Négy láb jó, két láb jobb (?)

A kétlábra emelkedés kétségtelenül fontos mozzanata volt az emberi evolúciónak, hiszen így felszabadult a kezünk, amivel aztán egy sereg, gyakran igen hasznos - és többnyire eszközhasználatot igénylő - tevékenységet tudtunk nyugodtan végezni. Éppen ezért nem csoda, hogy sok antropológus fantáziáját hosszú ideje foglalkoztatta, hogy mi is vette rá egykori ősünket a kétlábon járásra.

Mivel legközelebbi rokonaink, a csimpánzok és a gorillák viszonylag ritkán mozognak kizárólag hátsó végtagjaikon, a legelterjedtebb gondolatmenet szerint az ún. "bipedalizmus" az ember-csimpánz vonalak szétválása után jelent meg. Feltehetőleg akkor, amikor ősünk az erdőből fokozatosan kimerészkedett a szavannára, ahol a függőleges testtartás jobban védte a leégéstől és egyszersmind távolabbra látást tett lehetővé. Ennek azonban ellentmondani látszik, hogy az elmúlt években a legrégebbi (még inkább az erdőkben lakó) hominin fosszíliák újravizsgálása során néhányan arra a következtetésre jutottak, hogy rövid távon ezek az élőlények is igen hatékonyan tudtak két lábon mozogni.

Erre a megfigyelésre is támaszkodva, most egy elég radikális új elmélet jelent meg a Science-ben a bipedalizmus eredetéről. A kutatók rengeteg időt töltöttek orángutánok megfigyelésével és azt vették észre, hogy a vékonyabb (és hajlékonyabb) ágakon a majmok előszeretettel közlekednek két lábon, mert így szabadon marad a kezük, amivel más kapaszkodókat tudnak keresni. Sőt, a csimpánzokkal és a gorillákkal ellentétben, akik két lábon járva erősen begörbítik hátsó végtagjukat (durván O lábúak), az orángutánok inkább az emberi egyenes végtagtartást részesítették előnyben.

Így, szól az új elmélet, az emberszabású majmok közös őse, viszonylag gyakran közlekedett az ágak között két lábon, de míg a csimpánzok és a gorillák, a hatékonyabb függőleges irányú helyváltoztatás (fáramászás) érdekében "beáldozták" ezt a képességüket, a mi ősünk megtartotta azt.