Amikor pár hete a méhek viselkedéséről íródott poszt, akkor abban röviden említettem, hogy a legtöbbek által osztott nézet szerint a méh kolónia egyes kasztjainak egyedi viselkedésmintázata ősi, magányos darázsfajok nőstény-viselkedésmintázatának (genetikai) szétbontásával keletkezett. Persze a puding próbája az evés, így most néhányan nekiláttak leellenőrizni, hogy a tények mennyire támasztják alá ezt a vélekedést.

Vizsgálatuk tárgyául egy papírdarázsfajt (Polistes metricus) választottak, amely ún. "primitív euszociális viselkedést" mutat. Ez konyhanyelven arra utal, hogy tavasszal egy-egy nősténydarász egyedül vág neki a kolóniaépítésnek és amíg az első utódait fel nem nevelei, addig bizony ő maga jár el és gyűjt eleséget a fejlődő lárvák táplálásához. Csak ezután válik főállású tojásrakógéppé, azaz királynővé. Ekkor az utódai képesek átvenni a táplálékgyűjtő és utód-gondozó szerepet és ez a szereposztás fenn is marad őszig, a kolónia pusztulásáig. (Ekkor néhány leendő királynő repül ki a szabadba, majd ha túlvészeli a telet, tavasszal önálló kolóniát alapít.)

Amennyiben igaz a fent hangoztatott elmélet, a nőstények idegrendszere a királynővé válás előtt hasonlóbban kell működjön a dolgozók idegrendszeréhez, mint utána. És miután izolálták az egyes életfázisok egyedeinek agyában kifejeződ géneket, pontosan erre derült fény (ráadásul számos gén, amely kifejeződése különbséget mutatott a királynő és a dolgozók között, a méhek esetéből már ismert gén darázs megfelelőjének bizonyult).

Ha kellően hiszékenyek vagyunk, akkor a napokban megjelent hírek alapján, lelki szemeinkkel már-már láthatjuk, amint a több tízezer évvel ezelőtti neadnervölgyi kommunákat vidám gyerekzsivaj töltötte be, s ezen alapzaj mellett neandervölgyi Cicerók ejtették ámulatba közönségüket rafináltnál rafináltabb szófordulatokkal (s amelyek, az írásbeliség hiánya okán, sajnos nem maradtak fenn a mának).

Mindezt (állítólag) azért tudhatjuk, mert megszekvenálták a neandervölgyi ember ún. "beszéd-génjét", a FOXP2 névre hallgatót, s ím, az megegyező szekvenciájú a mai emberével. Na, ez az a pont, ahol nem árt néhány dolgot kicsit tisztázni.

Mindenekelőtt, mint arról már korábban írtam, a FOXP2 "beszéd-génként" sztárolása (szerintem) igencsak megkérdőjelezhető dolog és két, nem feltétlenül összekapcsolható megfigyelésen alapul. Egyrészt mutációja az emberben kommunikációs zavarokhoz vezet, másrészt az ember-csimpánz szétválás után, két jellegzetes mutáció jelent meg az emberi vonal génjében (ezeket lelték meg egyébként most a neandervölgyi genomban), ami gyorsan elterjedt (ergo, valszleg adaptív előnyhez juttatta hordozóit). Azonban a fentiek, mellett nem árt még két másik fontos dolgot is észbe vésni: a FOXP2 gén egér és énekesmadár megfelelője egyaránt fontos szerepet játszik az említett fajok kommunikációjában (vagyis inkább "kommunikáció-gén", ha rajongunk az efajta leegyszerűsítésekért), illetve soha, sehol, senki nem bizonyította még be (egyébként érthető okok miatt), hogy az említett két mutáció hiányában adott ember képtelen lenne a szofisztikált nyelvi kommunikációra.

Ha ehhez hozzáveszzük, hogy a szóbanforgó cikkben nem is az egész gént, hanem csak a két mutációt hordozó szakaszát (a 7. exont) szekvenálták meg, akkor indokoltnak látszana, hogy még óvatosabban kezeljük a híreket, hiszen az is elképzelhető, hogy a gén valamelyik korábbi pontján egy olyan, neandervölgyi specifikus mutáció leledzik, ami a gént működésképtelenné teszi (nem valószínű, de nem is zárható ki). Az eredmény persze ettől önmaga értékén érdekes, hiszen azt mutatja, hogy a két változás egész hamar megjelent a hominid evolúció során - de a miértről semmit nem árul el.

