Pár héttel ezelőtt már volt egy poszt, ahol azt boncolgattuk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia körül feltűnően sok kreacionista fordul meg. Akkor a kommentek közt Nakedape hívta fel a figyelmet Borhidi Attila Magyar Tudományban megjelent cikkére, aminek legproblémásabb részét ebben a pár sorban lehet összefoglalni:

"Arra sincs magyarázatunk, hogy miért kellett a zárvatermő virágnak nemcsak hasznosnak, hanem szépnek, sőt, egyre szebbnek lennie. Ha engem valami az evolúcióban arra inspirál, hogy egy Teremtőben gondolkozzam, az a természet rendkívül magas szintű esztétikája, amely elsősorban a növények virágaiban és virágzataiban nyilvánul meg. Lehet, hogy ez nincs megtervezve, mégis úgy néz ki, mintha meg lenne, annál is inkább, mert hiszen megvannak azok az alkalmazkodott állatcsoportok, amelyek ezt keresik. De vajon van-e a rovaroknak esztétikai érzékük? Úgy tudjuk, hogy nincsen. De akkor mire való ez a tékozló gazdagság? Az embernek az a határozott benyomása, hogy az evolúció megalkotójának öröme telt az alkotásban."

A Magyar Tudomány aktuális számában hárman is vitába szállnak Borhidivel, illetve ugyanitt olvasható utóbbi sértődött viszontválasza. Utóbbival kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy bármilyen trendi is kreacionista körökben az ő álláspontjukat újnak, forradalminak beállítani, minimális tudománytörténeti ismeretekkel is belátható, hogy mindez valójában egy egykor domináns, de mára idejét múlt gondolatkör elkeseredett utóvédharca.

Ügyes és bajos, apró és cseprő dolgaim miatt, bizonytalan ideig nem lesz rendszeres posztolás. De néha, hirtelen felindulásból elkövetve, lesznek még idézetek kiemelve. Most például ez, a Humusz oldaláról:

"A közterületi szúnyogirtásban a jelenleg Nyugat-Európa-szerte elterjed, környezetbarátabbnak mondott módszer a szúnyoglárvák biológiai irtása. Azaz nem a kifejlett szúnyogokra zúdítanak idegmérget, hanem a lárvákat pusztítják el még a szúnyog kikelése előtt. A legelterjedtebb biológiai módszer során - amely egyelőre drágább, mint a kémiai módszerek - az úgynevezett Bacillus thuringiensis (Bti) nevű baktériumot juttatják a vízbe, ahol a baktérium spórája által termelt toxin elpusztítja a csípőszúnyog lárváit." (kiemelés tőlem)

(Ha valaki nem érti mi a bajom ezzel, annak itt egy kis segítség egy régebbi posztban.)

"Egyébként magam is kíváncsi vagyok, hogy a finnugor elmélet hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját, és úgy gondolom, a kíváncsiság az egész emberi civilizációt és kultúrát meghatározó és mozgató erő. Nem szabad a kíváncsiság jogát elvitatni magunktól vagy másoktól."

Szőcs Géza, a kulturális terület vezetője, tehát kíváncsi. Ami szép és jó, hiszen jó pap is holtig biflázik. A gond csak azt, hogy a kíváncsiságát egy rakat pénz elverésével tervezi csitítani, ahelyett, hogy egy picit körül nézne.

A szóban forgó kérdés már eléggé tisztázott, nyilván még lehet finomítani rajta, de döntően nem fog megváltozni a dolog: kulturális örökségünk egy kulturális és nem egy genetikai örökség. "Vérrokonságban" a közeli népekkel vagyunk és a kettőnek (kulturális ill. genetikai rokonság) esetünkben semmi köze egymáshoz. Bővebben itt.

Közhelyesen megfogalmazásban az abnormális viselkedésformáknak idegrendszeri okuk van. Hogy azonban ez pontosan mit jelent, azt a pongyola megfogalmazás természetesen nem tudja már kifejteni, s így általában a nagy többség számra azt jelenti, hogy az idegsejtek, vagy a "szigetelésüket" alkotó oligodendrociták ill. Schwann sejtek sérültek valamiképpen, pedig, mint látni fogjuk, ez nincs szükségszerűen így.

