A franciák olasz betegségnek ("mal napolitaine"), az olaszok "francia betegségnek" ("mal francese") hívták, ahogy a spanyolok, a németek és az angolok is. A portugálok és hollandok a spanyolokat hibáztatták érte, a lengyelek a németeket, az oroszok a lengyeleket, a törökök pedig a keresztényeket cakkompakk. S bár nálunk egyszerűen "vérbaj" néven fut, a fenti névkavalkád részben jól tükrözi, hogy a szifilisz milyen utat járt be az öreg kontinensen. Egy dolog azonban máig sem tisztázott: pontosan honnan is ered a kór.

A betegséget egy Treponema pallidum pallidum nevű bakteriális kórokozónak köszönhtejük, amelynek jellegzetes spirális alakja a spirochaeta baktériumok közé helyezi. Ez a különleges, dugóhózószerű alak (egy forgó mozgás keretén belül) egyben biztosítja a baci helyváltoztatását is. A szervezetbe jutva a kórokozó a vér- és nyirokszervekben tenyészik, illetve krónikus betegség esetén sok esetben végül az idegrendszert is megtámadja.

Az szifilisz első hitelt érdemlő leírása nemsokkal Kolumbusz Újvilágból való visszatérte után készült Nápolyban és ez volt az egyik ok, amiért sokan Amerikában sejtették a szifilisz eredetét. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy az indiánok körében viszonylag gyakori a 0-s vércsoport, ami relatív védelmet nyújt a betegség ellen. Ugyan ez még mindig csak közvetett módon igazolja az amerikai eredetet, mégsem állt jobb bizonyíték a rendelkezésünkre, ui. a közvetlenebb molekuláris rendszerezási nekifutások eddig rendre csődöt mondtak. Utóbbinak az oka abban keresendő, hogy mind a szifilisz, mind a T. pallidum más alfajai által okozott frambőzia (yaws), pinta és bejel ellen igencsak sikeres írtóhadjáratot folytatott a WHO az ötvenes és hatvanas évek során a WHO, így ma már ritkán fordulnak elő - ergo nehéz megfelelő minőségű mintát találni.

Az említett betegségek egyébként tüneteikben szinte megkülönböztethetetlenek a szifilisztől, lényeges eltérést csak terjedési módjukban van: míg a szifilisz nemi kapcsolat útján terjed és a fertőzés környékén gyakran ronda fekély alakul ki, a három rokon betegség továbbításához sima bőrkontaktus is elég (a szifilis későbbi fázisaira jellemző bőr alatti gümők itt is kialakunak). Pontosabban egy, igen fontos kivétel létezik a fenti szabály alól: pár éve egy Guyana őserdeiben élő benszülött törzs gyerekeiben figyelték meg a frambőzia egy új formáját. Ez szintén egyszerű érintéssel terjed, de a fertőzés helyén fekély alakult ki! Már ez önmagában is megalapozta a gyanút, hogy a frambőzia és a szifilisz közti átmenetről lehet szó, és ezt látszanak igazolni a napokban közzé tett (részleges) molekuláris vizsgálatok is.

Utóbbiak fényében rekonstruálni lehet, a szifilis kialakulását: az ős egyértelműen a ma Afrikában és DK-Ázsiában endemikus frambőzia lehetett. Valószínűleg ez a betegség több ezer évenkeresztül "élt együtt" az emberekkel, és így juthatott el velük együtt az amerikai kontinensekre is. Ott adaptálódott a lokális körülményekhez, ami sok helyen trópusi klímát jelentett , majd végül innen sikerült keresetlen potyautasként felkerülnie az Amerikát felfedező európai hajókra. Mikor azok visszatértek hazájukba, a kórokozó hirtelen kényelmetlen helyzetbe került: a meleg, párás viszonyokat hirtelen, hűvös és gyakran száraz éghajlat váltotta fel. Csak egy kiút kínálkozott a fennmaradáshoz: meglelni azokat a zugokat, amelyek leginkább hasonlítottak az trópusi körülményekhez - és ezek történetesen az ivarjáratok lettek.

A történetnek egyetlen kis hibája van: a molekuláris adataokhoz használt guyanai minta viszonylag rossz minőségű volt, így csak rövidebb szakaszokat tudtak a kórokozó genomjéból megszekvenálni az Emory egyetem kutatói. Pechjükre ráadásul az említett bennszülött törzset azóta a jelek szerint sikeresen kikúrálták a WHO emberei néhány adag penicillin segítségével, így félő, hogy több mintavételezésre nem is lesz esély.