Harminchat évvel ezelőtt, a horvát Adria egy zsebkendőnyi kis szigete, Pod Mraru, sajátos kísérlet színhelyévé vált. A szomszédos, leheletnyit nagyobb, Pod Kopite szigetéről öt pár olasz faligyíkot (Podarcis sicula) telepítettek át, hogy megnézzék ... mi is történik.

Egy-egy faj szigetekre szakadt populációi esetén nem ritka, hogy azok külalakja és/vagy szokásai drámai változásokon mennek át, hogy az adott (új) élőhely körülményeihez alkalmazkodjanak. A jelenség iskolapéldáját a galapagosi pintyek jelentik (na, mi más ;-)), és bár Darwin értelemszerűen nem lehetett tanúja, hogy miként jöttek létre az egyes pintyfajok a közös ősből, a genetikai vizsgálatok igazolták, hogy elgondolása az említett fajok keletkezéséről helyes volt. Sőt, az említett pintyek ma is megfigyelhető evolúciója azt is jelzi, hogy a fajkeletkezés mechanizmusa valóban a természetes szelekció tevékenységében keresendő.

Visszatérve a gyíkokra, talán nem meglepő, ha itt is drámai változásoknak lehetünk tanúi, bár alig 30 generációnyi idő telt el. Külsőleg legszembetűnőbb, hogy a Pod Mraru-n levő gyíkoknak nagyobb fejük lett, mint kopitei társaiknak, ami erőteljesebb harapást eredményez. A változás természetesen nem a véletlennek köszönhető, hanem sokkal inkább a gyíkok táplálkozási szokásaiban bekövetkezett változásnak. Míg az ősi populáció szinte kizárólag ízeltlábúakon él, az új szigetet meghódító faligyíkok (akik mellesleg ez idő alatt, a szigeten őshonos másik gyíkfajt teljesen kiszorították), évszaktól függően, menüjük 30-60 %-át növényi forrásból biztosítják. Az erősebb harapás pedig kifejezetten jól jön a nagy és kemény levelek feldolgozásában.

A táplálékforrás ilyen mértékű megváltozása a gyíkok szociális szokásait sem hagyták érintetlenül (a Pod Mraru-i gyíkokpopuláció hímei, őseikkel ellentétben már nem territoriálisak), de a legszembetűnőbb változás mégis a bélcsatorna anatómiájához kapcsolódik. Ez pedig nem más, mint egy, a vakbél falában megjelenő, speciális billentyű, amelynek fő feladata az emésztőrendszeren átmenő táplálék haladásának lelassítása. Ez utóbbira azért van szükség, mert az elfogyasztott növényi szövetek sok cellulózt tartalmaznak és ezt a molekulát sok ideig tart a bélrendszerben lakó mikroorganizmusoknak lebontani.   

Megjegyzendő, hogy az efajta billentyű a gyíkoknál ritka mint a fehér holló. Az összes pikkelyes hüllők mindössze 1 %-ban figyeltek meg hasonlót és ezek közt történetesen egyetlen más, Podarcis nemzetségbe tartozó faj sincs. Viszobt a néhány agáma és iguána, ill. Lacertidae családba tartozó gyíkfaj, amelyeknél hasonló anatómiai különlegességgel találkozhatunk, mind-mind növényevő. 

Már csak azt lenne jó megtudni, hogy az említett változások milyen genetikai okokra vezethetők vissza, hiszen a pintyek esetében is az efajta kutatások tették teljessé a történetet.

(Köszönet nyenyec kartácsnak a tippért; az faligyík képe pedig ehunnan van.)

Vannak olyan cikkek, ahol az ember csak vakarni tudja a fejét, hogy mit is mondjon újat. Mert minden csilli-villi beharangozás ellenére, nem ez az első alkalom, hogy Tyrannosaurus vagy masztodon fehérjék vizsgálatáról van szó, sőt utóbbi esetében a mitokondriális genom egy része is ismert.

