Jerry Coyne új könyvében leltem egy igen érdekes történetre, amely hevenyészett gyorsfordításban valahogy így hangzik:

"Más módjai is vannak, hogy a radiometrikus időmeghatározás pontosságát leellenőrizzük. Ezek közül az egyik, a Cornell University-n dolgozó John Wells fosszilis korallokról szóló szellemes tanulmánya, biológiai vonatkozású.

A radióizotópos meghatározás szerint ezek korallok a Devon során, 380 millió évvel ezelőtt éltek. De Wells egyszerű ránézésre is meg tudta mondani, hogy mikorról származnak. Azt a tényt használta fel, hogy az árapály okozta súrlódás fokozatosan lelassítja a Föld forgását. Minden nap - a Föld egy teljes fordulata - egy kicsit hosszabb, mint az előző nap. Nem mintha észrevehetnénk: hogy egész pontosak legyünk 100.000 évente a nap hossza kb. 2 másodperccel nő. Mivel az évek hossza - az az idő, ami során a Föld megkerüli a Napot - nem változik, az évet alkotó napok száma fokozatosan csökken az idő során."

Mármint az evolúció mellett és a tervezettség ellen. Ugyanis a lágyéksérv egy tipikusan olyan betegségünk, ami egy "értelmesen tervezett" rendszerben elkerülhető lett volna, azonban az evolúció hozott anyagból való bütykölése magyarázatot ad arra, hogy miért kell mégis tartanunk tőle.

De mi is a lágyéksérv? Szakértői megfogalmazásban: "Sérvnek (hernia) általában a hasfal rétegei között előtüremkedő hasi szerveket, elsősorban a beleket tartalmazó hashártyatasakot nevezik. A sérvek rendszerint a hasfal leggyengébb, a hasüregi nyomásnak legkevésbé ellenálló pontjain alakulnak ki. Férfiaknál ilyen helyek a lágyékcsatorna nyílásai, melyeken keresztül a herékhez futó erek, idegek és egyéb képletek lépnek ki a hasüregből."

A kérdés tehát adott, miért van a férfiak lágyékcsatornája ott ahol, és gyengíti a hasfalat úgy ahogy? Hogy erre választ kaphassunk, egy kicsit fel kell idéznünk a férfi ivarszervek fejlődését.

Vannak olyan pillanatok, amikor egy addig számára ismeretlen fajt látva egy biológus szeme is nagyra tágul, és a hoaxra meg photoshopra gyanakodva kezd keresgélni az eredeti cikk után. Kb. ez volt esetemben is, amikor először megláttam a Macropinna microstoma fényképét.

Nem is annyira a felfele meredő szemek miatt (amelyekről bővebben lásd mindjárt), hanem az átlátszó fejtető miatt.

Ezt lényegében egy rugalmas, pikkely mentes (és, értelemszerűen, átlátszó) kötőszöveti réteg, valamint az alatta levő, folyadékkal kitöltött üreg alkotja. Ennek az üregnek az aljából merednek felfele a szemek - ami egyen azt is jelenti, hogy a koponya nagymértékben átalakult, hogy ezt a pozíciót lehetővé tegye. (Megj: a hal elején, a száj felett levő "szemszerű" bemélyedések a szaglóüregek.)

Ahogy a jó angolok mondják, "it came to my attention"... Mármint az, hogy a blogunk egyik posztját egy olyan elméleti konstrukció alátámasztására citálják, ami max. szigorúan gravitációmentes térben nem omlik instant össze. Az említett poszt lényegi mondanivalója, bár erősen megkérdőjelezhető, itt nem is érdekes, inkább egyik felhozott "tudományos" érvet vesszük egy kicsit szemügyre (és akkor ez egyúttal az előzetes figyelmeztetés mindazoknak, akik először keverednek ide: a moderálás is szigorúan ennek a jegyében zajlik).

