... avagy, mint az Economist is felteszi a kérdést, lehetséges-e a kör négyszögesítése?

Az őssejtek körüli nem is annyira szakmai, mint politikai vita egyetlen központi kérdésre szűkíthető: feláldozható-e egy embrió (konkrétan a mesterséges megtermékenyítés, azaz IVF során lefagyasztott, "fölösleges" és nem használt embriókról van szó) olyan sejtvonalak létrehozására, amelyek segítségével különböző emberi betegségek tanulmányozhatóak.

A kérdésről politikai színezettől függően különböző kormányok, különböző módon gondolkoznak, de a legbefolyásosabb és legkitartóbb "ellenálló" a Fehér Ház jelenlegi ura. Annak ellenére, hogy az amerikaiak többsége támogatja az őssejtkutatást, sőt a republikánus többségű szenátus is a korábbi drákói törvények (melyek értelmében semennyi szövetségi pénz nem használható új sejtvonalak létrehozására, illetve ilyen vonalakkal folytatott kísérletekre) lazítása mellett foglalt nemrég állást, George W. Bush hajthatatlan maradt.

Most a Nature honlapjára került fel egy cikk, amelyben egy korábban egereken kidolgozott eljárást továbbfejlesztve azt bizonyították be a kutatók, hogy a lefagyasztott néhány sejtes embriók egyetlen sejtjéből, azaz a teljes embrió elpusztítása nélkül is létrehozható pluripotens őssejtvonal. (Hasonló technikával, azaz IVF embriókból kinyert sejtekkel végzik ma is a szóbanforgó embriók genetikai kontrollját.) Bár az új eljárás akár ki is húzhatná a kritikusok méregfogát, valószínűleg nem teszi, mert sokuk számára eleve elfogadhatatlan a gondolat, hogy emberi embriókat akármilyen formában kísérletes munkára használjanak fel. Szerintük az egyetlen megoldás a felnőtt őssejteket rábírni, hogy mindenféle sejtvonalat létrehozzanak - csak azt hagyják figyelmen kívül, hogy a transzdifferenciálódásnak nevezett folyamat során nem zárható ki, hogy a felnőtt őssejtek is ún. totipotens állapotba kerülnek. Ilyenkor pedig közel egyenértékűek lennének egy megtermékenyített petesejttel, azaz valójában a szóbanforgó felnőtt egy fiatal klónját kellene beáldozni a sejtvonalért...

Nem, nem Tolkien mester egy eddig kallódó, de most hirtelen fellelt művéről lesz itt szó, hanem a Flores szigetén nemrég fellelt Homo floresiensis körül kirobbant szakmai vitáról.

Ha valakinek nem lenne világos, hogy miről van szó, akkor röviden összefoglalva: 2004 októberében a Nature-ben jelent meg egy cikk, amely egy indonéz szigeten talált új hominida maradványt írt le (lásd még a Nature mellékletét is). A csontok egy mindössze egy méter magas lénytől származtak és az előkerült (eddig egyetlen) koponyamaradvány - amely gyakran a legfontosabb egy-egy hominid fosszília meghatározása esetében - egy eddig teljesen ismeretlen új fajról árulkodott, amely a felfedezői szerint, a Homo sapiens-től teljesen függetlenül alakult ki. A felfedezés természetesen iszonyú média visszhangot kapott és ha nem is alapjaiban rengette meg, de azért kicsit megkavarta az ember-ősök fáját (lásd alább). Ugyanis ha az eredeti vizsgálatok igaznak bizonyulnak, az azt jelenti, hogy mindössze bő tízezer évvel ezelőtt két Homo faj is koptatta a Földet.

Kis mérete miatt (ami feltehetőleg a szigeten rekedés miatt alakult ki - lásd még itt vagy itt) az új Homo faj a "hobbit" becenevet kapta, s sokan mindmáig azt feltételezik, hogy közvetlenül a Homo erectus-ból alakult ki. Eddig nyolc egyed csontjait tárták fel, amelyek kora 94,000 évtől 13,000 évig terjed; mellettük számos apró méretű szerszámot is találtak, ami viszonylagos fejlettségről árulkodik. A legteljesebb csontváz és az egyetlen amelynek a koponyája is előkerült a 18,000 éves LB1 (a rövidítés a feltárás helyének nevéből, a Ling Bua barlangból származik).

