Biztos sokan emlékeznek a Szexmisszió (férfi szemszögből ;-)) borús jövőképére, a csak nőkkel betöltött utópisztikus világra. Visszatérő poén ez, amire a klónozási technikák fejlődése még rá is tett egy lapáttal. Aztán persze ott van a parthenogenezis jól ismert jelensége, és az egyszeri megfigyelő akár el is gondolkozhatna, hogy ugyan mi szükség is van, szegény satnya Y kromoszómára. (Az egyszeri megfigyelő természetesen tévedne, ha azt hinné, hogy nincs szükség... ;-))).
Mos azonban, férfitársaim, ha nem is fordul teljesen a kocka, de némileg módosul az egyenlet. Ugyanis, mint arról a news@nature beszámol, akár egy XY kromoszómájú sejteből is létrehozható petesejt. Az eljárás során egy hím egér embrió őssejtjeit megfelelő körülmények között inkubálva, a brazil kutatók legnagyobb meglepetésére néhány nap múlva mind petesejteket, mind spermiumokat találtak a tenyészetekben. A dolog szépséghibája, hogy nem világos, hogy az így létrehozott petesejtek mennyire működőképesek, de mindenestre a megfigyelés arra utal, hogy a jövőben akár funkcionális női ivarsejteket is létre lehet így hozni. (Éppen ezért a dolog igazi gyakorlati haszna abban lenne, hogy meddő nőket segítsen termékeny petesejtekhez.)

A pókok az állatvilág legfélelmetesebb és legcslafintább ragadozói közé tartoznak - méghozzá a jelek szerint lassan immár közel másfél-száz millió éve. Ezt támasztja alá az a borostyánba szorult 110 millió éves ősi pókháló és zsákmánya, amelyre spanyol kutatók leltek. A háló formája a mai pókhálókra emlékeztet (azaz sugárirányban kifeszített rögzítőszálakra kerül egy ragadós spirál), és ami a legérdekesebbek, hogy minden valószínűség szerint még a préda megfogására odakészített ragadós cseppek is megfigyelhetők rajta.

Ma a pókok két csoportja készít ilyen szerkezetű hálókat: az Araneoidea és a Deinopoidea. Előbbiek a fentebb már említett módon ragadós nedvet választanak ki a hálójukra a táplálék megfogásához, míg utóbbiak szofisztikáltabb módon, elektrosztatikusan teszik tapadóssá csapdájukat. Ez a különbség azonban épp elég ahhoz, hogy komolyan felvessük a kérdést: a két csoport közös őstől származik-e, avagy egymástól függetlenül hoztak létre hasonló szerkezetű hálókat, azaz a konvergnes evolúció egy egészen lenyűgöző példájával állunk szemben. Nos, a két csapat hálóját nagyon hasonló szerkezetű fehérjék alkotják, ami arra enged következtetni, hogy az előbbi feltevés a helyes, és a közös ősben (aki minimum 136 millió éve élt) már jelen volt az a molekuláris apparátus, ami lehetővé tette a hálószövés.

Ez a 136 millió év egyébként azért is izgalmas időszak, mert egybeesik a virágos növények, illetve a nektárjukkal táplálkozó és őket beporzó rovarok elterjedésével, azaz valószínű, hogy a hirtelen szélesedő táplálékválaszték nyomán következett be "keresztes barátaink" sokfajtaságának kialakulása, azaz radiációja is.

Harriet, az Ausztráliában napokban elhunyt galapagosi teknős a világ legöregebb gerinces élőlénye volt. A maga szolid 176 évével, egymaga "átarolta" a modern biológia történetét Darwintól napjainkig. Származása mindig is vita tárgya volt: sokak szerint az egyike azoknak a teknősöknek akiket az ifjú Darwin magával vitt Angliába világkörüli útjáról. Mások szerint ez kizárt, mert egy olyan szigetről származik, ahol Darwin maga sosem járt. Bárhogy is volt, nyugodjon békében.

