Nem nagyon van genetikus, aki időről időre ne dühöngene azon, amikor a mainstream médiában megjelenik az x+1. cikk, "Megtalálták a .... génjét" címmel. Mivel a valóban monogénesen öröklődő (vagyis egyetlen géntől függő) tulajdonságok száma elenyésző, ilyenkor jobb esetben is arról van szó, hogy egyet fedeztek fel, a tulajdonságot (pl. elhízás, bőrszín, testmagasság, stb.) befolyásoló számos gén közül. Azért jobb esetben, mert néhány betegség esetében sokkal komplexebb az összkép, minthogy egyszerűen génekről beszéljünk.

A tudományos folyóiratok nem közölnek le előszeretettel ún. "negatív eredményeket", olyan tanulmányokat, ahol a hosszú kísérletfolyamat eredményeként semmi nem jött ki. Ez persze nem feltétlenül fair, mert egy ütős Nature cikk és a kudarc közt ráfordításban, szakértelemben, alaposságban és lelkesedésben gyakran nincs is különbség, csak a szerencsén múlt a dolog. Vagy azon sem, mert mint az eheti címlapsztori is mutatja, egy negatív eredmény is lehet fontos, ha kvázi dogmákat dönt meg.

1953 április 25-án egy elegáns, rövid cikk jelent meg a Nature-ben, amelyben James Watson és Francis Crick egy évtizedes problémát oldottak meg, a genetikai információt hordozó dezoxyribonukleinsav, azaz DNS szerkezetét.

Ha egyetlen cikket kellene biológusként kiemeljek a teljes huszadik századból, ez lenne az. Nehéz túlbecsülni, hogy mekkora hatása volt ennek mind a biológia, mind a mindennapi élet számos területére. Taxonómiától embriológiáig, élettantól ökológiáig, ma már nem találunk olyan tudományterületet, ahol ilyen-vagy olyan formában a DNS alapú munka ne lenne mindennapos.

Természetesen Crick és Watson nem "légüres térben" dolgozott, és a DNS szerkezetét nem a semmiből fejtették meg, ahogy Darwin sem előzmények nélkül állt elő az evolúció elméletével és Einstein sem a relativitáséval. Hosszú azok listája, akikről ma már csak lábjegyzetek és anekdoták szólnak a DNS szerkezet-kutatás kapcsán (bár Rosalind Franklinről és Maurice Wilkinsről azért valószínűleg mindenki hallott), így érdemes a Nature klasszikus gyűjteményének szerzőlistáját tanulmányozni.

A dátum (04.25) azóta jelképesen fontossá vált, 2003-ban például erre a napra időzítették a Humán Genom Projekt befejezésének bejelentését. Azóta pedig hivatalosan is "DNS nap"-ként jegyezzük. Mivel 25-e vasárnapra esik, ezért a móka idén egy kicsit hamarabb kezdőik, azaz ma, 23-án. Első alkalommal Magyarország sem marad ki a sorból, mert a Béka blogot jegyző Nádori kolléga kitartásának eredményeképpen, kisebb szervezkedés indult a magyar biológusi berkekben. Számos molekuláris labor hosszabb-rövidebb videókkal készült (ezek ömlesztve itt találhatók), hogy a lehető legközérthetőbben megfogalmazzák, mit is csinálnak, és miért is fontos mindebben a DNS.

A részleteket és érdekességeket a dnsnap.hu-n, ill. a dnsnap.blog.hu-n lehet elolvasni.

A csörgőkígyók és egyes boák infraérzékelő képessége tulajdonképpen ugyanazon a szinten csodált tulajdonsága kellene legyen, mint a denevérek ultrahangos tájékozódása, hiszen a maga módján éppen annyira nem triviális. Főleg, mivel a különleges szerv egyenesen a látóközpontba közvetít ingerületet, így egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ezek az állatok infrában is látnak.

A hőérzékeny gödör az orr és a szem közt helyezkedik el, a fej mindkét oldalán -  ezt persze már hosszú évek óta tudjuk. De az eddig nem volt világos, hogy mi is a hőrézékelés molekuláris alapja.