Ugyanakkor már a felfedezés óta hallhatóak szkeptikus hangok, akik szerint egyáltalán nincs új fajról szó, egyszerűen egy pigmeus törzs egyik egyedére, vagy a véletlen folytán egy microcepháliában (kisfejűségben) szenvedő H. sapiens-re leltek. A kritikusok elhallgattatására a Science-ben jelent meg egy újabb cikk, ahol CT vizsgálatokra hivatkozva kizárták a fenti két lehetőséget, de a jelek szerint nem győztek meg mindenkit.

A PNAS honlapjára ugyanis tegnap került fel egy cikk, amely szerzői a koponya torzulása alapján (amelyet az eredeti leírók egyszerűen annak tudtak be, hogy a rárakódó rétegek összenyomták) arra következtetésre jutottak, hogy LB1 egy microcepháliában szenvedő pigmeus volt (a szerzők szerint korábbi vizsgálatok nem vették figyelembe, hogy egy ausztralomelanéz emberről lehet szó, pedig a helyszín ezt sugallja). A koponya torzulását érintő kritika lehet, hogy nem teljesen alaptalan, mindenesetre egy kicsit levon az értékéből, hogy a cikk első szerzője Teuku Jacob, Indonézia egyik fő paleontológusa, aki már a felfedezés kezdete óta mindent elkövet azért, hogy komolytalannak állítsa be azt (egyszer még a csontokat is elvitte rövid időre, vitatott körülmények között, majd amikor kénytelen-kelletlen visszaadta őket, a kollekció lényegesen ramatyabb állapotban volt, ráadásul két csont el is tűnt belőle). Ez aztán sokakban felkeltette a gyanút, hogy inkább egyszerű szakmai féltékenységről van szó és Jacob professzornak nincs ínyére, hogy nem ő fedezte fel saját területén a világszenzációt érő csontokat.

A történetnek még kétségkívül nincs vége, csak újabb leletek, illetve egy esetleges mitokondriális DNS (mtDNS) vizsgálat döntheti el, hogy kinek van igaza (utóbbi nem lehetetlen, hiszen már neadnervölgyi ember mtDNS-ét is tudták izolálni - sőt, ma már a teljes genomjára utaznak -, bár a DNS lebomlását elősegítő trópusi klíma nem biztos, hogy kedvez az ilyen kísérleteknek).

Bővebben és részletesebben: John Hawks blogjában és a Loom-on.

A genom projectek biztosította, egyre bővülő szekvenciakészlet lehetővé teszi, hogy korábbi hipotéziseket nagyító alá vegyünk, s adott esetben az új adatok fényében akár el is vessünk. Nincs ez másképp a Hox-klaszter eredetét boncolgató nézetekkel sem. Egy januári posztban írtam a korábbi adataink által valószínűsíthető klaszter-evolúciós útról, azonban a Nature múlt heti számában megjelent cikk okán változni látszik a kép (ha nem is drámaian).

Ugyanis a csalánozó genomok segítségével rekonstruálhatjuk a Bilateria-Cnidaria csoportok szétválása előtti helyzetet (egyébként lásd itt, hogy miért is nem igazán jó ez a fajta csoportosítás), azaz egy olyan állapotot, amelyben a Hox gének még nem feleltek a test hosszanti tagolásáért, ráadásul jóval kevesebben lehettek.

Ha az ez alapján készített új modellt a régivel összevetjük, az a legalapvetőbb különbség, hogy a ProtoHox kluszter (a Hox és a ParaHox kluszterek őse) nem négy hanem csak két elemből áll. Ugyanis a jelek szerint csak az elülső (kékkel jelölt) Hox (és ParaHox) géneknek létezik mind csalánozó, mind Bilateria megfelelője, a hátsó (pontosabban nem elülső - non anterior, NA - piros ill. zöld) Hox gének valószínűleg külön-külön keletkeztek a két állatcsoportban.

Majd persze jött a számos duplikáció (különösen a hátsó, ízé: "nem elülső") gének esetében), amelyek révén kialakult a gerinchúrosokra (pl. lándzsahal, avagy Amphioxus) jellemző Hox-kluszter.

Érdekesség, hogy eközben a csalánozóknál inkább az elülső Hox gének jeleskedtek a sokasodásban, hiszen az ősi csoportnak tekintett Nematostella vectensis-ben 6 elülső eredetű, de mindössze két nem elülső eredetű Hox gén található.