Ennél talán érdekesebb lett volna ugyanezzel az energiával egy másik ember-specifikus változást, a MYH16 izomfehérje-génben bekövetkezett mutációt megvizsgálni. A MYH16 az emberszabású majmok egyik, igencsak robusztus rágóizmában lelhető meg, ami a koponya tetejéhez kapcsolódik, de az emberben a fehérje működésképtelen. Sokak szerint ennek a mutációnak köszönhető, hogy a koponyánk nagyobbra nőhetett - ám ha ez így van, akkor a hasonlóan (sőt) nagy agytérfogatú neandervölgyiekben szintén a működésképtelen verzió kellett jelen legyen. Hogy mi is (volt) a helyzet, ha máskor nem, a neandervölgyi genom befejezésekor mindenképpen kiderül.

Krause J, Lalueza-Fox C, Orlando L, Enard W, Green RE, et al. (2007) The Derived FOXP2 Variant of Modern Humans Was Shared with Neandertals. Curr Biol doi:10.1016/j.cub.2007.10.008

Ha reggeli hírolvasgatás közben az ember szeme hirtelen azon akad meg, hogy 'Egy kutató szerint a feketék "kevésbé intelligensek"', talán nem meglepő, ha az első gondolata annyi, hogy "WTF??". Hát még, ha tovább olvasva kiderül, hogy a szóbanforgó kutató nem más mint, a DNS egyik felfedezője, James Watson.

Persze, az igazság szerint, doktor Watsontól sohasem álltak távol a bombasztikus kijelentések (a Scientific American el is kezdte gyűjteni őket), és ha nagyon cinikusak vagyunk, akkor mostani is csak sajátos promója új könyvének, amely "Avoiding Boring People: And Other Lessons from a Life in Science" címmel a napokban jelenik meg.

Mielőtt futóbolond és zseni sajátos keverékét vizionálnánk bele, nem árt tisztázni, hogy számos korábbi, elsőre politikailag inkorrektnek tartott kijelentéséről később kiderült, hogy azokat kiemelték a szövegkörnyezetükből és/vagy a média ügyesen felfújta az ügye(ke)t. Például "az anyáknak legyen lehetőségük elvetetni a gyereküket, ha azok hordozzák a "másság" génjét", valójában egy sajátos pro-choice állásfoglalás volt (legalább is később annak minősítették többen), a "hülyeség" génjének a keresése pedig egy családi tragédiából (nagyobbik fia, Rufus, autista) kinőtt tudásvágy, amely az értelem génjeit szeretné beazonosítani (érdemes ezt végigolvasni a teljes képhez).

Mostani kijelentése azonban mégis komolyabban veendő, mert egyrészt nem precedens nélküli (korábban már utalt arra, hogy a feketék libidója nagyobb, mint a fehéreké), másrészt pedig nem csak egy interjúban elejtett pontatlan fogalmazásról, elszólásról van szó; könyvéből az ismertetők szerint hasonló gondolatok köszönnek vissza. Sötéten látja Afrika jövőjét, mert "szociális vezérelveink mind azon alapulnak, hogy az ő intelligenciájuk ugyanolyan, mint a miénk - pedig a tesztek nem ezt mutatják". Ami persze (szerinte) nem is meglepő, hiszen, "nincsen olyan konkrét ok, ami miatt az evolúció során földrajzilag elkülönült populációk szellemi képességei azonosan kellett volna változzanak".

Első olvasatban megdöbbentő sorok, s ha Watson azt akarta mondani, amire most legtöbben gondolnak és amit az idézett újságcikk is sugall, akkor aligha csoda, hogy mindenki kézzel-lábbal igyekszik elhatárolódni tőle. Munkahelye, a patinás Cold Springs Harbor Laboratory (CSHL) közleményt adott ki, amelyben hangsúlyozzák, hogy őtőlük mi sem áll távolabb, mint az efféle gondolkodásmód (a sors fintoraként egyébként a CSHL főépületében, 1944-ig, vagyis megszűnéséig az amerikai eugenikusok fontos intézete, az Eugenics Record Office működött), angol vendéglátói (holnap kezdődik a könyvbemutató turnéja Nagy Britanniában) pedig tajtékoznak; a Science Museum le is mondta a (teltházas) előadását. Mindez érthető, hiszen Watson kijelentésével nem az a legnagyobb baj, hogy politikailag inkorrekt, elvégre a tudománynak kezelnie kell tudnia kényelmetlen igazságokat is. Hanem az, hogy tényként sugall olyasmit, amire semmilyen bizonyíték nincs (illetve, ha Watson tud, akkor jó lesz bemutatnia). Pedig keresik, de az elmúlt száz év alatt éppen arra gyűltek szép számmal a bizonyítékok, hogy a rasszok közötti IQ különbségről nem beszélhetünk.