Mario Capecchi csapat arra keresett magyarázatot, hogy a Hoxb8 mutáns egerek miért kurkásszák magukat (ill. társaikat) monomániás obszesszivitással, melynek eredménye általában a vakart területeken bekövetkező intenzív szőrhullás lesz (lásd A vs. C a posztindító képen). A kérdés azért is izgalmas, mert a Hox gének ezernyi funkciójuk mellett eddig még nem igen lettek összefüggésbe hozva viselkedésmintázatokkal, pedig ha kiderülne, hogy egyes viselkedésformákat irányító idegi hálózatok Hox befolyás alatt alakulnak ki, az mindenképpen nagyot durranna.

Eukarióták közti horizontális gén-transzfer (HGT) mindig izgalmas téma, mert ritka, amikor megtörténik az általában különösen érdekes (mármint, hogy milyen hasznot hoz az új gazdájának a beépült gén), és nem utolsó sorban azért is érdekes, mert ez a GMO-ellenes tábor nagy zsákosembere, amitől félni kell.

A most megjelent tanulmányban egy olyan parazitát vizsgáltak meg, amely a gabonaféléken élősködik: a Striga hermonthica elsősorban a rozson szeret élősködni, de azért a búzát sem veti meg. A kísérlet lényegében pofon egyszerű logikán alapult: mivel a Striga egy kétszikű növény, a rozs pedig egyszikű, olyan géneket próbáltak meg találni az előbbi genomjában, ami csak egyszikűekre jellemző.

Végül sikerült is azonosítani egyet, ami a nem túl vonzó ShContig9483 névre hallgat. Ez egy (jelenleg) ismeretlen funkciójú, 448 aminosav hosszúságú gént kódol és a genomi szekvenciában tipikus kétszikű gének veszik körül.

A legérdekesebb kérdés persze, hogy miként is került át az egyik növényből a másikba? Nos, e téren beszédes, hogy a gén 3' végén 13 darab A sorakozik egymás után. Ez rögtön egy poly(A) farokra emlékeztet, vagyis olybá tűnik, hogy egy retrogénről van szó.

Mivel a retrogének mRNS szálak reverz transzkripciójával keletkeznek, ez persze azt a kérdést vonja maga után, hogy honnan kerülhetett be az eredeti mRNS a Striga sejtjeibe? A válasz a parazita életformájában található: mivel a Strigák vékony, hausztóriumnak nevezett szerveken keresztül csatlakoztatják saját növényi erezetüket a gazdáéhoz, hogy annak elszívják a vizét és a táplálékát. Ezeken a vékony szálakon keresztül aztán időnként mRNS-ek is átkerülnek, és ha valami módon bekerülnek a megfelelő sejtekbe, akár örökletes módon intergálódhatnak is a genomba.

A legnehezebb kérdés persze nyitva maradt: működőképes-e ez a gén, és ha igen, mi a termékének a funkciója, ami miatt a szelekció nem szórta ki?

Yoshida S, Maruyama S, Nozaki H, Shirasu K (2010) Horizontal Gene Transfer by the Parasitic Plant Striga hermonthica. Science 328: 1128.

Ősi Attila dinó-szenzációjáról végképp nem tudok olyant mondani, ami el ne hangzott volna a különböző médiaösszefoglalókban.

Így maradjon annyi zanzásítva: az Iharkútról előkerült lelet az első, és eleddig egyetlen európai Ceratopsia.

Gratulálunk!

Ősi A, Butler RJ, Weishampel DB. (2010) A Late Cretaceous ceratopsian dinosaur from Europe with Asian affinities. Nature 465: 466-68.

Ugyan ez a hír a napokban már rendesen megjárta a médiát, így igazából kétlem, hogy valaki elmulasztotta volna, de mivel remekül rímel a legutóbbi posztra, legyen azért itt is.

Szóval most konkrétan a burgessi palából került elő egy régebbi rejtély megfejtése. Hiszen a Nectocaris pteryx nem újonnan felfedezett (egykori) állat, de az addig rendelkezésre álló egyetlen példány töredezettsége miatt nem sok volt tudható róla. Most azonban nem kevesebb mint kilencvenegy új egyed maradványainak megtalálásával pontosan látható mi is ez: a legősibb ma ismert puhatestű.

