eljuttattak hozzánk kreacionista “barátaink”) röviden: a homoki lábastyúk, a legtöbb madárfajjal ellentétben nem testmelegével kelti ki a tojásait, hanem költődombokat épít. Ezekben lebomló növényi anyagokat halmoz fel, és az állat a költődomb hőmérsékletét aktívan szabályozza, “hihetetlen pontossággal 34°C-on tartja; maximum egy fok eltérést engedélyez ehhez képest”. A nagyméretű tojásokból hosszabb keltési periódus után teljesen kifejlett fiókák kelnek ki, akik “legurulnak a költődombról, és rögtön bevetik magukat a környező bozótosba.”  Szüleikkel nem találkoznak, mégis tudják majd, ha eljön az ideje, hogyan kell dombot építeni. Mivel nem képzelhető el, hogy a klasszikus tojáson kotló madár viselkedésből ez a hihetetlenül komplex és eredményes viselkedésforma lépésenként létrejöhetne, ez egy egyszerűsíthetetlenül összetett rendszer. Tehát Darwin tévedett, az evolúció hülyeség. Q.E.D.

A posztba beillesztve még megtalálhatjuk Tasi István pávák társaságában megejtett Attenborough imperszonációját is, és ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes megtekinteni a művet. (Bár, elkötelezett Attenborough rajongókként mi* inkább az eredetit ajánlanánk - ha valaki siet, az tekerjen a 00:32:11-00:34:20 közti részhez).

A történettel (szokás szerint) csak néhány kisebb bökkenő akad. A viselkedésforma közel sem annyira hatékony, ahogy azt Tasi bemutatja (még a tutifixnek látszó 34+/-1°C sem igaz ebben a formában), az “egyszerűsíthetetlen” viselkedésforma számos eleme előfordul más madaraknál, és ami talán a legfontosabb, nem túl nehéz találunk valószínűsíthető és logikus evolúciós uta(ka)t a viselkedés kialakulásához. Vegyük akkor mindezeket sorba.

“A kevesebb több lett volna”, írta Szendi Gábor kritikámra adott válaszáról egyik pártolója, de szerencsére nem így lett. Ha ugyanis kevesebb lett volna, akkor kevésbé tudnám Szendi ezen írását a paleolit-diétát népszerűsítő tevékenysége állatorvosi lovaként használni, így viszont tökéletesen visszaigazolja előzőleg megfogalmazott kritikáimat: 1.) “a Nyugati táplálkozás tudományos kritikája” nem más mint egy nagyon szelektív (és emiatt torzító) merítés a rendelkezésünkre álló szakmai irodalomból, ill. 2.) Szendi genetikai ismeretei igencsak felszínesek.

Mielőtt azonban folytatnám Szendi gondolatmenetének a kritikáját, egy, a kommentekben többször előbukkanó félreértést szeretnék eloszlatni. Többen úgy értelmezték felvetéseimet, hogy azokban kétségbe vonom a paleolit-diéta működőképességét. Ezt azonban sehol nem írtam. Valóban csak olyan cikkekről írtam, amelyek közvetve, vagy közvetlenül cáfolják a paleolit diéta fontos téziseit, de elsősorban azért mert ezeket Szendi elmulasztotta ismertetni, én pedig szeretném, hogy mindenki lássa, van az éremnek egy másik oldala is: a dietetikában kevés valóban fekete és fehér dolog van, általában a szürke különböző árnyalataival találkozunk. Nem bagatellizálom a személyes sikertörténeteket, amelyekből tucatnyi előkerült: készséggel hiszem el, hogy sok kommentelőnek konkrétan a mértékletes táplálkozás ezen formája vált be. Azt vonom csak kétségbe, hogy az anekdotikus esetek akár együttesen is valamiféle statisztikailag jelentős bizonyítékot jelentenének arra nézve, hogy a visszafogott étkezés más formái ne működ(het)nének, vagy hogy a “Paleolit táplálkozásban” leírt gabona- és tej-ellenes kirohanások, abban a formában igazak lennének. Nyilván sokkal jobban el lehet adni egy ilyen témájú könyvet, hogy ha azt írjuk rá, hogy “ez az egy igaz járható út, kövesd, vagy korán meghalsz”, mint a visszafogottabb “ez egy x+1. diéta recept, ha más nem vált be önnek, próbálja ki és hátha” szöveggel. Viszont ettől még az előbbi nem lesz igaz.

Új hónap, új meetup. Ezúttal október 20-án, a Tűzraktérben várunk este 7-től mindenkit szeretettel.

A program izgalmasnak ígérkezik, lesz benne szó robotikáról, dagantok nanotechnológiás terápiájáról, TBC gyógyításról és a hétköznapi beszédet amúgy is uraló vörösiszapról.

A Kolontár-Devecser lakóit sújtó vörösiszapos lúg-cunami az egyéni tragédiák mellett komoly környezeti károkat okozott. Ezek felmérése még folyamatban van és a teljes igazsághoz el kell mondani, hogy pl. az esemény ökológiai lábnyomának pontos felméréséhez valószínűleg több évnyi megfigyelésre lesz szükség. Az MTA által kiadott tájékoztató (és itt meg kell jegyeznünk, hogy az Akadémia most kifejezetten megkaphatja a pontot a vörösiszap körüli kommunikáció apropóján) elég pontos képet ad, a gátszakadás környékének talajviszonyairól. Minket azonban biológusként az is érdekel, hogy mi lesz az állatvilággal, különösen a Marcal állatvilágával, amit első körben a kiömlő lúg, szó szerint megszüntetett. A válaszhoz egy hidrobiológus ismerősömet kerestem meg, Schöll Károlyt aki az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékének, valamint az MTA Dunakutató Állomásának munkatársa.

Az ő szavait tolmácsolnám:

Lezárult a Nikon Small World mikroszkópos fotópályázat idei fordulója, itt megtekinthetőek a díjazott alkotások. Érdekesség, hogy egy magyar, Márkus Róbert is bekerült az első húszba, az  ő pályaműve látható a képen.

Sexcomb

Nem akarom elvenni dolphin kenyerét, de nem tudtam megállni, hogy bele ne kontárkodjak a HOX génekbe, hiszen nemrég egy roppant érdekes közlemény jelent meg.

Azt ugye tudjuk, hogy a HOX gének alakítják ki a testszelvények különbségeit, ezen gének termékei transzkripciós faktorok, amelyek sok más gén kifejeződését szabályozzák. Az is tiszta sor, hogy az új testfelépítésű élőlények kialakulása tulajdonképpen a HOX gének drámai változásaival járt együtt. Az viszont eddig kérdéses volt, hogy ha a HOX gének ilyen alapvető fontosságú feladatot töltenek be, hogyan változhatnak mégis? Ahogy a közlemény szerzői megfogalmazták a két kérdésüket:

- Hogyan változnak a szabályozógének az evolúció során, hogy különböző élőlények egyedfejlődését irányítsák?

- Hogyan bírják ki az élőlények ezeket a változásokat, ha vélhetőleg igen súlyos következményekkel járnak?