Chourrout D, Delsuc F, Chourrout P, Edvardsen RB, Rentzsch F, Renfer E, Jensen MF, Zhu B, de Jong P, Steele RE, Technau U. (2006) Minimal ProtoHox cluster inferred from bilaterian and cnidarian Hox complements. Nature 442: 684-687.

Nem mehetek el amellett szónélkül, ha a világ második legokosabb élőlényét gyalázzák ;-), már csak azért sem, mert a szóbanforgó cikk számomra eléggé légből kapottnak tűnik.

A gerincesek intelligenciáját általában az agy/test súlyaránya (illetve az agykéreg felületét növelő barázdák) alapján szokták ábrázolni, főleg azért mert úgy tűnik, hogy létezik egy laza egyenes összefüggés ezek között. Egy másik módszer (emlősök esetén) az encefalizációs koeficiens (EQ) számítása, amely az átlagos emlős mérethez viszonyítja a vizsgált állat agyát. Na most, ezeken a skálákon, a bálnák, bár abszolút értékben hatalmas agyuk van, egyáltalán nincsenek előkellő helyen, mert a testükhez mérten agyuk kifejezetten kicsi (bár érdemes megjegyezni, hogy nagyon nagy- ill. nagyon kisméretű állatok esetén az összefüggés elég megbízhatatlanná válik), viszont a delfinek valóban kedvezően hasonulnak az emberekhez (lásd itt is). Igazából az ismert adatok fényében ez nem túl meglepő, hiszen azért a delfinek képesek megtanulni kommunikálni az emberekkel, bonyolult szociális hálót fejlesztenek ki, vidáman tájékozódnak echolokációval a legsötétebb vizekben is, sok jel szerint felismerik önmagukat a tükörben - mindez számomra meglehetősen "kifinomult viselkedésnek" tűnik, nem tudom mi kellene még ahhoz, hogy Manger professzor mércéjét is megüssék...

Az evolúció nagy lépéseinek egyike (legalábbis az evolúciós fa egyes ágain) a többsejtűség kialakulása volt. Előnyei nem igen vitathatóak - hiszen a több sejt nagyobb munkamegosztást tesz lehetővé, amely révén összetettebb feladatok oldhatóak meg -, ugyanakkor még ma is keveset tudunk arról, hogy pontosan milyen mechanizmusok tették lehetővé megjelenését.

A többsejtű szervezetek megjelenésének egyik legfontosabb velejárója, hogy már a fejlődés kezdeti szakaszában elkülönülnek a testi, avagy szomatikus sejtek a szaporodásban később résztvevő ivarsejtektől. Kicsit sarkítva akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a szomatikus sejtek önzetlen beáldozzák szaporodási képességüket, a (sejt)közösség, azaz az élőlény szaporodási sikerének maximalizálása érdekében.

Most páran nekiláttak megvizsgálni, hogy miként történik ez a szomatikus-ivari szerepfelosztás egészen egyszerű többsejtes szervezetek esetében. A választás a klasszikus tankönyvi példára a zöld alga sejtekből álló labdára emlékeztető Volvox carteri-re esett, amely több egysejtű zöldalgával együtt a Volvocales csoporthoz tartozik.

A V. carteri mintegy 2000 sejtjéből mindössze 16 ivarsejt, ezek a fejlődés során a hatodik sejtosztódás során jönnek létre, amely asszimetrikus utódsejteket eredményez. A kisebb szomatikus őssejtek aztán még vagy 10-11x újból osztódnak, és végül csillókkal ellátott sejtekké differenciálódnak, amelyek elősegíti, hogy a Volvox mindig a számára optimális megvilágítású helyen lebegjen a vízben.

Mint korábban kiderült, a szomatikus sejtdiffrenciálódás szükséges és elégséges feltétele a regA nevű gén átíródása. Ez a gén aztán meggátolja a kloroplaszt (a napfényt kémiai energiává alakító sejtszervecske) kialakításához szükséges más gének transzkripcióját, s kloroplasztok hiányában a sejtek nem tudnak növekedni, növekedés nélkül pedig nem tudnak osztódni sem - szöges ellentétben az ivarsejtekkel.

