Josh Schonwald: The taste of tomorrow (2012)
Lemaradtam a könyvheti közös posztról, részben lustaságból, de félig-meddig okkal, hiszen a bemutatott könyv eléggé kakukktojás: Nem egy kutató írta a szakterületéről a közönségnek, hanem egy újságíró kontárkodott bele az élelmiszeripar boszorkánykonyhájába és mintegy alulról építkezve próbálta földeríteni merre haladunk? És éppen e miatt, rengeteg szigorúan nem tudományos kérdést érint, lehet ez tetszett benne ennyire.
Az első fejezet a salátákról szól. Igazából egy elképesztő mértékű változást ír körül, ami teljesen észrevétlenül zajlott le néhány szűk évtized alatt: Az USA fogyasztói nyolcvan éven át teljesen jól elvoltak a manapság jégsalátának hívott nagyrészt ízetlen zöldséggel és igazából a növénynemesítés kimerült annyiban, hogy amikor egy új betegség támadta meg készíttetek egy annak ellenálló fajtát. Aztán a nyolcvanas évek végén Todd Koons kifejlesztett egy aratógépet, amivel egészen olcsón szüretelhetővé tette a leveles zöldségeket. Körülbelül ezzel egy időben, 1989 -re elkészült egy tökéletesen ismeretlen találmány is: A zacskó, amiben a vágott saláta hosszú ideig friss maradt a boltban. Ezek nyomán az USÁban berobbant a salátaipar, egyre újabb és újabb növényeket kezdtek árulni és a fogyasztók teljesen észrevétlenül alakultak át ínyencekké, manapság néhány évente dobnak piacra újabb salátanövényeket. Azonban a szerző nem állt meg itt, elment egészen a forrásokig, minigazdaságokat látogatott végig, kötelességtudóan megkóstolt minden elképzelhető és elképzelhetetlen salátanövényt. Meglátogatott pár látnokot is, akik jelenleg gyomoknak tartott zöldeket képzelnek el a jövő asztalán. A könyv egyik legaranyosabb története éppen ehhez kapcsolódik, amikor a szerző egy egész nyári mindenféle saláta végigkóstolása után megkérdezte a feleségét, mit hozzon a piacról, mire csak ezt a választ kapta: „Olyan salátákat, amiknek már hallottam a nevét életemben.” Mire átbeszélték ezt a dolgot, teljesen megdöbbent, amikor a párja megkérdezte: „Neked tényleg ízlett például a disznóparéj?”
Külön fejezetet kaptak a GMOk, a korszellemnek megfelelően már a bevezetőben hitet tesz mellette, hogy tényleg nagyon gyanakodott a Monsantóra, de amikor beleásta magát a kérdésbe, rájött, hogy semmilyen oka sem volt rá.
Külön fejezet szól a halakról. Jelenleg az akvakultúra még annyit jelent, hogy a tengerben hálókkal elkerített gazdaságokban lazacot nevelnek. Azonban az ipar úttörői egészen másban gondolkodnak: Városi hulladékhővel fűtött, alagsorokban elférő halneveldékben, amikkel magában a városban termeltethető meg a lakosok halszükséglete, a szabad vizeket nem veszélyeztetve. Erre viszont a jelenleg fogyasztott halaink nem alkalmasak, az akvakultúra térhódításával új fajokat kell majd háziasítanunk. Egészen izgalmas olyan halakról olvasni, amiknek magyar neve sincs még, de várhatóan néhány évtizeden belül mi is esszük majd a húsukat.
Mindenkinek csak ajánlhatom ezt a könyvet, teljesen laikus szemszögből mutatja be az élelmiszeripart, meglepően tisztán elkapva az okokat és az okozatokat. A halakról szóló fejezet önmagában egy gyöngyszem, nagyon ritka, hogy ilyen alaposan körüljárná bárki is egy termék (ez esetben a sült hal) előállításának módját és a lehetséges változtatásokat.