Persze kérdés, hogy Watson arra gondolt-e. Ha nagyon alaposak vagyunk, (és szeretjük az ördög ügyvédjét játszani) egy dolgot megjegyezhetünk: Watson konkrétan nem utalt arra, hogy különböző népcsoportok intelligenciája közt alárendeltségi viszony lenne (ezt a cikkcímek teszik), így szigorúan elvi síkon elképzelhető, azt próbálta faramuci módon megfogalmazni, hogy másképpen mérendő egy londoni bankár és egy bushman intelligenciája. Ezt látszik alátámasztani, az a frissiben kiadott nyilatkozat (amelyet persze lehet cinikus kármentésnek is látni), mely szerint "nem értem hogyan mondhattam azt, amit idéztek tőlem. Mindazoktól, akik azt a következtetést vonták le szavaimból, hogy Afrika, mint kontinens, genetikailag valamiképpen alsóbbrendű, feltétel nélkül elnézést kérek. Nem erre gondoltam. S ami szerintem még fontosabb, nincs tudományos alapja az ilyen nézeteknek."

Mi van, ha nincs ill. nem lenne gravitáció? Semmi, pontosabban nem sok, ezúttal a szó szoros értelmében. Az anyag nem állna össze bolygókká, így azokon nem jöhetnének létre óceánok, hegyek, tavak, dombok, rétek, folyók, sivatagok és lápok. A nem létező vizeket és szárazföldet nem népesítenék be, a szintén nem létező mikroorganizmusok, algák, gombák, fák és füvek. Nem létező halakat nem keresnék a nem létező halászok, a nem létező vadakat nem vadásznák a (szintén) nem létező vadászok, és a nem létező madarakat békén hagynák a nem létező madarászok. Legfőképpen pedig a nem létező fizikusoknak, semmi szín alatt nem kellene azon törniük a fejüket, miképpen lehetne leírni a gravitációt és az elektromégneses erőt egyetlen képlettel.

És mi van akkor, ha nincs evolúció? Az előbb vázolt szcenárióhoz képest érezhető a javulás (pl. vannak bolygók), de a nem létező fizikusok, bár ezúttal lenne min, létezésük hiányában továbbra sem tudnának agyalni. Nem lennének kutyák és cicák, vértelen halak, változatos csőrű pintyek, pillangók és más ízeltlábúak. Igaz, ugyanakkor nem kellene idegeskedni a malária típusú kórokozók, vagy éppen a szuper-rezisztens tuberkulózis bacik miatt sem, bár ez nem lenne kit vigasztaljon.

Szóval dióhéjban kb. ennyi lenne a válasz a magyar Értelmes Tervezés Mozgalom (ÉRTEM) szorgos tollú írójának kérdésére, bár olvasatlanul is borítékolom, hogy Tasi István merőben más következtetésre jutott. Hogy eközben figyelembe vett-e a tudományos tényeket, az egy másik, kényesebb kérdés, de a válasz asszem erősen a "nem"-be hajlik, legalább is erre engednek következtetni a könyvből letölthető részletek. Ezekben ugyanis mantraként ismétlődnek mindazon (hibás) érvek, amit kettőnk levelezése során már ellőtt Tasi, és láthatóan nem zavarja, hogy azokról kiderült, hogy nem igazán jók semmire.

(Egyébként azt el kell ismerjem, hogy a borító telitalálat: semmi köze az evolúcióhoz, ill. a tudományhoz úgy általában, s így tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz. ;-)))

Rákrezisztens egyének immunsejteinek rákos páciensekbe való injektálása lehet egy új terápia alapja írja a New Scientist. Ismert, hogy minden egészséges emberben naponta keletkeznek daganatok, ám az esetek túlnyomó részében ezeket a szervezet saját védekezőrendszere eltávolítja. Közismert, hogy a dohányzás mintegy százszorosára növeli a tüdőrák előfordulási gyakoriságát, így a betegség előfordulása körükben 0.08% helyett 8%-os. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a dohányosok 92%-a az erős terhelés ellenére sem betegszik meg. És tényleg, hiszen mindenki ismer tisztes kort megélt egyéneket, akik egyébként végigpöfékelték az életüket. Mi teszi ezeket az embereket ellenállóvá a gyilkos kórral szemben?