Jól látható, hogy nem összetett szeme van, mint egy ízeltlábúnak, hanem ún. kamera-szeme, mint a ma élő polipoknak, így nem lehet valami furcsa rovarszerűség. Ezt erősíti meg a test elején fellelhető szifon, amely segítségével a ma is élő tengeri puhatestűek előszeretettel hajtják magukat, meg a karjai is - bár ezekből csak kettő van neki, ami arra enged következtetni, hogy nem a ma élő polipok és tintahalak őse lehet (ui. utóbbiak esetén a fejlődésbiológiai jelek arra utalnak, hogy egy sok-karos ősből erednek), hanem egy rokoncsoport.

Lassan több mint száz éve, hogy Charles Doolittle Walcott és felesége a kanadai Sziklás-hegységben nyaralva szinte szó szerint belebotlottak minden idők egyik legcsodálatosabb fosszilis lelőhelyébe, a Burgess palába.

Az innen előkerült, sci-fibe illő alkatú fajok százai máig izgalomban tartják a biológusokat, és töretlen népszerűségüket Stephen Jay Gould remek ismeretterjesztő könyve mellett különlegességüknek köszönhetik: egy hihetetlenül érdekes korból (kambrium), elképesztően részletességgel fennmaradt leletekről van szó. A különleges fosszilizálódás miatt (hogy ez miből is állt, arról ma is csak találgatás folyik), a kemény vázak mellett a lágy testrészek is fennmaradtak. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy a ma is létező főbb állatcsoportok ekkor már léteztek, sőt még számos más, ma már csak innen ismert törzs tagjai is szelték a vizet az akkori világóceánban.

A kambrium egyben a komplex eukarióta állatok coming-out partija is volt, amikor a több milliárd évnyi egysejtű létet, ha nem is felváltotta, de kiegészítette a soksejtű formák kavalkádja (ezt nevezi a szaknyelv kambriumi robbanásnak). Az egész dolog érdekessége, hogy sokáig olybá tűnt, a robbanás egyfajta evolúciós "buborék" volt, ami hamar ki is pukkant, és a kambrium végére a megjelent fajok nagy része kiszóródott a természetes szelekció szigorú rostján.

Ezt a nézetet cáfolja most a Nature-ben megjelent tanulmány, ahol egy marokkói lelőhelyről előkerült, az alsó-ordovíciumra datálható fosszília gyűjteményt ír le. Az ekkor élt lények közül sokan egyértelmű leszármazottai a burgessi leleteknek, így megállapítható, hogy szó sincs hirtelen kipusztulásról. A burgessi fosszíliák egyedisége mindössze annak köszönhető, hogy más lelőhelyeken általában a puha részek lebomlottak, s így azokról a fajokról, amelyek nem rendelkeznek kemény, (relatíve) könnyen megőrződő, külső- vagy belső vázzal, szinte semmit nem tudunk.

A "miről írnék, ha épp lenne időm" sorozat újabb darabjához értünk, amit muszáj megemlítenem, még ha mélyebben nem is megyek most bele.

Szóval a nap szenzációja kétségtelenül az ábrán látható kis kék-fehér szelekció. Az ilyesmi minden molekuláris laborban robotoló ember számára unalmasnak tűnhet, de ez esetben nagyon nem az. A jobb bal oldalon levő kék kolónia ugyanis az első szintetikus életforma, teljes nevén "M. mycoides JCVI-syn1.0". Magyarán Craig Venter "megtalálta" a szintetikus biológia Szent Gráljainak egyikét, és létrehozott egy mesterséges baktériumot.

Amikor két napja megegyeztünk a Szertár fáradhatatlan RobiLacijával, hogy ma a Klubrádió "Többet ésszel" műsorában a mamutokról és a neandervölgyiekről beszélünk (valahol félúton kezdődik a szóbanforgó rész), még gőzünk sem volt arról, hogy estére az egész média a holnapi Science címlapsztorijával, a neandervölgyi genommal lesz tele.

A kutatás leglényegesebb része, hogy a neandervölgyi és modern emberi populációk keveredése mellett teszi le a garast: igaz csak kis léptékű dologról van szó, az európai és ázsiai populációk genomjának 1-4%-a lehet neandervölgyi eredetű.

