Állatbarátokkal gyakran előfordul, hogy házikedvencükkel töltve az időt, úgy érzik, hogy az már-már megszólal. És evolúciósan minnél közelebbi rokonunk egy-egy ilyen kis kedvenc, annál erősebb és gyakoribb ez az érzés: valahogy mindig könnyebb egy macskába vagy kutyába belelátni ezt a képességet, mint egy ékszerteknősbe vagy egy aranyhalba. Valójában azonban alig pár fajra szűkül azok köre, akikkel valóban "beszélni" tudunk, és ezek is elsősorban az emberszabású majmok közül kerülnek ki.

Az első próbálkozások, hogy (szószerint) szóra bírják legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat (pl. Gua project), kudarcba fulladtak, ami mai tudásunk szerint nem meglepő, hiszen a hangképző szerveik az emberi vokalizációt nem teszik lehetővé. De ez persze nem jelenti azt, hogy a majmok ne lennének képesek más módon komplex kommunikációra, éppen ezért a későbbi próbálkozások már speciális, vagy éppen az amerikai süket-néma beszéd megtanítására koncentráltak. Ezzel látványos sikereket lehetett elérni, amelyek egyik legendás szereplője a Washoe nevű csimpánzlány volt.

Washoe ma egy Washington-állambeli egyetemen él és mintegy 200 jelet képes rendeltetészerűen használni. Ez a képessége azonban egy igen érdekes kérdést vet fel: ha emberi környezetben a csimpánzok képesek megtanulni a jelbeszédet, vajon nem használnak-e valami hasonlót az egymással folytatott kommunikáció során?

A jelek szerint a válasz igen, ugyanis több megfigyelt csimpánz csapat használ jellegzetes kéz/láb gesztusokat a kommunikáció során, a grimaszok és kiáltások kiegészítésére. Ez önmagában nem lenne bizonyíték, de az már sokkal inkább az, hogy a gesztusok jelentése kontextus függőnek bizonyult. (Magyarán különböző viselkedési minták alkalmával mást-mást jelentettek, ellentétben az arcjátékkal és hangokkal, amelyek egy bizonyos típusa szinte mindig csak egy bizonyos viselkedés során jelentkezett.) Például veszekedés során egy oldalra kinyújtott kéz segítségkérést jelez, de ugyanez a mozdulat étel után való kuncsorgást jelöl, ha a kolléga éppen önfeledten tömi a fejét.

A legérdekesebb az egészben, hogy ugyanaz a végtag-gesztus más jelentéssel bír különböző csimpánz csoportokban: az egyes csoportoknak mintegy saját nyelve alakult ki, amelyet aztán tanulás révén továbbadódik az utódoknak.

A kísérlet alapján arra a feltételezésre juthatunk, hogy bár a hangképzés és összetett beszéd képessége kétségtelenül emberi tulajdonság, a nyelvi kommunikáció gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza, egy olyan korba, amikor még csak mutogatni lehetett.