Az ízeltlábúak Földünk történetének lesikeresebb csoportját alkotják, s habár méretük ma már inkább csak a mikroszkópikus és a pár tíz cm tartományban mozog, ez nem mindig volt így.

A késői paleozoikumban a levegőt 75 cm szárnyfesztávolságú szitakötők birtokolták, miközben alattuk a nedves földfelszínen óriás csótányok és két méteres ezerlábúak cikáztak. Mindezt (mai feltételezéseink szerint) az akkori levegő magas oxigén tartalma tette lehetővé, ami természetesen egyszersmit az akkori világtengerek vizének oxigén tartalmára is kihatással volt. És a kor legnagyobb ízeltlábúi itt, azaz az ősi tengerekben éltek, nem pedig a szárazföldön. Az eurypteridákról, azaz tengeri skorpiókról van szó, amelyekhez tartozik a nemrég felfedezett Jaekelopterus rhenaniae is.

A maga szolid 2.5 méterével, a J. rhenaniae mai ismereteink szerint a valaha élt legnagyobb ízeltlábú élőlény. Lényegében a saját korának kitinborította plezioszaurusza volt, amely a meleg, part menti vizekben kereste zsákmányát és hát azért valljuk be, saját szempontunkból nem feltétlenül tragikus, hogy ha ma már nem kell vele megosztanunk egy-egy kellemesebb fürdőhelyet.

Egyébként, ha már felmerült az őshüllős hasonlat: talán még a laikusok számára is szembetűnő, hogy ezek a hatalmas skorpiók is eltörpültek az őket felváltó gerinces óriások mellett. A dolognak egy praktikus fizikai oka van: a belső váz lényegesen nagyobb méretű testet tesz lehetővé, mint a külső váz (ahol a 2.5 m már gyaníthatóan a felső határ környékén van). Egyebek mellett ezért is valószínűtlen, hogy valaha a Starship Troopers cselekménye életre kelne.

(via The Loom)