A világot nappal (fizikailag) színesnek látjuk, kedvtől függetlenül. Ez, ha felidézzük a korabeli biológia órákat, a retinában található csapsejteknek köszönhető, az pedig, hogy éjszaka is látunk (bár leginkább csak egy színben) az ugyanott levő pálcikasejtek javára írandó.

Mindkét sejttípusban (pontosabban mind az ötnégyben, hiszen csapsejtből, attól függően, hogy milyen színt érzékel, három is akad) a fénysugarak érzékelésében kulcsszerepe van az opszin molekuláknak, amelyek sejttípusokként kicsit különböznek egymástól.

Ezek az apró különbségek teszik lehetővé, hogy az egyes retina-sejttípusok opszinjai (és ezáltal maguk a sejtek is), más-más hullámhosszú (vagyis színű) fényre "gerjedjenek". S a csapsejtek három opszinja azért kiemelendő, mert ha csak egyik is hiányozna, nem beszélhetnénk ún. trikromatikus színlátásról egyáltalán.

Az élővilág formagazdagságában robbanásszerű változás következett be a Kambrium során, amikor hirtelen (minden relatív - itt olyan 40-50 millió évről van szó) kétoldali-szimmetriájú állatok elképesztő tárháza tűnt fel az élet és evolúció porondján. S bár első látásra ezek mind úgy néznek ki mint, egy megtaposott meztelencsiga, közelebbi vizsgálat kiderítette róluk, hogy valójában a ma is ismert nagyobb állatcsoportok elődeit, illetve ezen csoportok mára már kihalt rokonait tisztelhetjük bennük.

Utóbbiak (mármint a kihaltak) közé tartoztak a halkieriidák és wiwaxiidák. Előbbiek leginkább a fejükön páncélt, testükön pedig páncélpikkelyt hordó meztelencsigáknak tűnnek (és egyébként a puhatestűek rokonának tartják őket), míg az utóbbiak pedig a páncélpikkely mellett hosszú, oldalsó tüskékkel felszerelt csúszómászóknak (őket pedig a gyűrűsférgekkel rokonították). A korábban legelterjedtebb nézet szerint a halkieriidák és puhatesűek közös őse elvesztette a pikkelyeit és fejpáncéljából "csigaházat" fejlesztett ki, hogy létrehozza az utóbbi csoportot, míg a wiwaxiidák és gyűrűsférgek őse a tüskékből sörtét alakított ki az analóg mutatvány során.

Most azonban egy új lelet került elő (a "szokásos" helyről, a Burgess palából), amely egyesíti a két egzotikus csoport vonásait: hosszú oldalsó tüskéi és páncélpikkelyei mellett fejpáncélt is visel. Ez az Orthozanclus reburrus, amely egy kicsit egyszerűsíti a korábbi taxonómiai spekulációkat. Ugyanis, a két csoport helyett most már csak egyet, az ún. halwaxiidákat kell elhelyezni a törzsfákon. (Mivel a puhatestűeket és gyűrűsférgeket lárváik kinézete ill. a molekuláris vizsgálatok miatt már eddig is közeli rokonoknak tartották - ők alkotják a Lopohotrochozoa csoportot -, a két ősi csoport összevonása nem okoz nagy fennakadást, sőt inkább csak alátámasztja ezt a fajta osztályozást.) Ez egyelőre nyitott kérdés maradt és kétséges, hogy DNS minták hiányában valaha képesek leszünk-e ilyesmire.

A Channel4 mindig is imádta a botrányokat (lásd bő egy hónapja a napi politika szintjéig feljutó Big-Brother balhét) és mára egész műsorszerkesztésük azt a mentalitást tükrözi, hogy "there's no such thing as bad publicity", vagyis mindegy, miért nézik a műsort, csak nézzék.

