Tom Szakynak, a TerraCycle magyar származású alapitójának könyve egy pár hete jelent meg magyarul. A Hulladék-tudatosan cimű könyv igazából egy részletes tanulmány, amely rendkivül alaposan és gondosan felépitve ismerteti a szemétkérdést, a hulladékkezelés történetét, az egyéni vásárlók szerepét és a hulladék-probléma potenciális megoldását is.
A könyvajánló szerint Tom Szaky Budapesten született az 1980-as évek elején, "a nehéz gazdasági helyzetben levő kommunista érában". Egy lappal később pedig megtudhatjuk, hogy a TerraCycle, ami ma az egyik legnagyobb hulladék-hasznositással foglalkozó multinacionláis cég, 2002-es alapitásakor gilisztákon alapuló szervestrágya-gyárként indult. A gilisztákat élelmiszerhulladékkal etették, majd az ürülékükből főzetet készitettek, és használt üditős palackokba töltve üzeltekben árulták. A könyv magyar kiadása óta több riport is készült alkotójával, amikben nyilatkozott a szemétkérdésen túl arról is, hogy pontosan mi is motiválta arra, hogy egyetemistaként a trágyabizniszbe keveredjen.
Egy kis kitérő rögtön az elején- A biohumusz-biznisz magyar vonatkozásai
A rendszerváltás utáni magyar gazdaság első, és mindamellett hatalmas botrányban végződő, legalább negyvenezer gilisztakárosultat eredményező pilótajátéka a biohumusz-biznisz volt. Az üzlet tudomáyos alapokra támaszkodott: az 1980-as évek végén a Gödöllői Kisállattenyésztő Intézet publikálta az általuk a magyar viszonyokra optimalizált technológiát, amellyel különféle állati (nyúl, sertés- és szarvasmarha) trágyából valamint mezőgazdasági szerves hulladékból közönséges trágyagiliszta (Eisenia foetida) felhasználásával gyorsan, szagtalanul és mindenféle költséges eszköz igénybevétele nélkül állitható elő komposzt, amely a mezőgadasági művelés alatt álló talaj minőségét jelentősen javitja. Ez aztán hihetetlen vonzó üzletnek tűnt, számos “szakértő” cég alakult, akik adták-vették az import olasz gilisztát, és úgy reklámozták a módszert, hogy a gilisztákba befektett pénz egy év alatt három-négyszeresen megtérül.
A gyors haszon reményében sokan verték magukat akár százezer forintos hitelbe, hogy nagy mennyiségű trágyagilisztát vásároljanak, hogy aztán busás haszonra tegyenek szert elsősorban a könnyen szaporodó gyűrűsférgek és csak mellékesen a humusz eladása révén. A gilisztafelvevő-piac hamar telitődött, és ráadásul a giliszták TBC-vel fertőzőttnek bizonyultak, valamint sok esetben a giliszták által előállitott komposzt minősége sem volt elegendő egyedüli szerves pótlásnak. Igy aztán a haszon elmaradt, és mind a sok gyűrűsféreg, mind a használhatatlan biohumusz, a törleszteni való hitellel együtt a vállalkozók nyakán maradt. És bár az ügy a parlament elé került, a 40-45 ezer adós egy része által alapitott érdekvédelmi szervezetek nem érték el céljukat, az adósságok elengedését.
A trágyától a pelenkáig
Tom Szaky 19-évesen kezdett bele a gilisztázásba. Nemcsak a kiindulási szerves hulladékhoz, de a trágyából készült főzet csomagolásához, a használt üditős üvegekhez is ingyen jutott hozzá. A nehéz kezdet után 2003 áprilisában a vállalkozás elnyerte a Carrot Capital által szervezett Üzleti Tervek Versenyén a fődíjat, amihez azonban feltételeket is szabtak. Tom visszutasitotta az egymilliódolláros dijat, mert nem akart letenni a használt flakonos csomagolásról. Ennek ellenére termékeik sikeresen bekerültek nagy áruházláncak polcaira, és 2005-re már egymillió dollárnyi bevételük származott a gilisztaürülékből.