Ezt a kérdést vizsgálta Zheng Cui és munkacsoportja egy olyan laboratoriumi egértörzsön, amelynek tagjai egyszerüen rezisztensek voltak kísérletes úton létrehozott daganatokra: az ilyen egerekben a szükségesnél jóval több tumorsejt beinjektálása sem okozott betegséget. Kiderült, hogy a védelemért az ún természetes immunrendszer sejtjei (neutrofil granulocyták, természetes ölősejtek és a makrofágok) felelősek. Ezen sejtek a tumorba vándorolva különböző rafinált mechanizmusok útján pusztítják el a daganatos sejteket. A gyilkolás folyamata megtekinthető itt. (vigyázat, megrázó képsorok!) Egyelőre azonban nem tisztázott milyen mechanizmusok útján történik a tumorsejtek felismerése. Megdöbbentő módon ezen sejttipusok átvitelével (adoptív transzfer) a tumor ellenes védelem átvihető vad típusú (fogékony) egerekbe. A módszerrel akár kialakult tumorokat hordozó egrekeket is meg lehetett gyógyítani, emiatt a jelenség potenciális gyakorlati haszna óriási.

A következő lépésben a kutatók egészséges emberek vérét rákos sejtekkel összkeverve az egerekben látottakhoz hasonlóan azt tapasztalták, hogy hatalmas különbségek vannak egyes emberek között a természetes rákölés hatékonyságát illetően. Rákos páciensek és stresszes emberek vérsejtjei alacsonyabb aktivitást mutattak. Érdekes módon a téli hónapokban szinte senkinek nem volt mérhető rákölő aktivitása. Az eljárás alapja, hogy magas természetes rákölő aktivitású emberek vérsejtjeit (konkrétan granulocytákat) rákos páciensekbe injektálva remélhetőleg gyógyulás érhető el. Az első klinikai kísérletek jövő nyáron indulnak. Az eljárás nem veszélytelen, hiszen számolni kell azzal, hogy a transzplantált (donor) sejtek esetleg a páciens (recipiens) egészséges setjei ellen fordulnak ún. Graft-versus-host reakciót indítva el. Egy jövőbeli hatékony immunterápiához tehát elengedhetetlenül szükséges, hogy jobban megismerjük szervezetünk természetes tumor-ellenes módszereit.

Hicks AM, Riedlinger G et al. Transferable anticancer innate immunity in spontaneous regression / complete resistance mice (2006) May 16, vol. 103, no. 20, 7753-7758

Cancer resistant people lend out their killer cells, New Scientist, 20 September 2007

Új gének keletkezésének egyik jól bevált módja a génduplikáció, amikor a szóbanforgó DNS szakasza a genomnak valamilyen úton-módon, a sejtosztódás során megkétszereződik. Az így létrejövő extra másolat aztán viszonylag szabadon mutálódhat (hiszen az eredeti funkciót ellátja a másik kópia), ami leggyakrabban ahhoz vezet, hogy a gén működésképtelenné válik, de néha az is előfordul, hogy valamilyen új funkcióra tesz szert, ami ha előnyös az élőlény számára, jó eséllyel rögzülni fog (ezt nevezik a szakzsargonban "neofunkcionalizációnak").

Egy harmadik, a köztudatban kevésbé forgó lehetőség (bár egyáltalán nem biztos, hogy ritkább, mint a neofunkcionalizáció) az ún. "duplikáció-degeneráció-komplementáció" jelensége, amire akkor van lehetőség, ha az eredeti gén (még megduplázódása előtt) több funkciót is ellátott. Ilyenkor a két új kópia feloszthatja egymás közt ezeket és ezzel együtt olyan mutációkat szedhetnek össze, amelyek a másik (komplementer) másolat által ellátott funkciókat befolyásolnák (s így az eredeti gén számára is károsak lennének), de a saját feladatok ellátására nincsenek hatással.