Akkor tehát a zindex nyomán: a világ tudományos akadémiáit tömörítő Interacademy Panel egy 67 tagszervezet (köztük az MTA) által szignózott közleményt adott ki, amelyben kardot törnek a racionális gondolkodás és az azon alapuló tudományos oktatás fontosága mellett.

A Discovery Institute és magyar spin-off szervezete kétségtelenül némi enervációval fogja fogadni a dolgot, különösen a következő részt - "az Egyesült Államok kiábrándult barátai" már biztosan hegyezik a tollukat - (bár lehet, hogy az ÉRTEM előveszi a Dover esetén bevált receptet és nem vesz tudomást a dologról ... ;-)):

"4. - Since its first appearance on Earth, life has taken many forms, all of which continue to evolve, in ways which palaeontology and the modern biological and biochemical sciences are describing and independently confirming with increasing precision. Commonalities in the structure of the genetic code of all organisms living today, including humans, clearly indicate their common primordial origin. "

(A témában nem jártas olvasóim számára hangsúlyoznám, a félreértések elkerülése végett: az evolúció nem azért igaz, mert 67 akadémia azt mondja, hanem mert eszméletlen mértékű ismeretanyag támasztja alá, miközben ellene, koholt vádakon kívül, még semmivel nem sikerült az elmúlt 150 év alatt előállni. Az ilyen PR akciókra azért van szükség, mert a kreacionisták folyamatosan azzal a sablonszöveggel próbálják kihasználni a tudományok logikájában járatlan laikusok ismerethiányát, hogy "ennyi, meg ennyi tudós nem hisz az evolúcióban".)

Apró szigetekre szakadt nagytestű állatok esetén nem ritkaság, hogy a generációk során a faj mérete fokozatosan lecsökken, hiszen a rendelkezésre álló táplálék igencsak véges volta komoly kényszerítő tényező tud lenni. Valószínűleg ezzel magyarázható, a mediterránium térségében egykor fellelhető törpe elefántok és vizilovak léte, de sokak szerint a Flores szigetén tavaly fellelt "hobbit", azaz Homo floresiensis is ilyen okoból lett apró növésú. A múlt heti Nature lapjain egy miniatűr dinóról számoltak be német kutatók.

Egy alsó-szaxóniai bányában tizenegy példányát lelték fel az Europasaurus holgeri-nek, melyek nagysága 1.7 m és 6.2 m között mozgott. A csonttani vizsgálatok szerint a kisebbek valószínűleg még fiatal, növésben levő példányok lehettek, de a legnagyobbak már teljesen kifejlődtek. Ez a "magasság" teljesen eltörpül az átlagos Sauropodák között, ahova ez a faj is tartozik, és a kutatók feltételezése szerint a növekedés lelassulása (amit az apró termet okának tekintenek) az volt, hogy a dinó egy helybeli szigeten éldegélt.

Egyébként a térségünkben nem teljesen ismeretlenek az apró dinoszauruszok: az Erdélyben fellelt Telamtosaurus transylvanicus és felthetően a Mo.-i Magyarosaurus dacus is öt méter körüli nagysággal büszkélkedhettek.

Ha fajkeletkezésről, azaz speciációról beszélünk, elsősorban az jut eszünkbe, hogy földrajzi vagy viselkedésbeli okok miatt egy bizonyos faj populációja szétválik, hosszabb távon két új fajt hozva létre (lásd allopatrikus és szimpatrikus speciáció). Ha nem is túl gyakran, de létezik egy másfajta út is.