A két egyszervolt faj kollagén fehérjéinek (rész)szekvenciáját már több mint egy éve publikálták, és a főbb következtetések már akkor is világosak voltak: a masztodon (Mammut americanum) az elefántokkal rokon, a T. rex pedig (szegről-végről) a madarakkal. 

Most csak újabb fajokkal bővítették a filogenetikai fát, ami így kicsit tényleg informatívabb lett, de koránstem változott meg gyökeresen.

Például egy alligátor és egy gyík kollagén szekvencia bevonásával, ismét bizonyítást nyert, hogy a hüllők egy kicsit mesterséges (szakszóval parafiletikus) csoport, hiszen nem tartalmazza az idesorolt fajok közös ősének összes leszármazottját. Néven nevezve, a madarak hiányoznak, amelyek (más kutatások szerint is) közelebbi rokonok az alligátorokkal (vagy épp a dinókkal), mint utóbbiak az anoliszokkal. Ebből azonban aligha következik egyenesen (mint azt néhány híradás terjeszti), hogy a madarak "élő dinók". 

Ha figyelmesen megnézzük a fát abból csak annyit állapíthatunk meg, hogy a dinók és a madarak közös őse később élt, mint pl. az alligátorok és madarak közös őse. De, hogy ez az ős már valóban dinoszaurusz volt, vagy sem, mint arról már primavis is írt, még (már?) minimum kérdéses.     

Egyik kedvenc tudományos újságíróm, Carl Zimmer előadása a kanadai Carlton Egyetemen (és bár Zimmer jobb író, mint amilyen előadó, mindenképpen ajánlott néznivaló - persze, aki rendszeresen olvassa blogját, a The Loom-ot, az ismerni fogja a legtöbb sztorit ;-)):

A GMO-s viták, és egyáltalán a GMO-val kapcsolatos attitűdök, egyik döntő problémája az az információs aszimetria, ami az elmúlt években a technológia pozitív és negatív vonatkozásaival kapcsolatban alakult ki. Míg a káros oldalakról (egyébként helyesen) rendszeresen beszámolnak a különböző médiumok, a pozitív hírek ritkán, vagy egyáltalán nem kerülnek terítékre.

Ennek a pontos okairól hosszan lehetne töprengeni, de az egyik lehetséges magyarázat valszleg az, hogy már annyira beivódott a köztudatba, hogy "a GMO rossz", hogy sok portál és újság nem akarja megkockáztatni, hogy felháborítsa az olvasóit (ill. már az újságírók sem képesek objektíven tekinteni a témára), így nem hozza le az ellenkező előjelű híreket. Így aztán bezárul a kör, hiszen még kevesebb információ jut el az emberekhez, azaz még gyanakvóbbak lesznek a GMO technológiával szemben, stb. Ilyen ellenszélben, ha az ember objektív igyekszik lenni, a többség szemében egyszerűen fanatikus "GMO-buzivá" válik. S bár vajmi kevés érdekeltségem van (már az objektivitás iránti törekvésen túl) az egész GMO-szagában, mégis időről időre késztetést érzek, hogy az említett információs aszimetrián enyhítsek egy picit, megkockáztatva a "GMO-apostolság" ódiumát.

Most épp Roszík Péter publicisztikája kapcsán tenném, még akkor is, ha a cikk döntő részével nincs vitatkozni valóm.

A bordás- (vagy fésűs) medúzákat, vagyis a Ctenophora törzs képviselőit, mint azt a nevük is mutatja, hosszabb ideje többé kevésbé a medúza- és polipéletformával egyaránt rendelkező csalánozókkal (Cnidaria) vették egy kalap alá.

Pedig a hasonlóság tényleg leginkább csak felületetes: mindkét csoport tagjait áttetsző, látszólag körkörös szimmetriájú test jellemzi, na és a standard három csíralemezből is csak kettő (endo- és ectoderma) lelhető fel minden kétséget kizárólag. A kulcsjegynek számító csalánsejtek (amiről a csalánozók a nevüket is kapták) viszont a bordásmedúzákból hiányoznak, helyettük ragadós, ún. colloblaszt sejtekkel ragadják meg mikroszkópikus prédáikat.