A szekptikusoknál futó Homeopathy Awareness Week megemlékezést ezzel a két remek Ben Goldacre videóval egészíteném ki. (Aki nem tudná, Goldacre a brit szkeptikus orvosi (és nemcsak) újságírás fenegyereke, aki folyamatosan küzd a homeopaták és más modern kuruzslók ellen. A Guardian-ben megjelenő rendszeres rovata Bad Science néven fut, és hasonló címen jelentetett meg nemrégiben egy remek kis könyvet is.)

Ha orosz/szovjet tudósok kutyakísérleteiről hallunk, szinte mindenkinek Pavlov és a csengőhangra nyáladzó kutyák, vagyis a feltételes reflex ugrik be, pedig a lista sokkal hosszabb.

A felsorolás elejére kívánkozik még mindenképpen Vlagyimir Demikhov, akinek nevéhez számos sikeres áttörés fűződik a transzplantációs medicina terén. Ő volt az első, aki sikeres szívátültetést hajtott végre kutyákon, illetve aki az első eb-bypass műtétet megvalósította. Ezek persze azóta emberben is szinte mindennapos beavatkozássá váltak, évente rengeteg életet mentve meg, így nem is túlzottan vitatjuk a korabeli kísérletek etikáját sem.

Ami már kevésbé ismert, hogy mindezek a kísérletek egy olyan sorozat részeként zajlottak le, amelynek egyes elemei bővelkednek a bizarr, már-már frankensteini elmekben. Olyannyira, hogy ezúttal kénytelen vagyok kirakni a figyelmeztetést: csak erős idegzetűeknek.

A jelek szerint hatalmas és igencsak irritáló tüskévé érett a TEDxDanubiás petíciónk magyar krisnatudatú lelkekben, mert védikus barátaink azóta is kitartóan próbálkoznak "visszavágni". A valósággal sajátos viszonyt ápoló sajtóközlemény, ill. a saját honlapon összegyűjtött tizenhárom ellenvélemény után, most újabb trükköt vetettek be: megpróbálták az aláírókat bemószerolni vélt illetve valós főnökeiknél, arra hivatkozva (menetrendszerűen), hogy mi korlátoztuk Tasi István szólásszabadságát és cselekedetünk diszkrimináció gyanúját veti fel. (A rólam szóló mű itt olvasható (pdf), a többiek felettesei ehhez képest tompított agresszivitású írásműveket kaptak.)

A három "ellencsapás" egyik közös vonása, hogy kínosan kerüli az eredeti levél linkelését/idézését, ami nem meglepő, révén úgy azonnal kiderülne, hogy az egész felhajtás alaptalan. A másik, mint erről már írtam, hogy tartalmilag szöges ellentétbe állnak Tasi személyes levelével, amelyben az egész "félreértés" tényét a rendezőkre fogja és mindenkit meleg hangon biztosít arról, hogy ő leginkább mindig is vallásfilozófiáról szeretett volna beszélni (a félreértések végett itt van Tasi levelének is teljes verziója (pdf)).

Az vagy, amit eszel, tartja a mondás, és abból a szempontból ez kétségtelenül igaz, hogy a mindennapi menünk az idők folyamán komoly visszahatással lehet ránk, a fogyasztóra is.

Nem elsősorban az esetleges felszedett kilókra, a magas koleszterin és vércukorszintre gondolok most, hanem inkább arra, hogy számos olyan eset várt ismertté az elmúlt évek során, amikor egy-egy emberi populáció genetikai állománya úgy módosult, hogy új táplálékforrás fogyasztására vált alkalmassá, vagy egy régebbi táplálékot tudott jobban megemészteni. Ilyen "klasszikus" példa a felnőttkori tejivást lehetővé tevő laktóz-tolerancia megjelenése a tehenészéssel foglalkozó európai és afrikai közösségekben, vagy a keményítő emésztésért felelős amilázt kódoló AMY1 gén duplikációja pl. a mezőgazdaságra áttért populációkban.