Ami újdonságbamenően érdekes, hogy a neandervölgyi szekvenciák nem Európára korlátozódnak, hanem Ázsiában is jelen vannak. És az eredetük sem kb. 35 - 40 000 évvel ezelőttre tehető (amikor mind a modern ember és a neandervölgyiek huzamosabb ideig együtt léteztek Európában), hanem sokkal korábbra, 50 - 100 000 évvel ezelőttre. Ekkortájt a mai Közel-Kelet térségében találkozhatott a két faj, és következhetett be a keveredés, még mielőtt a H. sapiens Európát ill. Ázsiát meghódító populációi különváltak.

A levéltetvek élete nemcsak játék és me egyszerű növényi nedv szürcsölésből álló dőzsölés, hanem, mint a táplálékpiramis alján elhelyezkedő társaik esetében, jelentős részben rejtőzködés a ragadozók elől.

Ennek köszönhetően alakult ki egy szín-polimorfizmus, amely a különböző fogyasztói megtévesztésére is szolgál, hiszen egyesek (katicák) a vörös alakokat, míg mások (parazita darázsfajok) a zöldeket kedvelik. Ez aztán fenntartja mindkét szín variánst a populációban, hiszen attól függően, hogy épp melyik ragadozóból van több, valamelyik szín-variáns szerencsésebb lehet az életbennmaradásért folytatott küzdelemben.

Olvasgatom a nol.hu interjúját Raskó Istvánnal (akinek a magyarság genetikai eredete témájában kifejtett munkájáról már elismerően írtunk korábban), és egyszer csak megüti a szemem egy népszerű, de fájdalmasan pontatlan közhely (remélhetőleg csak valami szerkesztői félreértés eredményeként került bele):

"nol: - Meg lehet-e határozni Ádám és Éva genetikai készletét?

RI: Ha nem is a két mitológiai szereplőét, de annak a két embernek az eredetét nagyjából igen, akiktől mi mindannyian származunk. Az anyai öröklést mutatja az úgynevezett mitokondriális DNS, amely anyáról leányra száll. Az időben visszafelé haladva eljuthatunk egy alapító ősanyához, akit úgynevezett mitokondriális Évának szoktunk nevezni. Fontos, hogy ez az Éva nem az egyetlen nő volt, aki abban az időben élt. A többinek viszont nem maradtak fenn utódai, vagy megette őket egy ragadozó."

Korábban már volt erről szó, de akkor most mégegyszer, hátha van akinek az újdonság erejével hat: a mitokondriális Éva nemcsak nem az egyetlen nő volt akkortájt, de nem is az egyetlen, akinek még ma is élnek az utódai. Ő az egyetlen, akinek fennmaradt nővonali leszármazottja (azaz minden generációban volt legalább egy női nemű leszármazottja). Hogy jól szemléltessem: én az édesanyám mtDNS-ét hordom, de a gyerekeim már nem. Mivel nincs lánytestvérem ez azt is jelenti, hogy az édesanyám mtDNS vonala bennem megszakad. De ez nem azt jelenti, hogy az anyámnak ne lenne utódja az unokái generációjában, hanem csak azt, hogy genetikai anyagának egyetlen lokusza (mert a teljes mtDNS egyetlen lokuszként viselkedik) nem öröklődik tovább.

Hogy még tovább ragozzam, lássuk a felső ábrát: ha a szóbanforgó testvérpárt nézzük, látjuk, hogy apai dédnagymamáik (sárga és rózsaszín) mtDNS-e már nincs meg bennük. Ugyanakkor más génjeik, mint azt az autoszómák színei mutatják, igen.

Régi vágyaim, bár lassan és nem maradéktalanul, de úgy tűnik, meghallgatásra találnak. Singh és Ernst "Trick or Treatment"-je után Neil Shubin "Your inner fish"-e is magyar fordítóra talált. Akinek még nincs meg, annak irány a bolt, hiszen ha jók a fogyási mutatók, hátha kedvet kapnak a kiadók (Park és Vince), hogy más, hasonló témájú műveket is felvegyenek a repertoárjukba.