Mivel a ctenophorák testében valódi izmok is felfedezhetőek (ami miatt jópár kutató szerint valójában itt kialakul a harmadik csíralemez, a mezoderma is, amelyből a legtöbb "felsőbbrendű" állatban az izmok származnak), sokak hajlamosak (voltak) a kétoldali szimmetriával rendelkező állatokhoz (Bilateria) közelebb sorolni őket. Ezzel viszont az legnagyobb probléma, hogy már a korai - és hiányos - molekuláris rendszerezési adatok sem támasztották alá.

Szóval ilyen és ehhez hasonló vitatottabb rendszertani problémák megoldására a közelmúltban néhány kutató nekiült egy minden eddiginél részletesebb rendszertani fát gründoljon genomi DNS szekvenciák alapján (klikk az alábbi ábrára). Huszonegy állattörzs képviselőit vették górcső alá (ebből tizenegy (!!) eddig nem szerepelt ilyen típusú vizsgálatban), és masszív, majd negyven megabázisnyi szekvenciát használtak. Az eredmények sok szempontból érdekesek, bár legtöbb esetben ma már nem teljesen váratlanok. Egyrészt igazolást nyert, hogy a klasszikus testüreg kialakulása szerinti felosztás (Acoelomata, Pseudocoelomata, Eucoelomata) teljesen tarthatatlan. Helyette a leendő végbélnyílás eredete szerint megkülönböztethetünk ó- és újszájú állatokat (Protostomia és Deuterostomia), illetve előbbiek közt az igazán nagy különbség a lárvák típusa szerint van. Létezik az ún. Ecdysozoa csoport, amelybe az életük során vedlő fajok, pl. rovarok, rákok, pókok tartoznak, és a Lophotrochozoa csoport, amelybe mindefajta férgek és puhatestűek (csigák, oktopuszok, kagylók) esnek.

Bizonyossá vált továbbá az is, hogy a korábbi morfológiai bélyegeken alapuló fákkal ellentétben, az előgerinchúrosok közelebbi (bár sokban módosult) rokonai a gerinceseknek, mint a fejgerinchúrosok.

A legérdekesebb eredmény (értelemszerűen ;-)) a bordásmedúzákhoz kapcsolódik: az új fa szerint ezek még a szivacsoknál is távolabbi unokatestvérei minden más állatnak! Ha ez valóban így van (és még néhány megabázisnyi szekvencia, plusz négy-öt újabb faj vizsgálata ezt hamarosan eldöntheti), az jópár fogas kérdést vet fel, hiszen a bordásmedúzák testfelépítése komplexebb, mint a szivacsoké, amelyekből valódi szövetek is hiányoznak. Lehetséges, hogy a szivacsok "primitívsége" ugyanúgy másodlagos redukció eredménye, mint a parazita férgeké? Vagy a bordásmedúzák a többi állattól némileg függetlenül hozták létre a saját testfelépítésüket? (Vagy, és azért még ne zárjuk ki, a ctenophorák genetikai anyaga gyors evolúción ment át és ez becsapta az ilyesmire egyébként ma már felkészített, filogenetikai fakészítő algoritmusokat?) Pontosabb képet csak úgy nyerhetünk, ha jobban megismerjük ezeknek a különleges lényeknek a biológiáját, így koránt sem lennék meglepődve, ha a következő hónapokban jópár labor sok energiát fektetne a bordásmedúzák fejlődési nüanszainak feltárásába.

(A bordásmedúza fényképe a JelliesZone-ról származik.)

Martindale MQ, Henry JQ. (1999) Intracellular fate mapping in a basal metazoan, the ctenophore Mnemiopsis leidyi, reveals the origins of mesoderm and the existence of indeterminate cell lineages. Dev Biol 214(2): 243-257.
Dunn CW, Hejnol A, Matus DQ, Pang K, Browne WE, et al. (2008) Broad phylogenomic sampling improves resolution of the animal tree of life. Nature 452: 745-749.