Egy eféle gén-kultúra koevolúció újabb példája került most napvilágra, bár ez abban különbözik az előzőektől, hogy közvetlenül nem érinti az emberi genomot.

Amikor GMO növényekről van szó, az "állatorvosi ló" általában a MON810, a Monsanto Bt-toxin tartalmú kukoricája. A terméket a zöld-kritika több oldalról szokta támadni, s ezek egyike a "mérgektől", "toxinoktól" való zsigeri félelemre bazíroz. (Egyébként a "Bt-toxin" kifejezés önmagában nem is helyes, hiszen egész toxincsaládról van szó, amelynek mindegyik tagja kicsit más faj-specificitással bír, és mivel jól kristályosodnak általában CryXX-ként nevezik őket(ahol "XX" a általában egy szám és egy betű kombinációja). A MON810-ben a kukoricamoly specifikus Cry1Ab-t kódoló gén van.)

Pedig a Bt-toxin emberre nézve az eddigi adatok szerint veszélytelen, eddig még egyetlen komoly mérgezési esetről sem tud a szakirodalom. Persze nem kizárt, hogy akárcsak egykor a DDT-nél, itt is később, nagyon nagy koncentrációnál jelentkeznek a tünetek, mindenesetre, eddig a nyúl és az egér-tesztek semmi gyanúsat nem produkáltak, pontosabban a maximális hatás enyhe szemiritiáció volt az előbbieknél. Szóval kérdéses, hogy mekkora, illetve egyáltalán elérhető-e az a koncentráció aminél valami történik, már ha tényleg van ilyen.

Péntek délben a Blahán a Greenpeace akciózott az Amflora-burgonya ellen és ez annyiban váratlanul érintett, hogy a teljesen agyatlan GMO-bashing új változatát ismerhettem meg.

Az aláírásomat kérő aktivista csajjal kisebb vitába keveredtem, mert miután közöltem, hogy nem szándékozom szignózni a petíciójukat, pont azért mert biológus vagyok, a következő kérdéssel sokkolt: "de miéééért? hát rezisztenciát okoz az emberben!". Szelíd érdeklődésemre, hogy ezt mégis így, hogy, közölte, hogy az EFSA és FAO jelentésekben szerepel ez a dolog.

Mivel az Amflora-ról pár hete részletes posztot írtam, elég biztosan tudtam, hogy sem az EFSA, sem más, magára adó szervezet ekkor ostobaságot nem írhatott le. Ezzel szembesítve a hölgyeményt (akinek ezek szerint halvány fogalma sem volt, miért, vagy mi ellen kampányol), az hirtelen bedurcizott, majd "ne haragudj, de olyannal, aki nem érzi korunk generációs felelősségét, én nem..." felkiáltással balra ellejtett.

Mivel jött a buszom, nem volt már időm a tévékamerák előtt pózoló főnökének mondani pár keresetlen szót szervezetük felkészültségéről, mindenesetre, ha van korunknak generációs kihívása, az mondjuk valami olyasmi lehet, hogy gátat vessünk annak, hogy bárki, ideológiai megfontolásból, légből kapott "tényekkel" támassza alá kis magánvalóságát...

(SexComb részletes rekontrája egy ÉRTEM-es válaszlevélre. Igazából már kész van egy ideje, csak az én hanyagságom miatt nem került fel. Mea culpa. - dolphin)

Először egy kis személyes bevezetővel kezdeném. Ha már szétfolyik az agyam a fáradtságtól, néha szoktam fórumozni is, itt akadt rám egy arc, aki mindenáron meg akart győzni, hogy az ÉRTEM a magyarázat mindenre. Úgy tűnik újabb szintre akarja emelni a vitát, ezúttal az ÉRTEM honlapján tette közzé az egyik írásom kritikáját. Beszédes az alcíme is: "Válaszok egy elfogult szerző ellenérveire egyes biológiai rendszerek csökkenthetetlen komplexitását illetően." Szóval most jól megkaptam! Igen, az elfogult szerző én vagyok. Ebben a cikkben pedig majd jól megválaszolják a gyerekes sértődöttségből fakadó ellenérveimet. Lássuk hát!