Az üditősflakonok után az egyéb csomagolóanyagok gyűjtése is elkezdődött, és a cég profilja eleinte ugyan megmaradt a kertészcikkeknél (elektronikai hulladékból gyártottak virágcserepet, esővizgyűjtőt és komposztálót), később azonban egyre inkább eltávolodott a biohumusztól. Különféle cégeket kerestek meg, hogy finanszirozzák a használt csomagolóanyagaik összegyűjtését és újrahasznositását. Egy év alatt a kis cégektől eljutottak olyan óriásokig, mint a Kraft Foods, Capri Sun és a Marsot és a Lays csipszet is forgalmazó Nabisco, ami egészen nagy szó egy olyan cég esetében, amelyik sosem fizetett még reklámért. A TerraCycle ma olyan hulladékokat is gyűjt, szed alkotólemekre, majd hasznosit újra, amelyeket tipikusan újrahasznosithatatlannak kategorizálnak, mint pl a cigarettacsikk és a pelenka.
Na de mire föl ez a nagy újrahasznositás-mánia?
A körkörös gazdaság (circular economy)
Egy termék előállitása mögött hihetetlen sok energiabefektetés van, hiszen a nyersanyagokat meg kell vásárolni, a gyártás maga energiaigényes folyamat, a gyártási módszer mögött szintén megannyi fejlesztés és mérnöki munka áll, a termék funkcionalitása és külalakja pedig egy sor gondos tervezés eredménye. Akkor is, ha “csak” egy műanyagbevonatú papir kávéspohárról van szó, amit egyszeri használat után kidobunk, és aminek az ára minimális a befektetett energiához, innovációhoz és nyersanyagigényhez képest.
A mai fogyasztói társadalom hihetetlen mennyiségű szemetet termel, tobzódunk az eldobható termékekben és a csomagolóanyagokban. Hogy hova kerül a szemét, az ország- illetve régióföggő, van, ahol még mindig működnek nyilt szini szemétlerakók, van ahol a hulladékot főként zárt huladéktárolóba helyezik, és van, ahol az égetést preferálják, és persze manapság egyre több helyen hallani a szeletiv hulladékgyűjtésről és az újrahasznositásról. A könyv számos meghökkentő információval szolgál a hulladék-kezeléssel kapcsolatban. Többek közott megtudhatjuk, hogy a zárt, földfelszin alatti hulladéktárolókban az egyébként komposztálható újság, saláta vagy hot dog évekig lebontás nélkül megmarad az oxigénmentes (anaerob) körülmények miatt, és hogy az ilyen tárolókban keletkező metán jócskán hozzájárul az üvegházhatáshoz. Számomra az is megdöbbentő volt, hogy Amerikában a szemétégetők mindössze 9%-a hasznositja az égetéskor keletkező hőt energiatermelésre.
Szaky kifejti, hogy a szemét a közgazdaság egyik igencsak különös terméke: a fogyasztók fizetnek azért, hogy megszabaduljanak tőle. Minél több van belőle, annál drágább a szeméttől való megszabadulás, hiszen a szeméttelepek telitődnek, az égetők kapacitása véges, és újak telepitése sok ellenkezésbe ütközik. A megoldás a szemléletváltásban rejlik.
“Ha a szemetet részeire szedjük, akkor rájövünk, hogy valójában nem is létezik olyan, hogy szemét – az csupán egy igencsak félreértelmezett nyersanyagforrás, amelynek egyedi tulajdonságai kicsit más látásmódot és kicsivel több kreativitást igényelnek tőlünk.”
A lineáris opciók (szemétlerakás illetve -égetés) helyett a cirkuláris megoldások alkalmazása során a termékek használat után visszakerülnek a rendszerbe. Az újrafelhasználás (reuse) során a használt termék egy másik felhasználóhoz kerül, ugyanazt a funkciót betöltve, mindenféle átalakitás nélkül (a javitás nem számit átalakitásnak). A továbbhasznositás (upcycling) során a termék formája, kinézete megmarad, de új funkciót kap. A továbbhasznositás tipikus példája az üres csipszeszacskókból vagy plakátból készült táska, a pólóanyagból készült fonal, vagy a biciklialkatrészekből készült óra. A harmadik cirkuláris szemétfeldolgozási módszer az újrahasznositás (recycling), amely során a terméket szétválogatják alkotóelemeire, és azokat használják más termékek gyártására nyersanyagként.