Hagyományainkhoz híven (hiszen legelső posztunk már erről szólt ;-)), természetesen felcsillanó szemmel vetjük magunkat a lábbal is rendelkező kígyó fosszíliákról szóló hírekre. Ugyanakkor azért kötelességtudóan megjegyezném, hogy a BBC révén tegnap szájrakapott Eupodophis descouensi azért nem éppen egy friss lelemény, így a hype csöppet túlzó.

Az igazi újdonság a "megszinkrotonozott", eddig láthatatlan másik láb (amelyik a mészkőben van még mindig - ez látható a bal oldalt alul), ahol szintén remekül látszanak a különböző "klasszikus" végtagcsontok. Ezek kicsit már satnyábbak, mint pl. a Najash rionegrina hasonló csontjai, de ettől függetlenül még könnyen felismerhetőek.

A kígyók "lábatlansága" éppúgy egy hosszú folyamat eredménye, mint a lábatlan gyíkok kialakulása, így mindig érdekes, ha egy-egy maradvány révén rekonstruálhatjuk a folyamat állomásait. Arról nem is beszélve, hogy borítékolhatóan "kisebb" bosszúságot okoz a kreacionista tábornak...  

(Egyébként a grenoblei szinkrotont már korábban is használták fosszíliák "röntgenezésére", mindig látványos eredménnyel.)   

Ha, túllépve a kreacionista álkifogásokon, valódi, tudományos vitára vagyunk kíváncsiak evolucionista berkekben, aligha találhatnánk fontosabbat, mint a "gradualizmus" és a "pontozott egyensúly" hívei közt zajlót.

A két nézet közül előbbi a prominensebb és évtizedeken át egyeduralkodónak számított. Röviden, a klasszikus Darwini nézeteknek megfelelően, azt mondja ki, hogy az élővilágban a változások folyamatosan jelennek meg, és a változások felhalmozódása fokozatosan új fajok kialakulásához vezet.

A rivális elmélet Niles Eldredge (az American Museum of Natural History egyik jelenlegi kurátora) doktori téziséből született és Eldredge mellett a másik nagy propagálója kollegája, Stephen Jay Gould volt. Eldredge trilobita fosszíliák tanulmányozása közben arra figyelt fel, hogy ezek a fajok kinézetre több tízezer-, akár egy millió éven keresztül semmit sem változnak, majd hirtelen alakulnak át új fajokká. Gouldék a változatlan időszakot "sztázisnak" nevezték el, és amelett érveltek, hogy az evolúció nem az összes populációban bekövetkező, folyamatos változásban nyilvánul meg, hanem izolált közösségekben történő, (viszonylag) gyors váltásokban.

A vitának tengernyi irodalma van, de itt két kérdésre szűkíteném le a dolgot: létezik-e valóban sztázis, ill. a két elmélet valóban kizárja-e egymást?

Sztázis alatt a pontozott egyensúly hívei pangást, változatlanságot értenek, de nem akármilyen értelemben, hanem konkrétan morfológiai szempontból. (Mást nehezen lehet egy-egy trilbota fosszíliában tanulmányozni, így ez nem is meglepő.) Mivel a genetikai és morfológiai változások gyakran kéz a kézben járnak, ebből könnyedén következtethetnénk arra, hogy akkor ez azt is jelenti, hogy a sztázisban levő fajok örökítőanyaga sem nagyon változik. És nagyot hibáznánk.

Egy "élő fosszílián" végzett genetikai vizsgálat - ha igaznak bizonyul - ezt a logikát ugyanis tételesen cáfolja meg.