Nem teljesen meglepő módon ez az elv gyorsan minőségromláshoz vezet, ami a csatorna korábban színvonalas dokumentumfilm-kínálatán is rajta hagyta a nyomát. Jövő csütörtökön kerül képernyőre a "The Great Global Warming Swindle" című ... khmm ... alkotás, ami, mint címéből is kiderül, azt a vonalat igyekszik erősíteni, hogy ez az egész felmelegésesdi egyáltalán nem veszélyes, sőt kifejezetten természetes és kizárólag csak a luddita, fejlődésellenes zöldek nyomatják nagyon ennek az ellenkezőjét.

Mindezt azonban nem James Inhofe vagy Michael Crichton típusú önjelölt szakértők adják elő, hanem valódi kutatók. Természetesen szinte kivétel nélkül a klasszikus "szkeptikusokat" kapták mikrofonvégre (lásd itt, itt vagy itt), s ennek megfelelően a filmben elhangzó érvek már korábban is világot láttak és megmérettettek a tények ismeretében. Hogy is mondjam: kevésnek találtattak.

Mielőtt azonban nagyító alá vennénk filmben hangoztatott érvrendszert, asszem hasznos tisztázni egy lényeges dolgot: a filmben azért szólaltatják meg a szóbanforgó emberkéket, mert akadémiai rangjuk van. Ebből aztán a az átlagnéző azt a következtetést vonja le, hogy "biztos tudják mit beszélnek". Ez azonban egy fals illúzió, hiszen a tudományban sosem az számít (oké, ez picit idealizált szitu, de gyakran működik azért így) hogy ki mond valamit, hanem, hogy mit mond. (Mondjuk, ha történetesen fordítva lenne, akkor sem állnának a "szkeptikusok" jól, mert lényegesen több és fajsúlyosabb kutató és szervezet van az ellenkező állásponton.) A klímaváltozás nem azért tartjuk valósnak, mert sokan elfogadják, hanem mert a tények, adatok ma ezt támasztják alá.

A film (a Channel4 ismertetője szerint) két főbb gondolatra lett felfűzve:

1. - az utóbbi pár száz év hőmérséklet-változásai (köztük a minket is érintő) a Nap aktivitásának változásával voltak összefüggésben.
   
   Senki sem vonja azt kétségbe, hogy a klíma nem volt állandó. Sőt, az is többé-kevésbé elfogadott, hogy a napaktivitás fontos hatással volt korábbi klímaingadozásokra: pl. az ún. "kis jégkorszak" erős korellációt mutat az aktivitás csökkenésével (lásd "Maunder Minimum" a fönti ábrán). De a mai felmelegedésnek csak töredéke írható a napaktivitás számlájára: míg a napaktivitás mérését segítő napfoltok száma enyhe csökkenést mutatott az elmúlt évtizedekben, a globális átlaghőmérséklet töretlenül növekedett.
   
   
2. - nem a légköri CO₂ koncentráció növekedése miatt emelkedett a hőmérséklet, hanem épp fordítva: a növekvő hőmérséklet okozta a CO₂ koncentráció növekedését.
   
   Ez a gondolat nem teljesen hülyeség, de ettől még nem is teljesen igaz. Az antarktiszi jégminták ui. azt mutatják, hogy a hőmérséklet és a CO₂ koncentráció emelkedése összefügg, de vannak esetek, amikor a hőmérséklet emelkedése/csökkenése megelőzi a CO₂ koncentrációét. Igazuk lenne tehát a kritikusoknak? Nem, ui. egyrészt voltak olyan ciklusok, amelyek CO₂ szint emelkedéssel indítottak, másrészt az is elfogadott tény, hogy a hőmérséklet növekedés maga is olyan folyamatokat katalizál, amelyek emelik a CO₂ koncentrációt. De ez nem jelenti azt, hogy a CO₂ nem üvegházhatású: a felmelegedési ciklusok jelentős részében a gáz egyfajta pufferként működött, fenntartva a magas hőmérsékletet. Magyarán, a korábbi klíma-ciklusokban, ha egyszer valamilyen változás beindította a hőmérséklet emelkedését, az a CO₂ koncentráció (további) növekedésével járt, ami pedig fenntartotta a hőmérséklet-emelkedést. Ráadásul a manapság mért, kiugróan magas CO₂ koncentrációk egyértelműen nem magyarázhatóak pusztán a fölmelegedéssel (a most mért adatok mintegy másfélszer magasabbak, mint az utóbbi soktízezer év maximumai, a hőmérséklet szerencsére még nem tart itt) - ezekről az apró tényekről a "szkeptikusok" hajlamosak gálánsan elfelejtkezni.