Ez pedig ahhoz kapcsolódik, hogy két viszonylag közeli rokon faj kereszteződik, hibridet hozva létre (lásd nem is olyan régen az ember-csimpánz szétválásról szóló hírecskét), s valamiért a hibrid fennmarad, azaz nem olvad bele egyik szülői generációba sem. Nos, valami ilyesmit figyeltek meg az Andok lejtőin élő pillangók esetében. A Heliconius melpomene és Heliconius cydno nem túl távoli rokonok, amelyek élettere az említett térségben átfed. A két faj kromoszóma száma azonos, elsősorban a szárny mintázaton alapuló reproduktív izoláció figyelhető meg közöttük: a szárnyukon piros sávot viselő H. melpomene egyedek a piros sávos pillangókat, a fehér sávot viselő H. cydno egyedek pedig fehér sávos fajtársaikat részesítik előnyben párválasztáskor, bár elvétve előfordulhatnak "félrelépések" is.

Egy ilyen "félrelépés" eredménye a jelek szerint a Kolumbiában előforduló H. heurippa lepkefaj is. A kutatók érdeklődését elsősorban az keltette fel, hogy ennek a fajnak a mintázata gyakorlatilag olyan mintha a két korábban említett fajok mintázatát elegyítenénk. Mi több, hamar kiderült, hogy kromoszóma számuk is azonos, és ha különböző géneket vizsgálunk, egyesek a H. melpomene, mások pedig a H. cydno génekhez fognak hasonlítani.

A következő logikus lépés az volt, hogy kipróbálták, mi történik amennyiben egy laborban keresztezik a két (feltehetően) szülői fajt: az eredmény igencsak meggyőző: gyakorlatilag két generáció alatt újrateremthető a H. heurippa. (Az első hibrid generációban - Haldane szabályának megfelelően - csak a homogamétás hímek lesznek termékenyek, alapvetően hasonlóan az ember-csimpánz esethez, csak abban az esetben a nőstények a homogamétás egyedek.) Sőt, mivel az új faj kialakulásával párhuzamosan erős szexuális preferencia jön létre az új szárnymintázatra (még nem teljesen tisztázott okokból), az is megfejthető, hogy a hibrid miért nem olvadt vissza a szülői populációkba: egyszerűen a piros-fehér csíkos egyedek is jobban vonzódnak a piros-fehér csíkos társaikhoz, mint a csak piros, vagy csak fehér csíkot hordozó távolabbi rokonaikhoz.

Kardos Gábor, mint egy imamalom tovább mondja (Inkvizíció, posztmodern módra). Szofisztikált érvrendszere lassan kimerül annyiban, hogy egyes nácik hittek az evolúcióban, azaz az evolúció támogatja a nácizmust. Ez ua. a szint, mint azt mondani, hogy néhány náci tejet is ivott, azaz a tejivás jellegzetes náci tulajdonság.

És sajnos, sajnos, KG-nek még mindig nem dereng, hogy ciki írni valamiről, amihez gőzünk sincs:

"Ernst Haeckel fogalmazta meg az első "tudományos" fajelméletet, [...]. A világ olyannyira Haeckel számos nyelvre lefordított népszerűsítő munkáin keresztül ismerte meg a darwinizmust, hogy a mai napig gyakran az ő téziseit nevezik darwinizmusnak."

Kíváncsi lennék, hogy hány laikusnak mond egyáltalán valamit Haeckel neve? Hány átlagos könyvesboltban lehet a műveit kapni? Komolyan vehető-e valaki, aki ma, amikor az ismeretterjesztő irodalom polcokon világszerete Richard Dawkins, Stephen Jay Gould, Ernst Mayr,  Carl Zimmer, Sean Carroll könyvei találhatók az evolúció címszó alatt, ilyesmit leír...? KG megint nagyot akart mondani, s mivel - szerintem - nemcsak Darwint, de Dawkinst, Gouldot, Mayrt sem olvasott soha, előtúrt valami kétes értékű irományt Haeckel szerepéről  a náci ideológiában és most azzal "érvel". Pedig ha csak néhány percet rászánt vona a témára, már tudná, hogy Haeckel egy tudománytörténetileg érdekes személy, de hacsak nem a Radiolariákról van szó, ma aligha mondhatjuk, hogy komoly szellemi örökséget hagyott maga után.