Nem az eszméletlenül magasra feldobott labdákról lesz szó, mert azok annyira evidensek, hogy nem elegáns túl sokat rugózni rajtuk. Így nem szaporítom túl sokáig a szót azzal, hogy mi is a gond, amikor valaki szerint: "[a] zsiráf nyaka bizony hogy azért hosszú, mert a korábbiak sokat nyújtogatták, és úgy maradt. Ezt nevezik evolúciónak...". (Természetesen Lamarck is az evolúciót igyekezett megymagyarázni, ahogy Darwin is, csak épp a később felismert biológiai sajátosságok utóbbit támaztották alá. Pl. az ivarsejtek jóval azelőtt elkülönülnek, hogy a zsiráf érdemben nyújthatná a nyakát, így aztán persze nem nagyon adódhat át egy efajta szerzett tulajdonság.) Azzal sem töltenék túl sok időt, hogy mennyire értelmetlen az a fejtegetés, hogy "számos kísérlet történt például az evolúció modellálására: muslicák millióit tették ki mindenféle mutagén hatásnak azzal, hogy a véletlenszerű mutációk között ott kell lennie egy-két előnyösnek is. Nos: ilyet sosem sikerült kimutatni, ártalmast viszont annál többet."; majd esetleg SexComb, ha lesz nagyon ingerenciája rá ;-). A különböző emberi populációk közti, vélt IQ különbségek nem létező genetikai alapjait meg már korábban kiveséztük.

Van azonban egy eredeti(bb) felvetés is a posztban, amivel érdemes egy kicsit foglalkozni: "A tanult magatartásformák bizony öröklődővé válnak - hogy pontosan hogyan, azt még nem tudjuk, de az már nem kérdés, hogy van mód erre. Ha nem így lenne, a pikók rég kihaltak volna, hiszen nem tudnának fészket építeni... "

A cetek vízi életmódhoz való alkalmazkodása egy megunhatatlan téma, részint azért mert a gerincesek evolúciójának egyik legérdekesebb története, részint pedig azért, mert az egyre gazdagabb fosszilis anyagnak köszönhetően egyre jobban tudjuk rekonstruálni, hogy miként is következett ez be.

A napokban leírt újabb "átmeneti forma", a Maiacetus inuus, azonban nemcsak abban különleges, hogy újabb részleteket tesz láthatóvá a cetek morfológiai átalakulásából, hanem egyszersmind egy kicsit betekintést enged az ősi cetek viselkedésébe.

A Maiacetus maradványai, mint a ceteknél az már szinte megszokás számba megy, Pakisztánban kerültek elő, egy kb. 47.5 millió éves rétegből. Ha egy későbbi cet, a Dorudon atrox csontvázával vetjük össze, akkor könnyen észrevehető a tipikus cet koponyaforma jelenléte, de az talán még szembetűnőbb, hogy a Maiacetus-nak még mind a 4 végtagja jól fejlett volt. Vagyis még képes volt a szárazföldön járni, bár hosszú újpercei alapján valószínűsíthető, hogy ez rövidebb távokat jelentett csak, és végtagjait már többnyire a víz lapátolására használta.

A szárazföldi életforma abban is megnyilvánulhatott, hogy a mai cetekkel ellentétben, ezek az állatok még a szárazföldön szültek. Erre enged következtetni az egyik lelet, amely egy ellés előtt álló nőstény, és a méhében levő magzat különlegesen jó minőségben megmaradt maradványa. A magzat (kék színnel, bal oldalt) fejjel a méhszáj fele található, ami tipikusan a száraföldi emlősök sajátossága (lásd egy tehén szülését A-C), és azért előnyös, mert csökkenti a fulladás veszélyét. A mai bálnákra viszont már egy fordított testhelyzet a jellemző (D), ami az ő, vízi életmódjuk során minimalizálja a világrajövetel kockázatát. 

(Bár bő egy éve már leírtam a lényeget, egy mai IndexVideo miatt most amúgy is megint a génmódosításról írnék. Mivel azonban a napokban hasonló apropóból már máshol írtam néhány sort, és nincs kedvem kvázi ugyanazt leírni, most annak a betűhalmaznak kicsit átírt verzióját teszem ide.) 