Az esetleges illúziót, hogy a rendezőnek a tudományos vita ismertetése a fontosabb és nem saját, burkolt mondanivalóját akarja megjeleníteni, a film végszava rombolja végérvényesen le. Ott ugyanis (az Independent műsorismertetője szerint) egy kenyai fejlesztési szakember gondolatai hangzanak el: "Valakik szeretnék megölni az afrikai álmot. És az afrikai álom a fejlődés." Értsd a gonoszok, akik nem átallják kritizálni szennyező iparágakat, valójában a szegény afrikaiakat ítélik nyomorra. Jó kis sziruposan érzelgős szöveg, de valóságtartalma igen sekély; senki nem akar ilyesmit. Az igazság az, hogy rövid-távon a nehézfémipar és más környezetszennyező tevékenységeknek valóban kézzelfogható GDP növelő hatása van, különösen a környezetvédelmi normák leszarásával. De nem hiszem, hogy létezik olyan afrikai, aki ehhez a GDP növeléshez foggal-körömmel azután is ragaszkodna, ha megmutatnák neki ennek a hosszútávú következményeit: legyen az nagy tavak kiszáradása vagy emberéleteket követelő, egyre szeszélyesebb időjárás. Sokkal több pénzbe kerülne és több keserűséget okozna egy nagyon megváltozott bolygóhoz való alkalmazkodás, mint ami ahhoz kell, hogy a szennyező gyárakat környezetbarátabbá tegyék.

(Gondolom csütörtök után lesz több reakció, akkor majd igyekszem updatelni a posztot néhány külső véleménnyel is.)  

A tejivás, bármennyire is mindennapinak tűnik, egyfajta kiváltság. Kiváltság, mert nem mind vagyunk képesek rá, sőt, a Föld lakosságának többsége képtelen felnőtt korában megemészteni a tejet. Ez pedig arra vezethető vissza, hogy csak kevesekben marad a tejcukor lebontást végző laktáz (LCT) enzim aktív anyatejtől való elválasztás után. Pár hónapja bővebben is írtam erről a jelenségről, annak kapcsán, hogy kiderült, Európában és Afrikában, azok a populációk, amelyek képesek egész életükön át laktázt termelni, különböző mutációknak köszönhetik ezt (azonban a mutáció mindkét esetben az LCT gén ugyanazon szabályozó régiójába esik, valszleg ennek köszönhető a hasonló hatás). A jelenség a konvergens evolúció elsőrangú példája.

Bevallom a poszt írásakor nekem sem fordult meg a fejemben, de az eszmefuttatás, amelyet a mutáció elterjedésének magyarázatára sugalltam (miszerint a tehén-szelidítők körében előny volt ez a mutáció, hiszen extra tápanyagforrást biztosított, s ennek köszönhetően terjedt el), nem az egyetlen lehetséges. Ui. az sem zárható ki, hogy egyszerűen elsősorban azok a populációk kezdtek el tehenészkedéssel foglalkozni, amelyeknél már eleve jelen volt valamilyen okból ez a genetikai változás. Nem nagyon életszerű magyarázat, hiszen a hús már önmagában is komoly tápanyagforrás, de egyetlen lehetőség van arra, hogy eldönthessük mi is volt valójában a helyzet: megnézzük, jelen volt-e a gén őseinkben.