Ha mostanság Kínáról madarak okán esik szó, akkor hajlamosak vagyunk elsőrorban madárinfluenzára gondolni (na nem éppen véletlenül), vagy esetleg a címben említett gasztronómiai különlegességre. Most azonban itt a remek alkalom, hogy tágítsuk világképünket, ugyanis egy újabb remekbe szabott madárfosszília került elő az északnyugati Gansu tartományból.

A 110 millió éves Gansus yumenenis az eddig feltártak közül a legősibb modern madárnak számít, azaz az Euornithes csapat legrégebbi tagjának.

A kérdés majd 150 éve (1861) merült fel, az első Archaeopteryx csontváz megtalálása után. Kevesen tudják, hogy nem ez volt az első! Azt már ugyanúgy egy bajorországi palabányában már 1855-ben megtalálták, s eladták a hollandiai Harlem múzeumának. Ott fedezte fel újra John Ostrom egyesült államokbeli paleontológus 1970-ben. Addig egy kis dinoszaurusz maradványának vélték. Ugyanis ennek a példánynak nem voltak tollai. Innen indult el újra egyébként a dinoszaurusz-madár rokonság illetve leszármazás hipotézise. Azért újra, mivel Huxley már a XIX. században feltételezte ezt a kapcsolatot, sőt Müller professzor a müncheni egyetem paleontológusa már a londoni múzeumnak eladott példány felfedezése után kijelentette, hogy az nem madár, hanem egy kis hüllő! Csak hát ezt mindenki elvetette, a tollazatra hivatkozva. Igaz, F. Hoyle és Wickramasinghe 1985-ben egy Science-ben megjelent cikkben nem kevesebbet állítottak, mint hogy az ősmadárnak elfogadott lény tollait annak idején a megtalálói ráhamisították! „Válaszként” Kínában elkezdték sorra felfedezni a tollas lények maradványait, amelyek közt madárszerűtől Tyranosaurus maradványig számtalan típus előfordul. Így aztán kiderült, hogy a tollazat egymagában még nem jelenti a madár voltat. Ezt én úgy fejezem ki, hogy: „minden madár tollas állat, de nem minden tollas állat madár!”.

Az ezerlábúakat, hiába van belőlük közel tízezer ismert faj, nem azért nevezik így mert valóban ennyi lábuk van, hanem inkább csak azért, mert több ízelt végtagjuk van, mint százlábú kollégáiknak. A napokban azonban felfedeztek egy olyan ezerlábú fajt, amely 3 cm hosszú nőstényeinek 331-333 pár, azaz 662-666 darab lába van (a hímek kicsit rövidebbek, a maguk 318-402 lábával), így minden valószínűség szerint ez a bolygónk legtöbb lábon élő lénye. Ha egészen pontos akarok lenni, a szóbanforgó állatot inkább csak újrafelfedezték, mert az első (és eddig jóformán egyetlen) példányát nyolcvan évvel ezelőtt írták le (bár azon anno 750 lábat számoltak össze).

Az Illacme szinte a szó szoros értelmében egy zsebkendőnyi területen él, hiszen eddig csak a kaliforniai San Benito County egy 0.8 km²-es szegletében leltek rá. Amiből persze az is következik, hogy ha arra a területre nem vigyáznak fokozottan, hamarosan ismét egy fajjal kevesebb lesz a Föld szinén...

Humán immunológiát, vagy egyszerűen csak az anyatej összetételét tanulmányozva előbb-utóbb a szemünkbe ötlik, hogy az anyatej a tápanyagok mellett számos olyan molekulát is tartalmaz, amelyek az újszülöttet segíthetik a kórokozók leküzdésében. Ilyenkor elismerően mosolygunk, hogy "nocsak, milyen ötletes a természet, remek ötlet volt a kisbabák ebédjéhez egy kis immunerősítő anyagot adagolni". De álljunk csak meg, biztos is így van ez az adagolósdi? Nem lehet, hogy a természet egy immunoprotektív anyaghoz kezdett tápanyagot adagolni...?