Honnan ered hát ez a szabályozás? Ennek megválaszolására egy egysejtű Volvocalesben, a Clamydomonas reinhartdii-ban is megkeresték a regA megfelelőjét. (Ez nem volt teljesen triviális, mert bár a gén kulcsmotívumai jelen voltak, a két szervezetben a gén elég különbözővé alakult az évmilliók során.) S érdekes módon ez a regA homológ is csak akkor fejeződött ki, amikor az egysejtű alga sötétben volt, vagyis napfény és a belőle származó energia hiányában kénytelen volt saját osztódó mechanizmusát kikapcsolni!

Összefoglalva, úgy tűnik, hogy nem történt más, mint egy már meglevő mechanizmus, amely környezeti hatásokra kikapcsolta az osztódást (azaz időben szétválasztotta a sejt két állapotát), új funkciót nyert (szépen mondva kooptálódott) s a szomatikus- és ivari sejtvonalak (térbeli) szétválasztásában kezdett szerepet játszani.

Hogy a Volvox által használt mechanizmus mennyire volt általános a többsejtűség megjelenésében, természetesen még nemigen tudható, de mindenesetre egy ügyes trükköt láthatunk. Ráadásul újból csak megerősíti azt amit már sokszor, sok helyen elmondtak: új tulajdonságok megjelenésében kulcsszerepe volt a már létező, de addig másra használt mechanizmusok "újradrótozásának" (szabályozásuk megváltoztatásának).

Nem igazán múlhat el hét valamilyen Hox gén sztori nélkül (max. az én hibámból ;-)), szóval lássuk, mi is keltett az elmúlt napokban nagy hírverést biológus berkekben (s mint a végén látni fogjuk, nemcsak ott).

A post témájaként szolgáló kísérlet szellemes, ugyanakkor technikailag egyáltalán nem egyszerű, s bár számos fontos dolgot sikeresen példáz, a nemzetközi és hazai média kicsit túllőtt a célon a cikk ismertetésekor.

Zanzásítva, a kísérlet során azt vizsgálták, hogy mennyire fedhetnek át a különböző Hox-klaszterekben elhelyezkedő paralóg gének funkciói, illetve mi az, ami miatt mégis különbözik a szerepük a szervezet fejlődése során. Mivel ez a nem szakmabeliek számára elég meredekül hangozhat, lássuk csak egy kicsit bővebben, miről is van szó.

Ha rákos daganatok, azaz rosszindulatú tumorok kerülnek szóba, akkor hajlamosak vagyunk szinte kizárólag csak olyan sejtvonalakra gondolni, amelyek adott szervezeten belül ilyen-olyan módon összeszednek bizonyos mutációkat, amelyek aztán lehetővé teszik, hogy gátlás nélkül osztódjanak, kapillárisokat édesgessenek magukhoz (hogy így tápanyagokhoz jussanak) és ide-oda vándoroljanak a véráramba, más szövetekben áttéteket hozva létre. Az általános képbe azonban nem tartozik bele, hogy a dagantos sejteket, mint egy ragályos betegség ágenseit lássuk, amelyek parazitaként más egyedekre is képesek átterjedni. Pedig léteznek ilyen rákos megbetegedések (ha nem is túl sok), egyik pl. az ebekben Sticker szarkómaként ismert kór.

A betegség viszonylag régóta ismert, ám eddig inkább csak indirekt bizonyítékok támasztották alá ragályos jellegét. Úgy tűnt, hogy a kutyák párzás közben, vagy mindössze a betegség során létrejövő daganatok nyalogatásával képesek terjeszteni a kórt. A friss Cell egyik cikke azonban elég kemény bizonyítékot szolgáltat arra, hogy egyértelműen ragályos betegségről van szó.

A kutatók a világ legkülönbözőbb pontjairól származó Sticker szarkómás kutyák tumorjainak genetikai állományát hasonlították a kutyák genetikai állományához, illetve egymáshoz. Mint kiderült, a tumoroknak nem sok közük volt gazdáikhoz, annál több viszont egymáshoz. Minden vizsgálat azt hozta ki, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól származó ebek tumorjai egy közös őstől származnak, és ez az ősi sejt valamikor 250-2500 éve (vagyis lényegesen később mint a kutyaszelídítés kezdete) jelent meg. A tüzetesebb vizsgálatok szerint az első "gazda" feltehetőleg egy farkas lehetett, vagy valamelyik, a farkassal közeli rokonságban álló ázsiai kutyafaj egyik egyede, és ennek a harapása nyomán indult világkörüli útjára a sejtvonal (azaz lényegesen öregebb mint a legöregebb laboratóriumi "rokona").

