Amikor 1873-ban Camillo Golgi előállt új festési eljárásával, a reazione nera-val (magyarán ezüstfestéssel), kezdetben nem sokan értékelték az új módszer forradalmiságát.Néhány évnek el kellett telnie, amíg a kortársak felismerték az egyes idegsejteket kvázi véletlenszerűen jelölő eljárás forradalmiságát, de utánna közel 100 évig ez lett a neuroanatómusok egyik kedvenc eszköze. Hírnevet (és az azzal járó Nobel díjat) nemcsak kitalálójának hozott, hanem egy fiatal spanyol orvosnak, bizonyos Santiago Ramón y Cajal-nak is, akit minden túlzás nélkül nevezhetünk minden idők legnagyobb idegtudósának.
A mószer kevés hibája közül az egyik az, hogy egymás mellett levő jelölt sejtek esetében, nem tudjuk elkülöníteni, hogy egyes nyúlványok pontosan kihez, mihez tartoznak. Ezt küszöböli ki egy vadonatúj megoldás, amelynek metodológiailag nincs ugyan semmi köze Golgi receptjéhez, de az eredménye sokban hasonlít. A lényeg az, hogy egy ügyes molekuláris trükkel (a részletek tényleg nem fontosak, de ha valakit érdekel, a kommentek közt elmerülhetünk bennük) adott idegrendszeri terület sejtjeiben véletlenszerűen fejezünk ki sárga, piros vagy kék fluoreszcens fehérjéket. Így egymás mellett levő sejtek jó eséllyel különböző színűek lesznek, és nyúlványaik is jól elkülöníthetőek maradnak. Az eredmény magáért beszél; jól sikerült preparátumokat eddig is lehetett művészeiknek látni, ezután pedig még könnyebb lesz.
Livet J, Weissman TA, Kang H, Draft RW, Lu J, Bennis RA, Sanes JR, Lichtman JW. (2007) Transgenic strategies for combinatorial expression of fluorescent proteins in the nervous system. Nature 450: 56-62.