Oscar díj, Nobel díj - úgy tűnik, hogy ha az amerikai elnökválasztás, vagy valami más megmérettetés lett volna, Al Gore ott is tarol. Az mindenképpen biztos, hogy nem sok elnökválasztás veszteséről mondható el, hogy hét évvel a nagy (bár jelen esetben vitatható) bukta után kifejezetten nagyobb befolyással bírna a világ közvéleményére, mint a regnáló Fehér Ház, de jelen esetben mégis valami ilyesmit láthatunk.

Persze ennek ellenére, vagy még inkább éppen ezért, nem valószínű, hogy az Pennsylvania Avenue 1600 alatt, most akkor egyszeriben mindenki megvilágosodik, és hirtelen őszinte klíma-harcos lesz. Sokkal elképzelhetőbb, hogy a bizottság döntésében a jelenlegi adminisztráció szürke eminenciásai csak újabb bizonyítékát látják annak a paranoiának, mely szerint a nemzetközi fórumok egyetlen célja, az amerikai kormányzat mozgásterének és döntéseinek befolyásolása (és az összeesküvés elmélet hívők szemében Gore díja csak egy lesz, az ENSZ és Kofi Annan, Mohamed ElBaradei, ill. Jimmy Carter neve által is fémjelzett, Bush-kritikus díjazottak sorában). De ennek ellenére, nyilvánosan nem tehetnek mást, mint fokozatosan engednek a nyomásnak. Egyrészt mert standard politikai maszatolással aligha kenhető el a dolog, hiszen Gore-al, a több ezer kutatót felsorakoztató (és ennek megfelelően jelentős tudományos tekintéllyel rendelkező) IPCC is osztozott a díjon, másrészt az üzleti lobbi is egyre jobban felsorakozni látszik az elkerülhetetlennek vélt, kötelező CO₂-kibocsájtás szabályozás mögé. (Kevés dolog izzasztja meg még a legszkeptikusabb üzletembereket is, mint annak a gondolata, hogy az ötven szövetségi állam, központi ukász híján, ötven, különböző szabályozást vezet majd be.)

Realistán nézve a világ szempontjából igazából mindegy, hogy valódi elkötelezettség helyett, egyszerrűen politikai kényszer hatása alatt cselekednek. A lényeg az, hogy a egy, max. két évben, keződjön el egy érdemi szabályozás - hiszen amíg Amerika nem kezd ilyesmibe, valószínűtlen, hogy Kína és India komolyabban rábeszélhető lenne a CO₂ kibocsájtás-növekedés visszafogására. Pedig nem közömbös, hogy milyen utat választanak...

Ha egy reggel arra ébredünk, hogy egy vidám elefánthorda trappol végig a családunk életbenmaradását biztosító kertünkön (és az ember által lakott terület növekedésével, Afrikában ez egy egyre gyakoribb jelenség), talán megbocsátható gondolatnak tűnik, ha gyilkos gondolatok kezdenek kavarogni a fejünkben.

Persze, ha a gondolatot tett is követi, az már kevésbé kifizetődő, hiszen a tevékenységünk kvázi illegális (és - papíron legalább is - keményen büntetendő), arról nem is beszélve, hogy egy megsebzett és felbőszült elefántbika komoly pusztítást okozhat a környezetében levő élő(k)ben és élettelnben egyaránt.

Épp ezért már hosszabb ideje sokan próbálnak valamilyen olyan módszert kifejleszteni, ami minimálisra csökkenti az ormányosok és emberek közötti súrlódás esélyét. Most, az elefántok egy természetes félelmét kihasználva, sikerülni látszik. Ugyanis a szóbanforgó vastagbőrűek igencsak tartanak az afrikai vadméhektől (Apis mellifera scutellata) - ami talán nem véletlen, hiszen ez a méh alfaj, az egyik szülője az amerikai kontinensen gyakori, agresszivitásukról híres "gyilkos méheknek".

A megoldás pofonegyszerűnek tűnik: egy fatörzsnek álcázott hangszóróból méhzúgást játszanak le, viszonylag nagy hangerővel, s ez az esetek több mint nyolcvan százalékában, a közelben sziesztázó elefántcsaládok gyors (egy percen belüli) távozásával járt. Így viszonylag költségmentesen megmenthetőnek tűnik, mind a környéken élők veteményese, mind az ott élő elefántok élet; persze kérdés, hogy az okos állat hírében álló elefántok nem jönnek-e rá előbb vagy utóbb a turpisságra, főleg ha hirtelen sokan kezdenek élni az új "csodafegyverrel"...