Felmerül persze, hogy fertőzéskor az új gazdaszervezet miért nem ismeri fel és pusztítja el az idegen sejtet? Azért, mert a sejt egy olyan trükköt vet be, amely révén az immunrendszer felismerési mechanizmusai becsapódnak. Ugyanis ezek a mechanizmusok azon alapulnak, hogy a szervezet sejtjei a felszínükön folyamatosan bemutatják a bennük levő fehérjék apró darabjait egy speciális receptor (MHC I) segítségével. Az immunsejtek képesek a saját fehérjedarabokat az idegentől megkülönböztetni és csak azokat a sejteket pusztítják el, amelyek idegen fehérjét prezentálnak a felszínükön. Azonban ha fertőzött sejt egyszerűen nem pakol a membránjába MHC I-et akkor értelemszerűen a szervezet nem tudhatja, hogy mi folyik benne. A Sticker szarkóma sejtjei éppen ezt a trükköt alkalmazzák.

Ami érdekessé teszi a dolgot az az, hogy ez a trükk más dagantos sejtekre is jellemző, így aztán lassan talán az a fogasabb kérdés, hogy-hogy (szerencsére) csak ilyen kevés ragályos rákos sejtvonal ismert...

(Akit érdekel, Carl Zimmer blogjában bővebben olvashat a témáról.)

Murgia, C, Pritchard, JK, Kim, SY, Fassati, A, Weiss RA (2006) Clonal Origin and Evolution of a Transmissible Cancer. Cell 126: 477-487.

Az elsősorban orvosi használatra kifejlesztett fejlett képalkotó eljárások tudományos alkalmazása néha arra is jó példa, hogy milyen amikor egy tipikus alkalmazott tudományos eszközt az alapkutatás szolgálatába állítanak.

Bár a British Museum múmia kiállítása után nem kellene ezen nagyon meglepődni, most mégis sokan leesett állal szemlélik, hogy milyen amikor a fent említett technológiát ősrégi fosszilis embriók vizsgálatára használják. Mint a képek is mutatják, az eredmény elég látványos, és a képek részletessége sokak reményeit felülmúlja.

A Nature-ben megjelent cikk szerzői synchroton röntgen tomográfiás mikroszkópokat használva pre-kambriumi embriókat (és más megkövült apró élőlényeket) vettek szemügyre. Már az is csoda, hogy az említett embriók az elmúlt év százmilliókat egyben kibírták, de a vizsgálat szerint gyakorlatilag az egyes sejtek is jól azonosíthatók bennük megfelelő szoftverekkel akár rekonstruálhatók is (pl. lásd a barnás és sárgás 3Ds alakzatokat a mellékelt ábrán).

Az eljárás egyik gyakorlati alkalmazása, hogy régóta folyó paleo-taxonómiai viták végére tehet pontot. Ilyen pl. hogy rendszertanilag melyik csoportba (volt) sorolható a Markuelia nevű, féregszerű lény. Az egyik elterjedt vélemény az obskurus tengeri férgeket magába foglaló Scalidorphák közé tartozik, az ellentábor azonban kitartóan állította, hogy egyfajta fonálféreg (Nematoidea). A két csoport között az egyik különbség az, hogy a Scalidorphák költhető garatjában jellegzetes elrendeződésben tüskés "fogak" vannak, amelyeket vadászás közben vetnek be.

Az új képeken pedig elég jól látható, hogy a felső-kambriumi Markueliák gartjában öt sor, elég élesnek látszó fogszerű képződmény foglalt helyet, azaz azoknak lett igazuk, akik Scalidorphának vélték őket.

Viszonylag kellemes meglepetés ért a friss Science végigböngészése közben. Egy 32 európai országot, Japánt és az Egyesült Államokat az evolúció elfogadottsága szempontjából összehasonlító tanulmány Magyarországot a középmezőny tetejéhez sorolta. Na nem mintha, a 20+% kreacionista nem lenne iszonyatosan sok, de egy korábbi BBC felmérés kapcsán, már-már komolyan elkezdtem aggódni, hogy valójában Közép Európa ezen szegletén sem sokkal jobb a helyzet mint Amerikában.