Egy mondatban a lényeg: nincs semmilyen a priori okunk arra, hogy a génmódosítást félelmetesnek állítsuk be, és a génmódosítás, mint technológia, csuklóból elutasítása nemcsak alaptalan és tudománytalan, de felelőtlen is.

És akkor egy kicsit részletesebben: a génmódosítás mindennapjaink része, bár remélhetőleg egy biológia-blogban ezt fölösleges nagyon kifejteni. A természet maga is intenzíven "génmodosít" (mutációk, anyone?), amit aztán mi, emberek, keményen kihasznál(t)unk. Aki azt hiszi, hogy a génmódosítást csak őrült és/vagy pénzéhes tudósok csinálják, szuper-titkos laborjaikban, az az én szememben ignoranciából egy kreacionista szintjén mozog, hiszen mind a ketten a genomok kvázi állandóságát hiszik és hirdetik.

Nyilván nem az jut eszünkbe, amikor kukoricát veszünk, hogy ennek a növénynek erősen módosult tga1 génje van, vagy amikor rizst főzünk, hogy az azért válhatott a fél világ haszonnövényévé, mert az sh4 gén mutációjának következtében nem szórja a magjait. (A jázmin rizs kedvelői meg az sk2 enzim loss-of-function mutációjáért lehetnek hálásak, a sticky-rice rajongók pedig egy keményítő-szintáz splice-acceptor mutációjáért.) Az organic szekcióban/piacon vásárolt hosszúkás (lucullus) paradicsomot fogyasztva sem az az első gondolatunk, hogy hú, ez mennyire transzgén, hiszen egy transzpozon ugrott az IQD12 gén szabályozórégiójába és emiatt az túltermelődik, pedig mégis erről van szó. Vagy ott van az ultimate Frankenfood, már ha az eredeti történetre gondolunk, a 3-4 különböző faj hibridizációjából létrejött búza - amit mégis gondokozás nélkül fogyasztunk.

Ami, így 2009-ben, különbözik az előző sokezer évtől, hogy több évig (évtizedig) tartó szelekció-keresztezés-szelekció helyett közvetlenül, célzottabban tudunk géneket módosítani. Igen, ez azt is jelenti, hogy akár Bt-toxint tudunk termeltetni a levelekkel, de azt is jelentheti, hogy ún. ciszgenezist hajtunk végre, amikor rokon fajtákból viszünk át közvetlenul genomi szakaszokat a tápnövénybe. Ez gyakorlatilag ugyanazzal az eredménnyel jár, mint az előbb említett, erősen időigényes "klasszikus" eljárás, ahol tucatnyi generációt eltarthat, amíg sikerül csak az adott szakaszt berekombináltatni.  Ciszgenezissel már növeltek meg a fehérjehozamot, vagy a szárazságtoleranciát gabonafajokban, de ebből a legtöbben nem tudunk semmit, mert ezek a növények (hiába csak búzafajta - búzafajta közti génmódosításról van szó), egy csomó helyen nem kerülhettek forgalomba, hiszen jajistenemgéjemók. Személy szerint nem latom, hogy állíthatja valaki, bármilyen alapon, hogy ez nem egy nonszensz állapot. 

És akkor egy kis visszatérés egyik kedvenc vesszőparipánkhoz, a pigmentáció evolúciójához. Ezúttal az észak amerikai szürkefarkasokat vesszük nagyító alá, ugyanis ennél a fajnál egy érdekes színezeti trend figyelhető meg: az északi, fátlan tundrán fiatalon világosszürkék, idősebben pedig piszkosfehér színűek ezek a ragadozók, viszont délebbre, ahogy nő az erdővel borított területek aránya, úgy nő egy olyan színváltozat gyakorisága is, amelyik fiatalon fekete, majd később sötétszürkévé válik.

A fekete szín ilyen esetekben mindig egy kicsit árulkodó: mivel már számos faj esetében feltérképezték a besötétülést, azaz melanizációt okozó mutációt, tudjuk, hogy leggyakrabban ez a egy ún. melanocortin receptorhoz, vagy az általa aktivált útvonalhoz köthető. Így aztán kézenfekvő volt a fekete farkasokban is először a receptort kódoló mc1r gént, ill. a jelátviteli út anatgonistáját kódoló agouti-t megvizsgálni. A vizsgálat azonban nem hozta a várt eredményt: a két említett génben semmilyen olyan változás nem tapaszatlható, ami megmagyarázná a pigmentációs útvonal extra aktivációját.