Az idei orvosi Nobel díj megérdemelt helyre került, ugyanis a három díjazott úriember munkája forradalmosította az egér-genetikát, s ezen keresztül a molekuláris biológia nagyrészét is.

Mario Capecchi, Martin Evans és Oliver Smithies úttörő munkájának köszönhetjük, hogy manapság a legtöbb egerekkel foglalkozó laborban transzgénikus kis rágcsálók rohangálnak, amelyek fluoreszcensen világítanak a legváratlanabb helyeken, vagy egyes génjeiket csak bizonyos sejtjeikben vesztik el.

A ma alkalmazott eljárás lényege, hogy egy egér őssejtvonal sejtjeibe egy olyan DNS szakaszt juttatunk, amely az általunk bejuttatni kívánt genetikai állományt tartalmazza, olyan szakaszokkal határolva, amelyek az egér genomban is előfordulnak egymás szomszédságában. A homológ rekombinációnak nevezett esemény ezután képes az egér, említett szakaszok között rejlő saját DNS-ét kicserélni az általunkbejuttatotra, és voilá megvan a transzgénikus őssejtvonal. Ezeket a sejteket már "csak" egy korai stádiumban levő egérembrióba kell bejuttatni, és szorítani, hogy a csíravonal ezekből (is) jöjjön létre, és a következő generációbán már vidáman futkározó, kis hordozókkal leszünk megáldva.

Tudom, nem hangzik triviálisan, de ma már-már nagyüzemi szinten megy a folyamat. Bővebben itt lehet erről olvasni, ill. a Svéd Akadémia indoklásában.

Az 1950-es évek közepén, miközben a biológusok világszerte csak a liszenkóizmus abszurditását láthatták a nagy szovjet (tudományos) valóságból, Szibéria egyik szegletében, élettan kísérletnek álcázva, a 20. század egyik legérdekesebb genetikai kísérletét kezdte el, egy félig száműzetésben levő orosz kutató. Dimitrij Beljajev 1948-ban veszette el moszkvai állását, mivel nem volt hajlandó a mendeli genetikát becserélni Liszenkó "micsurini" nézeteire, és rövid kitérő után a Szovjet Tudományos Akadémia novoszibirszki intézetében kötött ki, ahol haláláig dolgozott.

Beljajevet különösen érdekelte a domesztikáció, az állatszelídítés jelensége és arra figyelt fel, hogy olyan távoli rokon fajok esetében, mint a disznó és a kutya a folyamat hasonló jegyek megjelenésével járt, mint pl. felfele kunkorodó farok, lelógó fülek, megváltozott testszőrszín. Ennek alapján állította fel saját elméletét, mely szerint ezek a jellegek mintegy a szelídítés "melléktermékei" - s ez részben szembement a korabeli kánonnal, mely szerint a domesztikáció során, az ember nem csak egy jegyre, a kezelhetőségre/szelídségre koncentrált, hanem számos másikra is, pl. szociális hajlam, bunda mintázat, koponyaalak, könnyű szaporítás stb.

Némi finomhangolás (és az eredeti szöveg kemény nyelvezetének tompítása) után, a napokban az Európa Tanács elfogadta a kreacionizmus oktatását ellenjavalló ajánlatát. A lényeg azért benne maradt:

"The Parliamentary Assembly therefore urges the member states, and especially their education authorities:

• 19.1. - to defend and promote scientific knowledge;
• 19.2. - strengthen the teaching of the foundations of science, its history, its epistemology and its methods alongside the teaching of objective scientific knowledge;
• 19.3. - to make science more comprehensible, more attractive and closer to the realities of the contemporary world;
• 19.4. - to firmly oppose the teaching of creationism as a scientific discipline on an equal footing with the theory of evolution and in general resist presentation of creationist ideas in any discipline other than religion;
• 19.5. - to promote the teaching of evolution as a fundamental scientific theory in the school curriculum."

A részletekre is kiváncsiaknak, az ajánlat általános vitája és a szavazás végkimenetele. 

A tudomány mindenkori fontos feladata lenne, hogy az eredményeit közérthető nyelven közvetítse a társadalom minden rétege számára - egy olyan korban pedig, amikor a kutatásokra fordított pénz többsége adóból származik, ez a feladat kvázi megkerülhetetlen kellene legyen.