Eljött az ideje, hogy egy kicsit helyre álljon az egyensúly és ne csak a kreacionistákat ekézzem az evolúció félreértelmezése miatt, hanem az ideológiai paletta egy teljesen másik oldalát is. Míg a vallási fundamentalisták a moralitás halálát vélik kiolvasni az evolúciós elméletből, addig hiperaktív zöld civilek az emberi felsőbbrendűség gondolatának hirdetését, madárholokausztot és hasonló finomságokat tulajdonítanak Darwin elképzelésének.
A post apropóját a Transindexen megjelent, Kardos Gábor által jegyzet iromány és a körülötte kialakult vita adta:

Az Egyesült Államokban a héten bemutatásra került "An Inconvenient Truth" időszerűségét nehezen lehetne vitatni. A klímaváltozás valós és a mindennapjainkban is érzékelteti a hatását, gondoljunk csak az egyre szeszélyesebb és gyakran szélsőséges időjárási viszonyokra.

Az Al Gore slide-showjára épülő filmtől az elején egy kicsit féltem, mert a klímaváltozás kérdése is alapvetően egy tudományos terület (bár hatalmas hatása van mindannyiunk életére), és hát a pokolba vezető út s jószándékkal van kikövezve: nagyon könnyű laikusoknak olyasmit mondani, amit aztán az ellentábor felhasznál, hogy az egész kérdéskört bagatellizálja. Szerencsére a film egyáltalán nem esik a hibába (mondjuk, mivel Gore már közel ezerszer megtartotta ezt a kiselőadását, ez talán nem meglepő), és így még a szakmabeliek elismerését is kivívta.

A film tényleg leköt, a slide-show hiper-szuper, high-tech, informatív és remélhetőleg tényleg eléri, amit a készítői szeretnének: hogy az éghajlatváltozásért aggódók száma eléri azt a kritikus tömeget, ami a politikusokat és a gazdaságot is lépésre készteti. Mert sajnos még van tennivaló, sokan vannak, akik inkább nem hiszik, mint hiszik az egészet és azzal próbálják elütni a kérdést, hogy a tudósok sem értenek egyet a dologban. Pedig utóbbi egyszerűen nem igaz. És, hogy akkor miért is hangzik el újra és újra? Mert bár a valódi tudományos újságokban teljes konszenzus alakult ki az ember szerepéről a CO₂ koncentráció növekedésében és ennek a hőmérséklet növekedésre gyakorolt hatásáról, a populáris médiában megjelenő cikkek 53%-a úgy tesz, mintha erről szó sem lenne. Megint ott vagyunk tehát ahol a part szakad: a tudományos közösség mond egyet, de mivel egy kicsi, de befolyásos közösség (jelen esetben értsd: az olajlobbi) számára ez kényelmetlen, a médiában próbálnak kavarni (nemrég egy amerikai "intézmény" reklámokat futtatott "az állítólagos globális felmelegedésről"...). S minthogy az emberek többsége innen szerzi az információit, ismét felmerül az ismeretterjesztő újságírók felelőssége és kompetenciája. Ha ők alulképzettek és nem értik, hogy miről is írnak, akkor sajnos nem lehet elkerülni a hasonló helyzeteket.

(Egyébként külön jópont a filmnek (és Al Gore-nak) részemről, hogy nem egy köldöknézegetős, beletörődő, búskomor hangulattal zárul ("mindegy mit teszünk, rá fogunk faragni"), hanem aktív ajánlásokat fogalmaz meg, mit is kellene tegyünk, hogy a helyzeten pozitív irányban változtassunk.)