Így aztán más jelöltek után kellett nézni, és az egyik az történetesen az a K lókusz lett, amiről nemrég kutyák esetében derült ki, hogy mutálódva fekete szőrszínt okozhat. Itt már több szerencsével járt a kutatás: kiderült, hogy a szóbanforgó gén, a fekete egyedekben valóban tartalmaz egy rövid, 3 bázispárnyi deléciót, ami működésképtelenné teszi. Ami azonban furcsává teszi a dolgot, hogy pont ugyanezt a mutációt lelték a fekete ebekben is.

Amikor a jelen gazdasági válság hatásait böngésszük, nyilvánvaló, hogy a minden amit pénzből finanszíroznak (vagyis kb. minden), előbb-utóbb érintett lesz. Nem meglepő, hogy nincs ezzel másképp a tudomány, pontosabban a tudományfinanszírozás sem.

Nem csak mert sok helyen, a nadrágszorításba az állami K+F támogatás megvágása bőven belefér (persze, ugyanígy a stimulusuba, ha telik rá, is beleférhet az erőteljes támogatása), hanem mert a magánszférából érkező pénz, származzon az nagyvállalatok fejlesztési alapjából, magánalapítványok befektetési tőkéjéből, vagy magánegyetemek támogatási kereteiből, is elapadóban van Bernie Madoff piramisjétéka, ill. általában a sub-prime körüli stiklik miatt.

Így igazából, ha a jövőjükért aggódó kutatókat látunk valahol az talán nem is annyira különleges. Pedig kicsit az, ugyanis számukra (pontosabban az amerikai kollegák számára) a gondok jóval korábban kezdődtek. A Clinton éra bőkezű adakozása nyomán az élettudományokkal foglalkoz laborok száma vadul növekedni kezdett. A több labor több eredményt, és gyorsabb haladást jelentett, és egyben még több eljövendő kutató (posztdok és PhD hallgató) számára biztosított képzést. Csakhogy a Bush adminisztráció prioritásai nem estek egybe elődjeiével, így, bár a ráfordított költség összege nem csökkent, de nem is növekedett tovább.

Pontosan ennyi éve született Abraham Lincoln, ill. számunkra egyáltalán nem elhanyagolható módon, bizonyos Charles Darwin is.

Előbbiről az Economist archívumában olvashatunk érdekeseket, míg Darwin apropóján a következő gyorsan összedobott "olvasólistát" tudjuk ajánlani:

• Evolution: Education and Outreach: Darwin különszám
• Nature: Darwin 200 (különkiadás)
• New York Times cikkek (és interaktív A fajok eredete)
• a korábban már említett BBC különoldat
• Darwin-online

És persze, akinek sok ideje van és lehetősége van rá, látogasson meg egy előadást.

A kapuban levő Darwin bicentenárium alkalmából a BBC egész jó kis tematikus oldalt hozott létre. Sajnos a programok többsége csak az iPlayer-rendszer keretén belül (és ebből kifolyólag kizárólag az Egyesült Királyságban) érhető hivatalosan el, de azért néhány már felkerül a YouTube-ra is. És mi is lenne jobb kedvcsináló, mint amikor David Attenborough beszél Darwin örökségéről. 

(A többi rész: 2., 3., 4., 5., 6.).

A klímaváltozás kellemetlen igazságai közül az egyik az, hogy minél később lépünk, annál nehezebb megállítani. Nem pusztán azért, mert a folyamat egy későbbi fázisig jut el, hanem azért is, mert számos jelenség öngerjesztővé válik. Az egyik klasszikus példa az albedó hatás: ez a Föld elektromágneses sugárzás-visszaverő képességét jelöli, ami azért fontos, mert a visszavert sugár értelemszerűen nem melegíti a földet. Bolygónk legjelentősebb "visszaverő" területei a folyamatosan hóval borított sarkok, ezért is különösen nagy gond, hogy ezek az égövek melegednek a leggyorsabban. A sarki területek vesztése pedig a melegedés gyorsulásához vezet, hiszen csökken a Föld albedója, kevesebb sugárzás verődik vissza.

