A kismadarak a fülünkbe súgták, hogy a TED franchise hamarosan megrendezésre kerülő magyarországi rendezvényén hatalmas kedvencünk (de nem tudományos témákban) Tasi István, az ÉRTEM oszlopos tagja lesz az egyik előadó, aki az állati ösztönök apropóján kreacionista felvilágosítást készül tartani.

Mivel a TED eddig remekül működött kreacionisták nélkül is (sőt, épp azért működött remekül, mert nem áltudományos marhaságokkal foglalkoztak), nyílt levélben fordulunk mind a magyar szervezőkhöz (igen, ezúton is csókoltatjuk a HVG-t), mind az amerikai brand tulajokhoz. Mivel borítékolható, hogy Tasiék olvasata az lesz, hogy a gonosz evilucionisták el akarják őt hallgattatni, íme a levél teljes szövege.

(UPDATE: közben a szervezők visszaírtak, hogy Tasi, közös megegyezéssel mégsem szerepel. Szóval happy end, és még valószínűleg mi sem kellettünk hozzá ;-).)

Az új évet rögtön egy szenzációval indítjuk, egy olyan felfedezéssel, ami minden valószínűség szerint jelentősen átrendezi, hogy mit is gondolunk a szárazföldek négylábú gerincesek általi meghódításáról.

A Nature-ben frissen megjelent cikk puszta adatanyaga első ránézésre meglehetősen unalmas: elmosódott, éppen csak észrevehető lábnyomok, amelyek egy dél-kelet lengyelországi kőfejtő mélyéről kerültek elő, a Góry Świętokrzyskie (Szent Kereszt Hegyek) közelében.

És mégis, aligha lehetett volna jobban felforgatni az őslénytan területét. A fejben tartandó két lényeges adat ugyanis az, hogy a nyomok egyértelműen egy olyan lénytől származnak, amelyiknek ujjai voltak minden végtagján, és a réteg amiben előfordulnak, az több millió évvel idősebb, mint a négylábú gerincesek eddig feltételezett kialakulása.

Ami elromolhat, az el is romlik, tartja Murphy örökbecsűje, és természetesen ez igaz az élővilágra vonatkoztatva is. Azzal a kitétellel megtoldva, hogy a szelekció szigorából csak olyan dolog szabadulhat ki (vagyis romolhat el, a fitnessz vészes lecsökkenése/megszünése nélkül), amit az élőlény már nem, vagy nem nagyon használ.

Ilyenek például természetesen örök kedvenceink, a csökevényszervek, vagy ezek DNS szintű analógjai, a pszeudogének.

Amikor utóbbiakról egy átfogó poszt keretében szót ejtettem anno, már említettem, hogy a legszebb példák egyike a szaglóreceptorokhoz (olfactory receptors - OR) tartozik.

Endzsoj.

Amikor pár éve szó esett a gácsérok méretes nemiszervéről (ami különösen a madarak közt szokatlan, hiszen a legtöbb madár faj esetében a hímnek egyáltalán nincs kiálló "hímtagja"), már röviden leírtam a jelleg kialakulásának feltételezett okát is.

Ez pedig az ún. "szexuális konfliktus", ami a hímek és a nőstények közt zajlik: előbbiek szeretnének minél több utódot nemzeni, utóbbiaknak pedig az az érdeke, hogy szabályozni tudják ki is lesz az utódaik apja (ha már egy csomó energiát belefeccolnak a tojásrakásba és keltésbe).

Az ellentétes érdekek vezettek aztán ahhoz, hogy a kacsa hímeknek egyre hosszabb fallosza lett, a nőstényeknek pedig egyre bonyolultabb hüvelye: előbbiek esetében a cél az, hogy minél mélyebbre juttassák az ivarsejtjeiket, hiszen annál nagyobb az esélye az apaságnak, míg utóbbiak épp ezt a folyamatot meggátlandó alakítottak ki magukban egy izmos labirintust.

Az alábbi két reklám az utóbbi hetekben jelent meg Budapest utcáin. Két dolog közös bennük: az egyik, hogy mind a kettő omega-3 zsírsavban gazdag pirulákat hirdet, mint a jobb tanulási készség zálogát. A másik pedig az, hogy egyaránt komolyabb tudományos alap nélkül teszik ezt.

A világ amelybe belenövünk tele van közhelyekkel, amelyek a férfi és női identitást valamilyen bináris választásként prezentálja, gondoljunk csak a Mars és Vénusz, vagy a Ying és Yang hasonlatokra. Csak amikor olyan különleges esetekkel kerülünk szembe mint Caster Semenya, akkor döbben rá a világ nagy többsége, hogy létezik egy "homály zóna" a két nem között, ahova olyan személye tartoznak, akiknek puszta léte bizonyítja, hogy a nemi determináció egy sokkal komplexebb folyamat, mint azt az átlagember képzeli

Nem segít a helyzeten, hogy az általános iskolai tananyag sem lép komolyabban túl a "másodlagos nemi jellegek", illetve nemi kromoszómák említésén túl, amikor a férfi és női nem közti különbségeket igyekszik kielemezni, és szinte semmilyen szinten nem kerül ismertetésre az a bonyolult genetikai folyamat, amely végén eldől, hogy a fejlődő magzat ivarszerve petefészekké, vagy herévé alakul.

Az amerikai rövid-farkú cickány (Blarina brevicauda) cukisága megtévesztő, hiszen azon kevés emlősfajok közé tartozik, amelyek bénítani tudnak mérgező harapásukkal.