Ehhez ma már természetesen nincs szükség időgépre, egyszerűen hipersteril körülmények között kell apró szövetmintát venni régi csontokból, és a DNS - már, ha egyben van még - máris mesél. Most is valami hasonló történt: olyan csontvázakat vizsgáltak meg, amelyek bizonyíthatóan 7-8,000 évesek - ez az az időszak, amikor a tehéntenyésztés európai hódítóútjára indult.

Az eredmény akár perdöntő is lehetne, hiszen egyetlen esetben sem találtak a laktóz-toleráns allélra, de mégsem az. Ugyanis ahhoz túl kicsi a mintaszám: mindössze nyolc szövetmintáról van szó (három Szarvasról, a többi pedig német, lengyel és litván lelőhelyekről származik). Arra, azonban elég, hogy lássuk, ha esetleg létezett is a szóbanforgó LCT allél, mindenképpen sokkal kisebb gyakoriságú volt az őskorban, mint napjainkban. Ez a tény pedig inkább az "előnyös mutáció gyors elterjedése" hipotézist erősíti.

A főemlősök eszközhasználata lassan közhelyszámba megy. Az egyik klasszikus, tankönyvi példa olyan csimpánzokról szól, akik köveket használnak fel különböző nagyméretű magok feltörésére. Az eddig elfogadott magyarázat szerint, ezt a viselkedés-kombinációt a majmok a környezetükben élő emberektől lesték el a viszonylag közelmúltban, majd pedig egymásnak tanították meg.

Egy új felfedezés miatt azonban, úgy tűnik, hogy az eltanulás időpontjának tekintetében revideálni kell ezt a korábbi elgondolást. Ugyanis kanadai kutatók egy ősi, 4,300 éves csimpánz-tanyára bukkantak Elefántcsontparton, ahol számos olyan kő hevert, amelyekkel az egykori lakók, a nyomok szerint, hasonló magok felnyitását használtak, mint ma is élő rokonaik. Vagyis csimpánzok sokkal régebb óta bírják a "diótörő" tudást, mint azt eddig gondoltuk. Sőt, a kutatócsoport merész feltételezése szerint (amire abszolút nincs bizonyítékuk, így nem árt nagyon szkeptikusnak lenni ezen a ponton), akár az is elképzelhető, hogy anno az emberek és a csimpánzok közel egyszerre sajátították el ezt az ismeretet.

Mindenesetre, ha ehhez hozzávesszük azt a legfrissebb hírecskét, hogy Szenegálban nőstény csimpánzok foggal élesített faágakat lándzsaként használva vadásznak kisebb emlősök után, azok odvaikban, máris (még) elismerőbben tekinthetünk legközelebbi rokonainkra.

Egeret klónozni ma már nem számít ördöngősségnek, de azért messze nem triviális. A leggyakrabban alkalmazott eljárás során, ún. kumulusz sejtek sejtmagját használják az eljáráshoz (vagyis ezt juttatják be egy olyan petesejtbe, amelyből előzőleg eltávolították a saját sejtmagot - így készült az első magyar klónegér, Klonilla is), ami kapcsán két gond merülhet fel.

Egyrészt kumulusz sejtek csak nőstényekből nyerhetőek, hiszen ez a sejttípus a petesejtek körül található csak. A másik inkább egy dogmatikus álláspontot tükröz: mivel ezek a sejtek már viszonylag beszűkült fejlődési potenciállal rendelkeznek (azaz bár még nem differenciálódtak teljesen, csak kevés fajta sejtet képesek létrehozni), elképzelhető, hogy kevésbé hatékonyak, mint a nagyobb fejlődési potenciállal rendelkező ún. felnőtt-őssejtek (adult stem cells). (Emögött az érvelés mögött az a megfigyelés áll, hogy a valódi embrionális őssejtek a leghatékonyabbak klónozás során, és a "józan paraszti logika" szerint a felnőtt őssejtek annál jobban hasonlítanak az embrionális őssejtekre, minnél kevésbé elkötelezettek. - Ez inkább intuíció volt eddig is, konkrét bizonyíték nem nagyon támasztja alá.) Bár ez a dogma már tavaly erős gellert kapott, azért még nem teljesen halott.