A helyzet nagyon is a mitikus ördögi körre emlékeztet, amiből nem lehet kitörni ... hacsak mi magunk valamiképpen nem teszünk ellene. Ebből a megfontolásból ered az elmúlt évek kiadós brainstormingja az ún. "geoengineering" területén. Ezek a projectek masszív emberi beavatkozások révén növelnék meg a légkörből megkötődő CO₂ mennyiséget, vagy épp az albedót - utóbbit a légkör felső rétegeibe szétszórt szulfát részecskék segítségével. Anyagi korlátok mellett az is az ilyen megközelítések ellen szól egyelőre, hogy a kezdeti lelkesedést a későbbi hatástanulmányok nem támasztották alá. A napokban azonban az albedó-növelésre egy új, szellemes megoldás látott napvilágot.

A lényeg röviden az, hogy ha mindazoknak a területeknek, ahol kultúrnövényeket termelünk megnöveljük a visszaverődési képességét, azzal szignifikáns hőmérséklet csökkenést érhetünk el, különösen a mérsékelt égövön (lásd csatolt térképeket). Ehhez "mindössze" arra van szükség, hogy az említett növényeknek megnöveljük a leveleiben a viaszmennyiséget és/vagy a levélzet alakját megváltoztassuk. Előbbi általában a levél színének világosulását eredményezi, ami enyhén növeli a visszaverőképességet, míg utóbbi maximalizáhatja a levélfelületet. Néhány gabonafajta, pl. rozs, ill kukorica esetén ismertek olyan természetes mutánsok, amelyek ezt érik el bizonyos mértékig, ugyanakkor ez tipikusan olyan jelenség, ahol a mesterséges módosításokkal célzottan, gyorsabban, erőteljesebb hatást lehetne elérni. Persze, hogy egyáltalán ezt megvizsgáljuk, ahhoz azt kellene eldönetni,  nem jött-e végre el az ideje, hogy a genetikai módosítást továbbra ne tabuként kezeljük, hanem végre értelmesen vitatkozzunk róla...

A tehetségtelen, B-film rendezők kedvelt húzása, hogy egy óriási prehistorikus bestiát engednek a mit sem sejtő emberekre, majd kiszámíthatóan klisés helyzetek sorozatát futtatva próbálják (általában sikertelenül) a totális érdektelenségtől megmenteni a filmjüket. Nem volt ez alól kivétel a '97-es Anaconda sem, ahol a JLo és IceCube által rendkívül hitelesen alakított NatGeo csoport probál néhány nagyra nőtt kígyót becserkészni.

Retrospektíve annyit elmondhatunk, hogy legalább az ötlet nem volt teljesen fiktív, hiszen a jelek szerint Dél Amerika őserdeiben egykor valóban éltek hatalmas óriáskígyók. Kolumbia Guajira félszigetén leltek egy eddig ismeretlen boafaj maradványaira, ami mellett a nemzettség többi tagja, a szó szoros értelmében eltörpül. A képen a Titanoboa cerrejonensis csigolyája mellett egy mai, 3.4 m hosszú Boa constrictor csigolyája látható, így az egykorélt boa óriás simán 13 m közeli hosszal büszkélkedhetett.

Ami, sok egyéb szempont mellett, azért is figyelemreméltó, mert a kígyók hidegvérűek. Így ahhoz, hogy aktív életet élhessenek, a környező hőmérséklet bizonyos érték felett kell maradnia. És minél nagyobb az állat, annál magasabb ez a hőmérséklet.