Az Új Zélandon élő tuatara, vagy hidasgyík, a hüllők egyik különös rendjének egyetlen ma is élő képviselője. Amennyire a fosszíliák alapján meg lehet ítélni, külalakra nem sokat változott az elmúlt évmilliók során, így aztán persze egész jó kis tanulmányi alanya lehet evolúciós kutatásoknak. Harminchárom ősi és negyvenegy jelenleg is élő tuatara mitokondriális DNS-t összevetve a kutatók arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy a genetikai változások sokkal gyakoribbak ezekben a gyíkokban, mint pl. a legtöbb ma élő emlősfajban (amelyek közül sok, kifejezetten szembetűnő változáson ment át az utóbbi évmilliók során). Nyilván lehet, hogy egyszerűen az ősi DNS degradálódott annyira, hogy ma már csak sok hibával lehet rekonstruálni, de a kutatók mindeféle statisztikai ellenőrzésekkel (plusz a nagy mintaszámmal) védekeztek ez ellen, és a különbség elég nagy ahhoz, hogy ha néhány hibán nem is akadt meg a szemük, valósnak tűnjön.

Márpedig ha így van, az erősen abba az irányba mutatna, hogy a morfológiai sztázis nem zárja ki a genetikai gradualizmust, sőt. Elképzelhető, hogy azért észlelhetünk gyors morfológiai átmeneteket időnkéntaz evolúció során, mert a DNS szintjén, a mutációk már "előkészítették a terepet", hogy egy végső genetikai változás új kinézetet kölcsönözzön hordozójának.

Azt persze hangsúlyoznom kell, hogy még ha így is van, az nem jelenti azt, hogy a gradualizmus abban a formában igaz lenne, hogy a folyamatos változások mindig adott ütemben jelennének meg. Minden valószínűség szerint vannak gyorsabb ill. lassabb változást előidéző körülmények. De hogy tökéletes sztázis is létezne (genetikai értelemben) az erősen megkérdőjelezhető. 

Pontosítás végett nem fosszíliákban levő génekről lesz szó (bár az is nagyon érdekes), hanem olyan DNS szakaszokról, amelyek nagyon is hús-vér élőlényekben fordulnak elő. S bár szekvenciájuk, ill. szerkezetük alapján könnyedén azonosítható, hogy ezek milyen gének lennének, a bennük levő, évmilliók alatt felgyülemlett mutációk működésképtelenné tették őket, így (ha naggyon költői akarok lenni) ma már csak önmaguk árnyékaként tengődnek a kromoszómákon. Ezeket a nukleinsav darabokat nevezzük hát "fosszilis"-, vagy egyszerűbben pszeudogéneknek.

Mivel a pszeudogének (talán fölösleges is hangsúlyozni) értelemszerűen egy távoli ősben nagyon is működőképesek voltak, puszta létük egyszerre két fontos dolgot is bizonyít: az élőlények közös leszármazását (hiszen egy "intelligensen tervezett" szervezetbe, minek tennénk működésképtelen génszakaszokat...?), valamint azt, hogy csak azok a DNS szakaszaink mentesek a változástól, amelyek fontosak és megváltozásuk az élőlényt igencsak hátrányosan érintené. Egyébként, "ami elromolhat, az el is romlik".

Asszem kétégtelen, hogy ez eddig az év viral videója. Még elég megosztottak a kedélyek, hogy az "Expelled" című, egy átlagos Harun Yahya hakninál csak hangyányit jobb kreacionista próbálkozás PR-jára készült, vagy pont hogy nem. Mindenesetre, a téma elég komoly ismeretét igényli, hogy a videó minden apró észletét értékelhessük: a "főszereplő" Dawkins, PZ Myers (!oktopuszos sapkával! ;-))), Sam Harris, Dan Dennett, Christopher Hitchens és Eugenie Scott mellett, a háttér animációk kronológiailag lefedik az evolucionista-kreacionista vita főbb állomásait, Paley, Sam Wilberforce és Thomas Huxley, a Scopes perrel elhíresült Clarence Darrow és William Jennings Bryan egyaránt fel-fel tűnik egy-egy snitt erejéig.

Amikor pár hete a Human Genome Diversity Project apropóján megjelent cikkavalkádról írtam, már a poszt írása közben felmerült, hogy bár az új adatsorok kétségkívül jól illeszkednek a ma legelterjedtebb elméletekhez, az értelmezésük mégis problémás egy picit.