Most egy tanulmányban kumulusz sejtek, differenciálódott bőrsejtek és bőrőssejtek sejtmagjának klónozási hatékonyságát vetették össze. Nos, a bőrőssejtek semmivel sem bizonyultak jobbnak, a másik két sejttípusnál. (Érdekes módon, a három kísérlettípus minden fázisban hasonló sikerességet mutatott, amit azért emelnék ki, mert a már említett tavalyi cikkben a differenciáltabb sejtekből készült klónok jobb (!) eséllyel vészelték át a fejlődés kezdeti szakaszát, mint a kevésbé elkötelezett sejtekből készült társaik. Tippem szerint valami technikai okra vezethető vissza az eltérés, bár a két cikkben alkalmazott protokoll főbb vonalaiban megegyezik.)       

Az evolúciót legjobban szemléltető fajokról alkotott szubjektív toplistámom, a galapagosi pintyek, a tüskés pikó és a nyírfaaraszoló lepkék mellett igen előkellő helyet foglal el egy mexikói lazacfaj is, az Astyanax mexicanus. (Kicsit offtopic kitérő: a nyírfaaraszolóról lehet elvétve olyan pletykákat hallani kreacionista berkekből, hogy valójában nem is szemléltetik jól az evolúciót, de nem kell felülni nekik: mint annyi másban, ebben is tévednek.)

Az Astyanax-nak alapvetően két populációja ismert: egyik a felszíni tavakban él és teljesen hétköznap kinézetű (ez "surface fish" néven szerepel majd az ábrákon), a másik pedig a Yucatán félszigetet alkotó mészkőben képződött barlangok tavaiban lakik, teste pigmentszegény és első pillantásra úgy tűnik, hogy teljesen vak, hiszen egyáltalán nincs is szeme ("cavefish").

A gerincesek szemének kifejlődéséről konkrétan könyvet lehet írni, így ha a lényeget egyetlen posztba akarom besűríteni, az akaratlanul is egyszerűsítésekkel és általánosításokkal jár. (Remélem egyik sem megy az érthetőség róvására, de ha igen tessenek majd kérdezni.)

A gerinces állatokra jellemző szemgolyó hasonló képalkotási elvvel működik, mint egy fényképezőgép: egy lencsén keresztül gyűjti be a fénysugarakat és a szem hátsó részén hoz létre egy fordított, kicsinyített képet. Ennyiben hasonlít egyes oktopuszok szemére is, de a hasonlóság csak igen távoli: mind a fejlődés lépéseit, mind a szem egyes sejttípusainak eredetét tekintve jelentős különbségeket találunk. Ez az összehasonlítás önmagában is megér egy ódát (igyekszem egyszer alkalmat is keríteni rá), de most a részletek ismertetése nélkül legyen elég annyi, hogy a különbségek azt bizonyítják, hogy az evolúció különböző módokon is képes volt létrehozni nagyon hasonló működésű, összetett szerveket.

Egész pontosan Darwin 198. szülinapja van ma és szorgalmas munkának köszönhetően, erről már magyar nyelvű honlap is megemlékezik. Ez a www.darwinnap.hu, remek kis programajánlóval.

A világszerte megszervezésre kerülő ezernyi programból, még egy kívánkozik megemlítésre, hiszen jól példázza a "vallás vs. evolúció" fals dichotómiáját. Az Evolution Sunday alkalmából az Egyesült Államok mindegyik államában, illetve Kanadában, Ausztráliában, Nigériában és az Egyesült Királyságban megrendezett istentiszteleteken a tudomány és a vallás közös elfogadását szorgalmazták a gyülekezetek.

Itt van ez a kis Index cikk, aszonnya: "Az akciójátékok javítják a látást". Fair enough, hiszen a nagyobb tudományos portálok is hasonló címmel futatták a kutatást: "Action computer games can sharpen eyesight" (na ja, hiszen bevallottan onnan lett másolva a cikk ;-)).