Nos utóbbi szerencsére nem igaz, de ez nem jelenti azt, hogy hátra lehetne dőlni. A fent említett kreacionista kisebbség aránya szerintem még mindig arról árulkodik, hogy a magyar tudományos közösség nem tesz eleget azért, hogy az átlagemberek számára demisztifikálja az evolúciót és megismertesse az azt alátámasztó bizonyítékokkal.

A kutatás egészét nézve nagyon szomorú azonban, hogy a világ vezető tudományos hatalma egyedül a Törökországot tudja megelőzni a listán. Sokan hajlamosak ezen kárörvendeni, pedig kevés ok van rá: hiszen az amerikai kreacionisták sikeressége, az egész mozgalmat motiválja, ráadásul anyagi támogatást is biztosíthat a "leányszervezeteknek".

Lehet, hogy valóban nagy szükség van egy Anti-Wedge-re...

Ha valaki már találkozott a Fiatal-Föld Kreacionisták (Young Earth Creationists) képzengéseivel, vagy szembesült a geocentrikus világnézethez ma is szigorúan ragaszkodók delíriumával, akkor már-már hajlamos lehet azt hinni, hogy látta a vak hit és a tények iránti teljes ignorancia felső határát.

Pedig dehogy. Mert akkor ott van még a Föld laposságát ma is fenntartó, az űrből készült összes fotót globális hoaxnak tartó csapat, vagy mint arra Umberto Eco a mai Guardian-ben közölt publicisztikájában rámutat, a Föld üregességében (Hollow Earth Theory) hívők.

Utóbbiak ráadásul nem is ülnek tétlenül, expedíciót szerveznek az Északi-sarkra, hogy onnan a Föld konkáv részébe behajózzanak. Gondolom arra bazírozva, hogy sokakban nagyon mély nyomott hagyott az "Utazás a Föld középpontja felé" gyermekkori olvasása, felajánlják, hogy szerény 20 000 USD (plusz repcsijegy és szállás Moszkvában) leperkálása ellenében bárki velük tarthat. Indulás jövő év júniusában. (Hmmm, már előre kíváncsian várom, hogy mivel állnak majd elő július 20-án, miért nem sikerült a lejáratot megtalálniuk ... vagy minimum a "bentről" számazó exotikus állatok maradványait ...;-))

Úgy tűnik, hogy a galapagosi pintyek nehezen megunható kutatási "tárgyat" jelentenek. Alig fél hónappal a Grant házaspár Science cikke után, amelyben egy fontos evolúciós elméletet, a jelleg kiszorítást igazolták ezeken a kis madarakon, itt van egy újabb szösszenet (ezúttal a Nature-ben jelent meg), amelyben Clifford Tabin csoportja, újból a nyomába ered annak, hogy milyen molekuláris okokra ezethető vissza a csőrtípusok közötti eltérés.

A négylábú gerincesek fejlődésének ezernyi érdekfeszítő része közül az egyik legérdekesebb és ennek megfelelően legtöbbet tanulmányozott, a végtagok kialakulása. Az állatok ezen csoportjának nevét (Tetrapoda) is adó függelékek azért különösen izgalmasak egy fejlődésbiológus szemszögéből, mert rajtuk keresztül az alapoktól megérthető, hogy miként jöhet létre egy komplex szerv a maga térbeli elrendeződésével és milyen jelátviteli mechanizmusok kellenek az egyes komponenseinek kialakításához. (Gondoljunk csak a saját kezünkre, hányfajta csont, ér, ín, ideg és izom van benne, illetve, hogy jól láthatóan három térbeli tengely mentén szerveződik.) Ráadásul a végtagok a fejlődő állat szempontjából nem is létfontosságúak, így kíséreletek során viszonylag szabadon manipulálhatjuk őket, ami nem elhanyagolható a kutató önös szempontjából sem.

A történet egy sima testfallal kezdődik, amelyen egyelőre nyoma sincs annak, hogy hamarosan egy hosszú, hengeres valami lóg majd ki belőle. De molekulárisan a testfal egyes pontjai, sejtcsoportjai már elköteleződtek hogy végtagokká váljanak (ha pl. egy szalamadra embrióban a szóbanforgó területet teljesen nem adkevát helyekre - mondjuk fej - ültetve, ott végtagokat fogunk kapni).