Az a gond, hogy a szerzők már a priori feltételezik, hogy a Homo sapiens Afrikában alakult ki és elterjedése során kiszorította a korábban szintén Afrikából elszármazott Homo erectus populációkat. Persze nem véletlenül ez az uralkodó elmélet (amely a mellékelt ábrán AFREG név alatt látható), hiszen rengeteg adat is alátámasztja, de azért legalább meg lehetett volna nézni, hogy a konkurens elméletekhez (ezek a multiregionális hipotézis (MREBIG), amely szerint a Homo erectusból a világ több pontján párhuzamosan alakult ki a modern ember, illetve a két elmélet egyfajta keveréke, amely egy késői afrikai H. sapiens expanziót feltételez, de azt sem zárja ki, hogy ezek keveredtek a H. erectus-al (ASEG)) mennyire illik az új adatsor.

A véletlennek köszönhetően, nem sokkal a poszt megírása után tartott az egyetemen előadást Laurent Excoffier, aki egy kisebb adathalmazzal ugyan de pont ilyesmire vállalkozott. Csoportjával több tucat különböző származású ember ötven-ötven 500 bázispár hosszúságú DNS szakaszát kezdték el vizsgálni (olyan szakaszokat, amelyek nem kódolnak fehérjéket, így kevésbé vannak kitéve szelekciós nyomásnak), úgy, hogy megfelelő statisztikai modellezés során azt nézték, hogy mekkora eséllyel hozhatnák létre az említett elméleti modellek a valóságban észlelt DNS-szakasz eltéréseket.

Az eredmények egyértelműen az AFREG mellett látszanak letenni a garast, és ha figyelembe vesszük a korábbi mitokondriális DNS ill. Y kromoszómás adatokat, akkor méginkább (utóbbi esetben a valószínűség már 78% helyett bőven 90% felett van). Ami egy kicsi esélyt mégis ad az ASEG-nek az az, hogy utóbbi statisztikailag nehezen detektálható, vagyis nem zárhatjuk ki teljesen, hogy egy két gén itt-ott esetleg tényleg valami lokális H. erectus populációból került át, de ezek száma mindenképpen elenyésző (persze ettől még lehetnek akár igen fontosak is...). Így aztán - feltételezve, hogy Excoffierék modelljei jól tükrözik a valóságot -, az AFREG szkeptikusainak egyelőre fel kell kötnie a felkötni valót, hogy fogást találjanak az elméleten. 

Különös módon az intelligens tervezés hívei ritkán (esetleg soha sem?) hozakodnak elő immunológiai példákkal hitük igazolására, pedig az immunrendszerben is történnek ám csuda dolgok. Aki már rakott be véletlenül elemet fordítva a helyére, tudja, hogy érdemes emlékezni a polaritásra. De ki gondolta volna, hogy erre immunsejtjeink is képesek?

Immunrendszerünk T és B sejtjei (limfociták) nagy specificitással képesek kórokozók fehérjéit felismerni és a szervezetből eltávolítani. A limfociták az egyszer látott fehérjéket megjegyzik, így egy következő alkalommal sokkal gyorsabban és hatékonyabban képesek reagálni. A jelenség neve immunológiai memória, ezen alapul a csecsemők rutinszerü immunizálása (pl. kanyaró vagy rubeola ellen), ami élethosszig tartó védelmet biztosít.

A kórokozókból (baktérium, vírus) származó fehérjéket (antigének) speciális ún. antigén-prezentáló sejtek (pl. dendritikus sejtek) mutatják be a T sejtek számára. Az antigén felismerés több membránfehérje koordinált kölcsönhatása által kialakított immunológiai szinapszisban történik. Az ily módon aktiválódott T sejtek egyrészt osztódással nagy számú, magukhoz hasonló specificitású effektor T sejtet hoznak létre, amelyek rövid életüek és képesek hatékonyan elpusztítani a kórokozót. Ugyanakkor hosszú életü memória T sejtek is keletkeznek, amik az éveken át tartó védelmet biztosítják.

