2008-ban, London Brent kerületében, ahol akkor laktam, hirtelen mindenütt a National Health Service (NHS) poszterei tűntek fel, amelyek a kanyaró elleni oltásra buzdították a lakosokat, külön kiemelve a gyerekek beoltásának fontosságát.
Nem egy "mezei" emlékeztető kampányról volt szó, amit pár évente rutinból lenyomnak, hogy kipipálhassanak egy adminisztratív íven egy rejtett kis rubrikát, hanem nagyon is aktuális apropója volt a figyelemhfelhívásnak: Brentben, mint Anglia és Wales nagy részében kanyaró járvány dúlt.
London persze tradicionális helye a nagy járványoknak, ám az egyik nagy különbség például az 1665-66-ban pusztítóval szemben szemben, hogy ez a dolog teljesen elkerülhető lett volna, ha emberek nagy tömegei nem viselkednek konteo-mániás ignorámuszokként. Ugyanis pontosan tudjuk, hogy a kanyarót milyen kórokozó okozza és miképp védekezhetünk hatásosan ellene: a kombinált MMR vakcina (a rövidítés a Measles-Mumps-Rubella, vagyis kanyaró, mumpsz, rózsahimlő elleni közös oltásra utal) bevezetésével világszerte drámaian csökkent a kanyarós megbetegedések száma, és ahhoz, hogy a betegség újból a hírekbe kerüljön arra volt szükség, hogy egyre többen döntsenek úgy, hogy gyermekeiknek nincs szükségük az oltás okozta védelemre.
Hogy megértsük, ezek az emberek miért viselkednek elképesztően irracionálisan, ahhoz talán érdemes visszamenni a kezdetekhez.
A vakcináció eredete
Az védőoltások viszonylag egyszerű elven működnek: legyengített, vagy elölt (vagy csak rokon, de kevésbé veszélyes) kórokozót juttava a szervezetbe, az immunrendszer megtanulja azt "idegenként" felismerni, és amikor egy későbbi alkalommal netán a valódi dologgal találkozik a szervezetünk, az immunválasz hamarabb kitakarítja a patogént, mintsem az elszaporodhatna és létrehozhatná a jellegzetes (számos esetben potenciálisan halálos) tünetegyüttesét.
A vírusok pontos természetének ismerete nélkül a megelőző-védekezés logikáját már évszázadokkal ezelőtt felismerték és alkalmazták.
Ugyan a tudománytörténet tulajdonképpen Edward Jennert tartja az oltások megteremtőjének, primitívebb formában sokkal régebben léteztek oltások, amelyek a gyilkos feketehimlő elleni védekezést szolgálták.
A 16. század közepére datálható kínai könyvekben már feljegyezték a később varioláció vagy inokuláció néven ismeretes eljárást, amely a maga korának leghatékonyabb feketehimlő elleni védekezése volt.
A maga 30% körüli halálozási rátájával a feketehimlő évszázadokon át az egyik leggyilkosabb humán patogén volt, így érthető, hogy minden kultúra igyekezett a maga védekezését kialakítani, több-kevesebb sikerrel. Az Ázsiából eredő varioláció lényege az volt, hogy beteg személy valamely kiütéséből gennyet vettek kis és egészséges (de korábban nem lebetegedett) személy bőre alá vitték be. Az eljárás nem volt teljesen veszélytelen (kb. 2%-os mortalitásról szólnak a feljegyzések), hiszen itt mégiscsak magát a gyilkos kórokozót vitték át, de a fertőzés lokális, izolált jellege gyaníthatóan lehetővé tette a szervezetnek, hogy jobban kordában tartsa a betegséget és kialakítsa rá a maga immunválaszát.
Az eljárás hatásossága lehetővé tette, hogy fokozatosan elterjedjen az ázsiai kontinensen, illetve a török birodalom területén; Angliába az isztambuli követ felesége, Lady Mary Wortley Montague révén jutott el a szokás. Korábban Lady Montague első kézből láthatta a feketehimlő gyilkos hatását, hiszen fivére is ebben a betegségben halt meg és a saját arcán maga is örökre viselni volt kénytelen a betegség után fennmaradó heggeket. Így számára nem is volt kérdéses, hogy saját gyermekeit is beoltassa, az idősebbet Isztambulban a követségi orvos segítségével, a fiatalabbikat már Londonba való visszatérésük után, a királyi orvosok szeme előtt.
Hatásossága miatt a varioláció fokozatosan terjedni kezdett, főként az arisztokrácia körében (Mária Terézia magát, összes gyermekét és unokáját is beoltatta), az egyház élénk tiltakozása ellenére (amely az isteni akarattal ellentétesnek tartotta). Angliában különösen népszerű maradt az eljárás, így maga Jenner is részesült benne gyermekként.
Felnőttként aztán ő lett az, aki először szisztematikusan utánament azoknak a korábbi mendemondáknak, amelyek a tehén-himlővel fertőzött tehenészlányok feketehimlő elleni védettségét hirdették.
Ma már klasszikusnak számító kísérlete során, Jenner egy Sarah Nelmes nevű cselédlány kezén kialakuló tehén-himlő okozta kiütés gennyét használta fel, hogy kertésze kisfiát beoltsa vele. Pár nappal később a kisfiún enyhe láz és diszkomfort érzet jelent meg, de tíz nappal a beavatkozást követően már teljesen egészségesnek tűnt. Ekkor Jenner feketehimlő gennyel is beoltotta, ám ennek semmilyen következménye nem volt, a gyerek teljesen immunisnak bizonyult a veszélyes kórokozóval szemben. Ezzel meg is született a vakcináció is, mint fogalom: a latin vacca szóból származtatta Jenner, megkülönböztetetndő a humán feketehimlőt használó variolációval szemben.