Nyálának méreganyaga a BLTX, amely jellegét tekintve egy kallikrein típusú proteáz (azaz fehérje hasító) enzim, amely működése során egy bradykinin nevű molekulát hoz létre, s nagy koncentrációban ez bénulást illetve halált okoz (a cickány prédájában).

A mérgező állatok közös tulajdonsága, hogy nem mérgező ősökből alakultak ki, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy minden egyes esetben a méreganyaguknak van valamilyen nem-mérgező evolúciós "eredete". Nincs ez természetesen másként a szóban forgó cickány faj esetében sem, így természetesen érdemes utánaeredni, honnan is származik a BTX.

Az alábbi ábra egy egyszerű korreláció, abból azonban az érdekesebb fajta: a függőleges tengelyen a fogamzástól a járás elkezdéséig eltelt napok száma látható, míg a vízszintesen a kifejlett példányok agyának tömege (mindkettő logaritmikus skálán). Ami észreveendő, hogy az agy fejlődése és a motoros készségek kialakulása közt nagyon szoros összefüggés van az emlősökben.

A telt körök olyan fajokat jelölnek, amelyek a teljes talpukon járnak, az üresek pedig amelyek részben vagy egészben lábujjon "tipegnek".

Mindenesetre ez jópofa magyarázatnak tűnik arra, hogy miért tart kb. egy évig, hogy egy kisgyerek elkezdjen járni, bár természetesen azért a korreláció maga még nem funkcionális magyarázat.

Garwicza M, Christenssona M, Psounib E (2009) A unifying model for timing of walking onset in humans and other mammals. PNAS 106(51): 21889-21893.

Csak sajnos nem azért, hogy tanuljon, hanem, hogy (úgymond) tanítson.

(2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

(Köszönet a linkért Ambrus Géza Gergelynek.)

A különböző oktopusz fajok általában a biológusok nagy kedvencei, mert hihetetlen álcázó képességük, sajátos mozgásuk (különösen kombinálva), és viselkedésük úgy általában arra szolgál első osztályú bizonyítékot, hogy az intelligencia magas foka nem csak gerinces fajokban alakulhat ki.

A legújabb trükkjük, amiről lehullt a lepel, az nem kevesebb, mint az eszközhasználat.

Az indonéz partok mellett figyelték meg, hogy az ott élő Amphioctopus marginatus egyedeielőszeretettel cipelnek magukkal kókuszdióhéjakat, hogy azokat később menedékként használják.

Mindez abban különbözik a remeterák esetétől,  hogy az állatok hosszú távokon keresztül hajlandóak karjaik között cipelni a héjakat, amelyek kifejezetten gátolják őket a mozgásban és közben semmifajta védelmet nem nyújatnak (lásd a videót).

Mivel a kettőbe vágott kókuszdióhéjak az emberi tevékenység eredményeként kerülnek a vízbe, feltételezhető, hogy eredetileg a viselkedés nagyméretű kagylóhéjak felhasználására alakult ki, és az okotpuszok csak később "váltottak" a könnyebb kókuszhéjra.

Finn JK, Tregenza T, Norman, MD (2009) Defensive tool use in a coconut-carrying octopus. Curr Bio 19(23): R1069-R1070.

Az egyik legérdekesebb, nem szakmai dolog, amit az elmúlt év során a bővebb értelemben vett szakmai blogokat olvasgatva tanultam, az volt, hogy az amerikai újságok véleményrovataikban is ellenőrzik a publicisztikák ténytartalmát (elvileg, legalábbis). Mert, ugye, "comment is free, but facts are sacred". Épp ezért generált meglehetősen nagy hullámokat, amikor a Washington Post lehozott egy publicisztikát Geroge Will tollából, aminek a tényei hadilábon álltak a valósággal.

Ez innen nézve meglehetősen szokatlannak tűnik, hiszen az egyetlen elv, amit a magyar újságok és portálok követni látszanak az az, hogy "a papír mindent elbír, a merevlemez pedig még akár többet is".

Most éppen a Hírszerzőn megjelent Gere Ádám publicisztikát használhatjuk amolyan case-studyként.

Amikor egyes kígyók elcsökevényesedett hátsó végtagjairól (ill. azok kialakulásáról) esik szó, mindig szívesen felidézem, hogy a kezdet-kezdetén, a blog indulásakor erről szólt a legelső poszt. Nem véletlenül persze, hiszen kevés izgalmasabb téma van egy fejlődésbiológus számára, mint a csökevényszervek, az élőlények közös leszármazásának legszebb bizonyítékai.

Hasonlóan a cetek hátsó végtagjainak történetéhez, a kígyók esetében is elkezd kialakulni a végtagbimbó (A,B), csak később valami miatt nem marad meg. Eltűnik a fejlődő embrióban és vele együtt annak az esélye is, hogy kialakuljanak a végtagok. (Bár boák esetében egész csökevényesen megmaradnak, és a rendelkezésünkre álló fosszíliák, ill. genomi szakaszok segítségével rekonstruálható, hogy miként és feltehetően miért tűntek el a hátsó vegtagok.)

Mint minden csökevény szervnél, a kígyóknál is belefutunk időnként atavizmusokba, amelyek kicsi, de jól felismerhető lábakat eredményeznek (C), akárcsak a három éve Japán partjainál kifogott delfin esetében.