Bár a köztudatban a kaméleon él a rejtőzködés nagymestereként, a valóságban a műfaj igazi tehetségei mégcsak nem is a gerincesek közül kerülnek ki: ezek a lábasfejűek (Cephalopoda) csoportját alkotó polipok, kalmárok, tintahalak és tsaik. És még ha nem is mindegyik képes a rejtőzködés olyan fokára, mint a közönséges polip (Octopus vulgaris), az álcázás progizmusa, akkor is sokszor zavarbaejtő.
Mivel a puhatestűek (ahova a lábasfejűek is tartoznak) csoportjának (Mollusca) idegrendszere radikálisan különbözik a sokat tanulmányozott gerinces vagy akár rovar idegrendszertől, nem egészen tudjuk, hogy "mi jár a fejükben", álcázás közben.
Hogy megértsük ahhoz egy egszerűbb példával érdemes kezdeni, erre jó pl. a tintahal. A baloldali kép második sorában látható, hogy mennyire tökéletesen tud egy tintahal alkalmazkodni a saját környezetében gyakorta előforduló mintákhoz, de ha egy kicsit tüzetesebben kezdjük a jelenséget vizsgálni az derül ki, hogy a látszólag ördöngős képesség mögött egész pontosan három mintázat figyelhető meg: egy, ami "egyenletes" környezetben - pl. homok - előnyös; egy, amely a kisebb kavicsok alkotta "foltos" környezetben és végül egy harmadik, ami a nagyobb kövek által fémjelzett "tagolt" tengerfenéken alkalmazandó.
A tintahal alapvetően ezeket a környezettípusokat képes felismerni és ehhez alkalmazkodik, akár igen gyorsan is (ami önmagában sem megvetendő teljesítmény). Azonban, ha az említett környezetekhez hasonló, de velük nem teljesen azonos - mesterséges - aljzatra helyezünk egy-egy kísérleti alanyt, akkor látható, hogy a mintázatot képesek felismerni, de nem tudják tökéletesen lemásolni. És nemcsak a forma pontos utánzásával nem birkóznak meg (ami nem meglepő révén utóbbiakra a természetes szelekció aligha tudott válogatni), de a színek felismerésével is gondjaik vannak: ez azért van így, mert a tintahalak szeme egyetlen vizuális pigmentet tartalmaz, az pedig fizikailag kevés a színlátás megvalósításához.
(Ami viszont lenyűgöző, az az, hogy a tintahal valahogy tudni fogja, hogy a "tagolt" mintázatban kb. mekkora a hátán a fehér pötty, és csak akkor veszi fel ezt a mintát, ha valóban van értelme - s mivel az életük során a testméret a sokszorosára nő, csak egyre nagyobb foltokkal tagolt környezetben veti be ezt a trükkjét.)
Ha pedig netán túl hamar napirendre térnek afelett, hogy egy tintahal könnyen alkalmazkodik az élettelen aljzathoz, akkor időszerű tehetségesebb rokonai a polipok felé vetnünk tekintetünket: ők már nemcsak egy-egy háttér lemásolására képesek, de a mimikri, vagyis más tárgyak ill. élőlények utánzásának is a nagymesterei. Lehet szó vízinövényekről, tengeri kígyóról, vízbe esett kókuszdióról, vagy éppen lepényhalról (utóbbi itt is, meg a képen alul: jobb oldalt a valódi lepényhal, középen egy polip lepényhal-imperszonációja látható).
Hanlon, R (2007) Cephalopod dynamic camouflage. Curr Biol 17: R400-R404.
Norman, MD, Finn, J, Tregenza, T (2001) Dynamic mimicry in an Indo-Malayan octopus. Proc R Soc Lond B Biol Sci 268: 1755-1758.