A gond, mind a magyar, mind az angol verzióban ezután kezdődik, ugyanis a látást elkezdik keverni a szemmel. "A jó szem titka a rendszeres akciójátékozás", folytatódik a cikk, ami már erősen kétséges, hogy igaz-e - nagy valószínűséggel egyébként nem, és hogy objektív legyek, a cikk végén az indexesek maguk is tesznek erre egy utalást.

Ugyanis a szemünk, bár érzékeli a fényt, azt elektomos impulzusok formájában azonnal továbbítja (a jobb oldali látótérből érkező infót a bal agyféltekébe és vice versa), nem nagyon bíbelődik a feldolgozásával. Ez már az agy egyes specializált területeinek a feladata, pl. az ún. látókéregé (visual cortex), ahol aztán megszületik meg a látásérzet is. Ez az a terület, ami a szóbanforgó kísérletben valszleg "fejlődést" mutatott a bejövő vizuális információ-dömping hatása alatt (bár meg kell jegyezzem, hogy ez itt személyes intuíció, mert az eredeti cikk még nem elérhető), hiszen plaszticitása már korábbról is ismert.

A látókéreg sok emlősfaj újszülöttjeiben még nincs teljesen kifejlődve (a klasszikus kísérleti állat e területen a macska) és pont a kezdeti hetekben bejövő vizuális információk hozzák létre azokat az idegi kapcsolatokat, amelyek révén később értelmezni tudjuk azt, amit érzékelünk, magyarán nem csak nézünk, de látunk is. Ez a folyamat az oka annak is, hogy a kisbabák, bár szemüknek nincs szervi baja, a születés után csak néhány héttel kezdik el látva érzékelni a környező valóságot.

A szemre visszakanyarodva, még azt kell emlékezetben tartsuk, hogy a legakciódúsabb játék is egy fix távolságra játszódik a szemünktől, vagyis a szemmozgatásban illetve a fókuszálásban szerepet játszó szemizmok szinte egyáltalán nem "tornáznak". Ezt meg csak tetézi a folyamatos sugárzás (ami a legalacsonyabban sugárzó képernyők esetében sem nulla); szóval az akciójátékokban keresni a jó szem titkát több mint naivságnak tűnik számomra.

(Az illusztráció Steven Lehar munkáját dícséri.)

Az anyai mikrokimerizmus azt az egészen különleges jelenséget jelöli, amikor a terhesség alatt a tápanyagokon kívül az anya egyes sejtjei is átkerülnek a magzatba, beépülve annak szöveteibe. A folyamat miértje és a mikéntje egy kicsit rejtélyes, de ötletek azért már vannak.

A közelmúltban egy seattlei csoport arra figyelt fel, hogy az egyes típusú cukorbetegségben szenvedő gyerekek szervezetében különösen nagy a mikrokimerizmus aránya.

(A cukorbetegség ezen formája egy autoimmun rendellenességen alapul: a szervezet immunrendszere bekattan és elpusztítja saját inzulin termelő béta-sejtjeit, ami természetesen inzulinhiányhoz vezet. Mivel az inzulin fő funkciója, hogy rávegye a sejteket a cukrok felvételére (amelyek aztán energiaforrásul szolgálnak), a cukorbetegek vércukorszintje megnő, miközben maguk a sejtjeik "éheznek".)

