Az állkapcsok kialakulása fontos fordulópontja volt a gerincesek evolúciójának, hiszen egészen új táplálkozási formát tett lehetővé: állkapoccsal harapni is lehet, legyen bár a harapás tárgya egy növény, vagy épp egy másik állat. Nem is nagy csoda hát, hogy az evolúció előszeretettel piszkálgatta az állkapcsok (vagy csőrök) alakját, igazítva az éppen preferált táplálékforráshoz táplálékhoz.

Ennek a folyamatnak az egyik (de mint mindjárt látni fogjuk, koránt sem egyetlen) extrém esete a kígyóknál figyelhető meg, amelyek képesek kiakasztani az alsó állkapcsukat, hogy a koponyájuknál lényegesen nagyobb átmérőjű zsákmányukat begyűrjék. S ha már beláttuk, hogy egy jól működő állkapocs mennyire hasznos tulajdonosa számára, akkor az sem tűnik logikátlannak, ha kijelentjük, hogy egy flottul használható állkapocsnál csak egyetlen jobb dolog lehet: két állkapocs.

Mindez bizarrnak és lehetetlennek hangzik? Nos, olyannyira nem az, hogy számos hal (elsősorban a sügéralkatúak) rendelkeznek ún. garat-állkapoccsal/garatcsonttal (pharyngeal jaw). Ezek kialakulása nagyban hasonlít a "valódi" állkapocs kialakulásához, amely az embrionális fejlődés során az első kopoltyúívből alakul ki, csak itt hátsóbb ívek alakulnak át.

De a garatcsontok használata talán sehol nincs annyira tökélyre fejlesztve mint a murénák esetén. Ezek az egyébként szépnek még jóindulattal sem nevezhető halak, amúgy is ijesztő fogsorral rendelkeznek. S mint az egy, a Nature-ben megjelent rövid cikkből kiderül, egy hasonlóan éles garatcsonttal egészítik ki, amelyet nem restek használni sem. A murénák ugyanis egészen különleges harapási technikát fejlesztettek ki: még más ragadozók sok esetben beszívják a táplálékot a torkukba, addig ők harapás közben a hátsó fogsorukat előretolják, s azzal is rögzítik az ebédet. Így az elülső fogak kényelmesen fogást válthatnak (lásd alsó ábrán a röntgen képek, illetve a rajzolt vázlatot). A folyamat eredményeképpen a zsákmány úgy tűnik el a muréna nyelőcsövében, hogy igazából esélye sincs a menekülésre.