Az egész egy ujjperccel kezdődött, amit az orosz kutatócsoport egy szibériai barlangban talált egy kb. negyvenezer éves rétegben. Első blikkre "csak" egy neandervölgyi csontdarabkának tűnt, az ami az Altaj hegység Denisova barlangjából került elő és mivel az utóbbi években, aki a neandervölgyiekkel foglalkozik az mindenképpen kapcsolatba kerül a szóban forgó Homo faj mitokondrium-genomját már korábban megszekvenáló és jelenleg teljes genomjával bíbelődő Svante Pääbo-val, így nem meglepő módon ez a csontdarabka is az említett úr lipcsei laborjában kötött ki.

Itt aztán már szinte nagyüzemben folyik a neandervölgyi genom-szekvenálás (ami egyébként nem triviális móka, mert extrém tisztaság kell ahhoz, hogy a csontokból "modern" szennyezés nélkül kinyerjék a töredezett DNS darabokat) és az új mintát is betették a gépezetbe. A kijövő eredmény azonban mindenkit megdöbbentett: a csontdarabban levő szekvencia közel kétszer annyi helyen különbözött a modern emberi (H. sapiens) genomtól, mint a már ismert neandervölgyi mitokondriumok. Mivel ez egyben azt is jelentette, hogy jó eséllyel nem is egy neandervölgyiből származott (bár, lásd később), a szekvenciát újból, más eljárással is meghatározták, de az eredmény nem változott.

"This event indicates that the diversity of grape genome has been narrowed twice; first by the Biblical flood, followed by the re plantation of Noah ‘the first vintner’ (Genesis 9) on Mount Ararat, and second by Phyloxera (This et al. 2002)."

A fenti sorokat Heszky László, az MTA rendes tagja, vetette papírra egy tavalyi cikkében, amelyet valószínűleg tudományos életműve részének tart, hiszen szerepel az akadémiai publikációs listájában is. Mózes első könyvének szerepeltetése "tudományos referenciaként", külön pontot ér, bár érdekes lenne megtudni, hogy Heszky szerint pontosan ki peer-reviewol-ta a referált sorokat...  (Az idézett cikk a FVM által kiadott "Hungarian Agricultural Research" c. "szaklapban" jelent meg.)

razor-t illeti a dicsőség ezért a gyönyörű találatért és ezzel asszem lassan sorozatot indíthatunk "Kreacionizmus az MTA-n" címmel.

Natehát, ha esetleg valaki azt hitte volna, hogy a Pécsi Tudományegyetem döntése másfél éve a homeopátia felsőoktatásba való bevezetéséről, valami furcsa deviancia lett volna a magyar medicina történetében, az megnyugodhat: nem volt az.

Most a Semmelweis Egyetem honlapja kürtöli vígan világgá, hogy Magyarországon elsőként kötöttek együttműködési megállapodást a Heilongjang Hagyományos Kínai Orvostudományi Egyetemmel. A megállapodás értelmében a négy évet a SOTEn lehúzott medikák és medikusok az ötödik évben végzős klinikai gyakorlatukat a kínai egyetem magyar tagozatán folytathatják le, ahol:

a képzésben résztvevők a Kar által oktatott alapozó tárgyak tudásanyagán túl – mint anatómia, élettan, biológia – olyan szakmai tárgyakat sajátíthatnak el, mint a manuálterápiás kezelés, akupunktúrás terápia, szúrás és moxa technika, meridiánok és akupontok.

Akit érdekel, a szak szeptemberben indul, 30 fős minimális létszámmal. Reménykedni abban lehet, hogy ezután ők lesznek azok az orvosok, akik végzés után rögtön külföldre mennek (nem feltétlenül öregbítve a magyar orvoslás hírnevét a határokon túl...).