Ráadásul a mikrokimerizmus egy egészen különleges formája érhető tetten: az anyai sejtek az újszülött hasnyálmirigyébe vándorolnak és ott béta-sejtekké alakulnak. (A mellékelt ábrán a nyíl egy anyai sejtet jelöl, amelyet a két X kromoszóma - piros pöttyök - különböztet meg a hím szervezet saját sejtjeitől, amelyek természetesen egy X és egy Y (zöld pötty) kromoszómával rendelkeznek.) Ez két értelmezési lehetőségre ad alkalmat. Egyrészt lehet, hogy a mikrokimerizmus okozza magát a betegséget, vagyis az integrálódó anyai sejtek váltják ki az össze béta-sejt elpusztítását okozó immunválaszt. Másrészt azonban az sem kizárt, hogy a betegség miatt növekszik meg a mikrokimerizmus mértéke, vagyis az anya szervezetéből átkerülő, feltehetőleg pluripotens sejtek a cukorbeteg magzat hasnyálmirigyébe jutva osztódnak és inzulint kezdenek termelni, megpróbálva ezzel kipótolni az alacsony inzulin-szintet.

Jelenleg nem egészen egyértelmű, hogy mi a pontos helyzet, de úgy tűnik, hogy az utóbbinak van nagyobb valószínűsége. Ugyanis semmi sem mutat arra, hogy az anyai sejteket (amelyek genetikailag értelemszerűen különböznek a gyerek sejtjeitől) nagy ütemben pusztulnának, vagyis kifejezett célpontjai lennének az immunválasznak. S ha ez megerősítést nyer, akkor a jelenség kihasználásával a jövőben lehetőség nyílhat a cukrobetegek kezelésére is.

Elkészült az ENSZ klímaváltozást elemző bizottságának, az IPCC-nek (Intergovernmental Panel on Climate Change) legújabb jelentése a bolygónkat érintő talán legégetőbb kérdésről. A kiadvány több mint százharminc ország több ezer kutatójának hat éves munkáját összegzi, és minden eddiginél világosabban kimondja, hogy a globális klímaváltozás valós és nagyon valószínű (értsd több mint 90% az esélye), hogy az emberi tevékenység egy fontos tényezője a változásnak.

Néhány fontosabb következtetés kicsit részletesebben:

A jelek szerint újabb felvonással gazdagodott a az Indonéziában fellelt Homo floresiensis maradványok körül zajló "hobbit háború".

Ugyanis az említett csontok felfedezése óta gyakran személyeskedébe hajló vita alakult ki a leleteket feltáró kutatók és egy rivális indonéz professzor köré csoportosulók között arról, hogy a csontok valóban egy eddig ismeretlen, de mára már kihalt hominid fajról tanúskodnak, vagy egyszerűen egykor a szigeteken élő emberi pigmeus törzs egy, kisfejűségben (microcepháliában) szenvedő tagjának maradványai.

Az augusztusi posztom apropójául szolgáló cikk szerzői utóbbi magyarázatot preferálták, de most itt van a válasz, ugyancsak a PNAS hasábjain (amit a kritikusok, természetesen szkeptikusan fogadtak). Az új tanulmány készítői több microcephalikus agyat hasonlítottak össze a H. floresiensis-nek tulajdonított koponya (LB1) belsejével. Az eredmény (szerintük) egyértelmű: bizonyos kulcsjellegekben (pl. a kisagy kitüremkedése), az LB1-agy éppen olyannak mutatkozott, mint a normális emberi agyak (csak épp kicsiben) és nem mutatta a microcephalia patológikus jegyeit.   

A legegyértelműbb bizonyíték pro ill. kontra, mint arra korábban magam is utaltam (na nem mintha ez bárhol számítana ;-)), a mitokondriális DNS vizsgálat lenne. A neadnervölgyi genomot is szekvenáló, Svante Pääbo laborjában próbálkoztak is ilyesmivel (és ha már 40,000 éves koponyákból sikerült, a 18,000 év igazán bagatelnek tűnik), de nem sok szerencsével. Sajnos a nedves, meleg éghajlat igencsak kedvez a DNS lebomlásának, így az eddigi leletekből már nem sok mindent lehetett izolálni.

Szóval egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy létezetek-e "hobbitok" vagy sem. De a Flores-en és a környező szigeteken idén újból elinduló ásatások remélhetőleg előbb-utóbb pontot tesznek a történet végére.

Bővebben (ismét) John Hakws és Carl Zimmer blogjaiban.