A memória kialakulása az immunológia egyik izgalmas kérdése. Elméletileg ugyanis többféle variáció is elképzelhető: az effektor T sejtek egy része osztódással memória T sejteket hozhat létre vagy egy bevégzett immunválasz után fennmaradó effektor T sejtek tovább differenciálódhatnak memória T sejtekké. Mintegy egy éve a Science-ben publikált cikk ezekkel szemben azt a teóriát erősíti, miszerint az effektor és memória sejtek a T sejt aktivációt követő egyenlőtlen (aszimetrikus) sejtosztódással alakulnak ki. Az elmélet szerint az osztódás menetét a membránfehérjék T sejt aktiváció alatti aszimetrikus eloszlása miatt kialakuló polaritás határozza meg: az immunológiai szinapszis oldalán létrejövő utódsejtből effektor sejt lesz, az ellenkező oldalán pedig memória T sejt. A kísérletekben a kutatók olyan T sejteket használtak, amelyek csupán egy baktériumot (Listeria monocytogenes) ismernek fel. A sejteket festékkel töltötték fel, majd Listeria-val fertőzött egerekbe injektálták. Ha egy ilyen jelölt sejt osztódik, a festék az utódsejtekben a felére hígul. Ily módon pontosan követhető, hogy a beinjektált populáció hányszor osztódott. Az egyik, az immunológiai szinapszis kialakításában szerepet játszó molekula, a CD8. A csupán egyszer osztódott sejtek között két alpopulációt találtak: egy CD8-t magasan és alacsonyan expresszálót. A CD8 magas T sejtek egyéb tulajdonságaik alapján inkább effektor T sejtekre emlékeztettek, míg a CD8 alacsony populáció memória T sejtekre. Funkcionális bizonyíték gyanánt megmutatták, hogy izolált CD8 magas illetve CD8 alacsony T sejt populációkat újból egerekbe injektálva csak a CD8 alacsony populáció volt képes hosszantartó védelmet biztosítani Listeria fertőzés ellen. Ezen eredmények azt az elméletet erősítik, miszerint az effektor- és memória T sejtek egyidőben, aszimetrikus osztódással jönnek létre.

Egy bökkenő azért van a dologban: a valóságban a T sejt és az antigén-prezentáló sejt kapcsolata általában hamarabb megszakad, mielőtt az első T sejtosztódás bekövetkezne (ami akár 2 nappal később történik). Hogyan emlékszik akkor mégis a T sejt az aktiváció során kialakult polaritásra? A problémára frappáns megoldást kínál egy új, a Cell-ben nemrég megjelent cikk. Eszerint a polaritást hordozó információ megőrzéséért a Crtam és Scribble nevü fehérjék felelnek. Az immunológiai szinapszis felbomlása után, az abban résztvevő molekulák a sejten belül, speciális kompartmentekbe kerülnek és ott tárolódnak. Crtam és Scribble, amellett, hogy megvédi ezeket a kompartmenteket a lebomlástól, gondoskodik arról, hogy a későbbi aszimetrikus osztódás során ezek a molekulák specifikusan csak az egyik utódsejtbe kerüljenek. Így, bár az aszimetrikus osztódás térben is időben is távol történik a T sejt aktivációtól, az eszes T sejt mégis emlékszik az ott és akkor kialakult polaritásra.

Az aszimetrikus sejtosztódás kritikus folyamat bármely többsejtü élőlény fejlődése során, valamint a felnőtt egyed őssejtjeinek fenntartásában, ezért a folyamat tanulmányozása eddig főként a fejlődésbiológusok terepe volt. Egyenlőre úgy tünik, hogy a fontosabb molekuláris szereplők a T sejtek esetében is ugyanazok. Itt az ideje azonban hogy az immunológusok is beleássák magukat a részletekbe, hiszen jól tudjuk ki lakozik ott.

J.T.Chang et al. (2007) Asymmetric T Lymphocyte Division in the Initiation of Adaptive Immune Responses. Science 23 March 2007: 1687-1691.

Yeh JH, Sidhu SS, Chan AC. (2008) Regulation of a late phase of T cell polarity and effector functions by Crtam. Cell Mar 7;132(5):846-59