Az egyén szerepe
Számomra úgy tűnik, hogy a könyv elsődleges célja az, hogy rádöbbentse az átlagfogyasztót arra, hogy mi is történik a szeméttel, illetve hogy minden egyes vásárlással arra szavaz, hogy a megvásárolt termék gyártása folytatódjon. Szaky szerint a növekvő szemétdombok ellen kétféleképpen lehet egyénileg fellépni, egyrészt úgy, ha kevesebbet fogyasztunk, vagyis kevesebb szemetet termelünk, másrészt pedig ami szemetet viszont megtermelünk, azt megpróbáljuk bevonni a cirkuláris rendszerbe, újrafelhasználás, továbbhasznositás és újrahasznositás révén. A szemét-kérdés megoldása a mi kezünkben van, mondja, ezért legyünk tudatos vásárlók. Csak azt vegyük meg, amire tényleg szükségünk van. Válasszuk a tartós megoldásokat, ne az eldobható termékeket. Kerüljük az feleslegesen becsomagolt termékeket, és ha lehet, vásároljunk használt tartós használati tárgyat. A keletkezett szemetet pedig szelektiven gyűjtsük.
A könyv számos érdekes ötletet ajánl az otthoni továbbhasznositásra és a szelektiv hulladékgyűjtésre, bár ez utóbbiak közül pár még nekem is kissé túlzónak tűnt. Mi külön gyűjtjük a műanyag, üveg, papir és komposztálható hulladékot, de ez azt jelenti, hogy van egy háromrekeszes szemetesünk a mosogató alatt, plusz a sufniban hely a papirnak és az üvegnek. Ha a könyv ajánlása szerint külön gyűjtenénk a merev csomagolóanyagokat a rugalmasoktól, még egy külön tárolót kéne beiktatni, pedig azért a holland viszonylatban mi már extrémnek számitunk szelektiv szemétgyűjtés terén. Mellesleg valószinűleg nem vacakolnék az amúgy is ritkán vett csipszes zacskók vasalgatásával, nem gyártanék itthon spéci táskákat belőlük, bár biztos van, aki ki tudná élni igy a kreativitását. Én maradok a kötött állatkáknál :)
A magyar viszonyok
Itt érkeztünk el a könyv gyenge pontjához. A Hulladék-tudatosant Tom Szaky angolul irta, amerikai célközönségnek. A forditó jó munkát végzett (bár az organikus helyett használhatta volna gyakrabban a szerves szót), de sajnos a magyar változaton sokat dobott volna egy szakmai lektor, aki a magyar viszonyokat ismerteti. Nem ártott volna idézni pár európai úniós adatot, például hogy az EU lakosai évente csaknem 15 tonna nyersanyagot használnak fel fejenként, míg minden egyes uniós polgár átlagosan 4,5 tonna hulladékot termel évente. Vagy netán azt, hogy az EU létrehozott egy kezdeményezést Erőforrás-hatékony Európa néven, amely számos szakpolitikai területen hangol össze intézkedéseket abból a célból, hogy biztosítsa a fenntartható növekedést, a körkörös gazdaságra való áttérést és a foglalkoztatás bővülését az erőforrások jobb felhasználása révén. Amúgy július 4-én fogadta el az EU azt a direktivát, amely 2030-ra a háztartási szemét 70%-os, a csomagolóanyagok 80%-os újrahasznositását tűzte ki célul, valamit azt szeretné elérni, hogy 2025-től újrahasznositható anyagot ne lehessen szeméttárolóba lerakni.
Hiányzik továbbá a magyar szelektiv hulladékgyűjtési rendszer leirása, valamint az, hogy ma Magyarországon miért nincs kerti-konyhai hulladék gyűjtés, pedig ez több európai országban bevett gyakorlat. Szaky felsorol egy rakás olyan amerikai céget, amelyek kreativ termékeket hoznak létre hulladékból. Számos magyar dizájner, művész és gyerekekkel foglalkozó csoport is készit vicces és dekorativ terméket használt alapanyagokból, ezek ismertetése is belefért volna a könyv kereteibe.
Mindezek ellenére örvendetes, hogy a körkörös gazdaság és a hulladék-gazdálkodás témakörében magyarul is napvilágot látott egy érdekfeszitő tanulmány, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.
A képek a ColorBar facebook oldaláról eredeztethetők, a könyvért köszönet az Unio Mystica Kiadóna.