A vakcináció, mellékhatásait tekintve, még a variolációnál is hatásosabbnak bizonyult, így nem sokkal később a Parlament be is tiltotta utóbbit és előbbit később kötelezővé tette a szélesebb tömegek számára. Vitathatatlan haszna ellenére a vakcinációnak számos nagyon hangos ellenzője akadt - az oltásellenesség ui. az oltásokkal egyszerre született. Sokan (különösen a papság) természetellenesnek és visszataszítónak tartotta az eljárást, emlye során egy beteg állat nedvét szúrják egészséges emberekbe és a korabeli hecclapok rendszeresen hoztak olyan karikatúrákat, amelyeken a beoltottak tehenekké váltak és maga Jenner is sem feltétlenül előnyös színben volt feltüntetve.
Jenner ennek ellenére folytatta a vakcináció népszerűsítését és fennmaradó idejében, saját birtokán egy olyan helységet rendezett be, ahol ingyen oltotta a szegényeket. Munkásságáért pénzt sosem kért, a brit Parlament kétszer azonban nagyobb pénzösszeggel jutalmazta, munkássága elismeréseként. A sors groteszk fintoraként több közeli családtagja később egy olyan betegségben, tuberkulózisban, halt meg, ami ellen ma már oltás során szerzünk (részleges) védettséget.
A vakcináció fokozatos elterjedése ellenére a feketehimlő még évszázadokig velünk volt, végül csak az ENSZ égisze alatt a 20. század második felében indult kampány eredményeként sikerült 1980-ra a betegséget, ill. a kórokozót végleg múlt idővé tenni.
Salk és Sabin, és a polio vírus
A múlt évszázad másik oltás-sikersztorija a poliomyelitis, vagy röviden polio vírus majdnem-kiírtásáról szól. Ez az elsősorban öt év alatti gyerekeket érintő megbetegedés végleges paralízishez vezethet (a betegek életük végéig mankóval közlekedtek), súlyos formájában pedig a légzőizmok is lebénulnak és a beteg megfullad. Amerikában az oltás kifejlesztése előtt átlagosan évi 10-20.000 esetet regisztráltak, ami járványosabb években közel 60.000-re emelkedhetett, ennek megfelelően a múlt század közepén számos újságban gyakran lehetett látni vastüdőben lábadozó polio-túlélő gyerekeket.
Súlyosságának megfelelően komoly prioritást élvezett a polio-ellenes oltás kifejlesztése és komoly tudományos versenyfutás kezdődött ennek megvalósításáért.
Végül 1952-ben Jonas Salknak sikerült először formaldehiddel elölt vírusok segítségével immunitást kiváltania. Az eredmény szenzációnak számított és hamarosan megindult a vakcina tömeges gyártása, amit egy rövide időre csak 1954-ben állítottak le, amikor kiderült, hogy a silányabb minőségű oltások maguk is betegséget okozhatnak.
Megfelelő minőségellenőrzés bevezetése után az oltássorozat folytatódott és mára gyakorlatilag nemcsak az Egyesült Államokban, de az amerikai kontinensen sincsenek endemikus polio-hordozó közösségek.
Az oltás elterjedésének gyorsaságában az is közrejátszott, hogy Jennerhez hasonlóan Salk sem akart profitálni a felfedezéséből, nem szabadalmaztatta a találmányát, így azt bárki elkezdhette gyártani.
Később Albert Sabin fejlesztette tovább a polio-vakcinációt, azzal, hogy egy olyan, legyengített polio törzset izolált, ami a vad típussal ellentétben csak a belekben volt képes szaporodni, az idegrendszert nem támadta meg. Ezt a szájon át bevehető oltást (oral vaccine), az ún. Sabin-cseppet előbb a szovjet-blokk országaiban tesztelték, aminek következtében sokan az Egyesült Államokban "kommunista vakcinának" bélyegezték, de mivel előállítása és alkalmazása a Salk-vakcinánál is egyszerűbb volt, hamar elterjedt. De paradox módon, és a patogének folyamatos evolúcióját aláhúzandó, az Amerikában regisztrált ritka polio esetek sokáig szinte mindig a Sabin-csepp mellékhatásaiként jelentkeztek: mivel ez egy legyengült kórokozót használ, előfordulhat, hogy a szervezetbe jutva olyan mutációkat szed össze a patogén, amelyek agresszívabbakká teszik. Ma a legtöbb fejlett országban eIPV-t használnak, ami a Salk féle vakcina egy módosított fajtája.
A polio-oltások sikerének köszönhetően az 1988-ban regisztrált 350.000 megbetegedés helyett, tavaly már alig több, mint 200 új polio esetet jelentettek világszerte. Mára már mindössze három olyan ország maradt - Afganisztán, Nigéria és Pakisztán - ahol sajnos a betegség még endémiás. Ezeken a helyeken általában az oltási programok ideológiai célból történő elakasztása a jellemző, de igazából nem kellene sok, hogy a feketehimlőhöz hasonlóan a polio is a múltté legyen.
A feketehimlő és a polio presze csak a két legtankönyvibb esete a védőoltások sikerességének, de számos más példa is adható arra, hogy miként szűntek meg szinte teljesen korábban veszélyes betegségek az oltásoknak köszönhetően. Vagy épp jelentek meg újra, amikor az oltásokat elhanyagolták.
(A követlező posztokban Andrew Wakefield otromba hazugságát vesszük górcső alá, és a károkat, amiket okozott, majd egy kicsit a magyar oltás-ellenes szcéna érveit cincáljuk szét.)
Riedel S (2005) Edward Jenner and the history of smallpox and vaccination. Proc (Bayl Univ Med Cent) 18(1): 21-5.