Hogy a folyamattal ma mégis gondok vannak, azt mi sem mutatja jobban, mint pl. a tudományos világ és a társadalom jelentős része közötti szakadék az ezoterika és homeopátia megítélésében (bár említhettem volna az evolúció elfogadottságát is ;-)). Épp ezért minden komolyabb kezdeményezés üdvözlendő, ami ezt a szakadékot igyekszik áthidalni (lásd Mindentudás Egyeteme), és különösen azok, amelyeknek a diákok képezik a célközönségét (ui. jobb az alapoknál kezdeni a dolgokat, mert azok hiányában a felnőttkori ismeretterjesztés gyakran csak pusztába kiáltott szó). Mivel ez utóbbiban természetesen a tanárok szerepe aligha helyettesíthető, fontos, hogy egy-egy tantárgy esetén az oktatók rendelkezzenek naprakész információkkal, "diákbarát" figyelemfelkeltő ötletekkel, stb. Ezen hivatottak segíteni, az olyan kiadványok, mint pl. a The American Biology Teacher, vagy újabban az EU által gründolt Science in school program. Utóbbinak talán legnagyobb hibája, hogy az elsődleges, angol nyelvű kiadáshoz csak elvétve társul fordítás a tagállamok nyelvén (pl. magyarul). Mentségükre legyen mondva, hogy ennek valószínűleg maguk is tudatában vannak, így elég nyitottak önjelölt fordítók felé - szóval akinek van egy kis fölösleges ideje & energiája azt maximálisan arra bíztatnám, hogy vágjon bele.

A globális AIDS járvány veszélyéhez és mértékéhez általában nem fűződik kétség (bár kétségtelenül akadnak befolyásos marhák, mint a dél-afrikai egészségügyi miniszter, aki szerint a fokhagyma hatásosabb, mint az antiretrovirális szerek), de hogy miként harcoljunk ellene és főként miként előzzük meg, az már késhegyre menő (gyakran szószerint) hitvita alapja.

Durva közelítésben egyik oldalon áll a WHO és számos nonüprofit szervezet, akik az önmegtartóztatás mellett kiemelt szerepet szánnak a helyes óvszerhasználat oktatásának, a másik oldalon pedig a jelenlegi amerikai kormányzat (nameg a Vatikán) hátszelét élvező vallásos csoportok, akik szemében a kór elkerülésének egyetlen és kizárólagos módja az absztinencia. Szerintük ugyanis, az óvszerhasználat "reklámozása" garantálhatóan megnövekedett promiszkiutáshoz vezet, hiszen aki azt hiszi, hogy biztonságban van, az biztos, hogy fűvel-fával összeszűri a levet, s mivel azért az óvszer sem nyújt 100%-os védelmet (elszakadhat, stb.), hosszú távon ez aláássa a védekezés hatékonyságát.

Hogy eddig kinek adtunk igazat, az kb. tényleg azon múlott, hogy elhisszük-e a fenti érvelést, vagy sem, hiszen még nem vállalkozott senki a két mószer szisztematikus összehasonlítására. Ezen változtatott most Kristen Underhill és kollegái, akik több tucat felvilágosító program eredményeit vetették össze (mivel a legpontosabb adatsorok amerikai programokról születtek, értelemszerűen ezekre kocentráltak - bár azt hangsúlyozni kell, hogy az ilyen felmérések eredményei a vizsgálati alanyok szavahihetőségére alapoznak, és nincs rigorózus orvosi vizsgálat).

Első körben a csak absztinenciára alapozó programok hatékonyságát nézték; bár beszélhetnénk akár hatékonytalanságról is, hiszen a több mint 15,000 fiatalra kiterjedő tizenhárom vizsgálat egyike sem eredményezett változást a szexuális védekezési szokásokban, a párcserék gyakoriságában, az óvszerhasználatban, vagy a nemi aktusok számában. Ezzel szemben, az óvszerhasználatra is hangsúlyt helyező 39 vizsgálat (ami közel 38,000 személyre terjedt ki), a félelmekkel ellentétben nem hogy nem eredményezett romlást az említett mutatókban, de 23 esetben legalább az egyik kifejezetten javulást mutatott! Azaz, ha valóban fontos az emberi életek megmentése, talán időszerű lenne, hogy az óvszerhasználat vallási alapokon való elutasítását múlt időbe helyezzük...