A Titanoboa esetében, ez kb évi 30-34 °C körüli átlagott jelentett, ami lényegesen magasabb, mint a környék mai (egyébként azért alacsonynak nem mondható) hőmérséklete. Mivel más forrásokból tudjuk, hogy ekkortájt a környék légkörének CO₂ koncentrációja 2000 ppm körül mozoghatott, azt is jelenti egyben ez a megfigyelés, hogy a trópusok termosztát képességét, vagyis hőmérsékleti pufferkapacitását általában túlbecsüljük. Amikor megnő a légkörben a üvegház-gázok koncentrációja, nemcsak a sarkokon változik meredek ütemben a hőmérséklet, de más égöveken is.

És hogy hol ki és mi tud alkalmazkodni egy ilyen változáshoz, az egy olyan talány, amire sajnos hamarabb kaphatunk választ, mint egyébként szeretnénk. 

A kreacionisták kiirthatatlan, de aszolút hamis mémjei közül az egyik azt hivatott tényként beállítani, hogy az evolúció elfogadása, a valamiféleképpen különösen széles terepet nyitott a rasszizmusnak. Igaz, hogy rasszizmus már bőven Darwin előtt is létezett, és nyilván az Egyesült Államok szegregált déli államaiban sem "A fajok eredetével" a hónuk alatt rohangáltak a jóemberek, dehát a tények, mint tudjuk szinte sosem aggasztják a morálra elvi szinten nagyon kényes Teremtés-hívőket.

Az említett mémnek létezik egy olyan formája, amely, elsősorban kiragadott idézetek segítségével, személyesen Darwint állítja be rasszistának. Az idézetek valósak, de ettől még természetesen messze nem a komplex valóságot mutatják be. Ennek apropóján jelent meg Darwin két életrajzírójának, Adrian Desmond-nak, és James Morre-nak a legújabb könyve: Darwin's Sacred Cause: Race, Slavery and the Quest for Human Origins ( rövid összefoglaló a Prospect-ben).

Darwin családjának anyai ága (amelyik felesége családja is egyben) az angol rabszolgaság-ellenes, abolicionista mozgalom egyik fő támogatója volt. A Wedgewood-ok, készítették a "Társaság A Rabszolgakereskedelem Eltörléséért" kitűzőit, anyagilag támogatták a mozgalom egyik vezéregyéniségét, Thomas Clarkson-t, és segítették a felszabadított rabszolgák visszatelepülését Afrikába. Mindez nem kerülte el az ifjú Darwin figyelmét, aki Edinburghi tanulmányi során került baráti kapcsolatba egy bizonyos John Edmonstonnal. Edmonston, aki felszabadított guyanai rabszolga volt, hosszú téli órákon át madártömésre oktatta a fiatal Charlest. Kettejük kapcsolata több volt egyszerű tanító-diák viszonynál: később Darwin a "bizalmasaként" hivatkozott Johnra.    

Mint saját feljegyzéseiből is kiderül, világkörüli útja során Darwin-t eléggé megrázta a rabszolgatartók kegyetlenkedése, különösen Brazíliában. Ekkor érhetett meg benne a gondolat, amit expliciten ugyan sosem írt le hivatalos műveiben, de feljegyzéseiben tesz rá utazást, hogy bebizonyítja, a "feketék" és "fehérek"  ugyanazon emberi fajhoz tartoznak, és nem külön fajokat alkotnak, ahogy korának rasszistái állították előszeretettel.

Az emberi rasszok közeli rokonsága és egyenlősége így valójában, Desmondék szerint, koránt sem az evolúciós gondolat apropóján jelent meg Darwin munkjában. Épp fordítva, még mielőtt kialakult volna a darwinizmus teljes logikai struktúrája, szerzőjének gondolatai közé már beküzdötte magát a meggyőződés.

A sors különös iróniája így, hogy évekkel később, amint épp remetei magányában Malthus szelekciós elméletét igyekezett saját gondolatmenetébe belecsiszolni, szembesülve a gyarmatosítók népirtásaival, Darwin ezeket a mészárlásokat hajlamos lett "természetes" folyamatokként elfogadni. Megöregedve Darwin elvesztette fiatalkori kontrarianusságát, s ha nem is fordult szembe teljesen egykori magával, trendkövetőbb lett. Elfogadta a "fehérek" morális, intellektuális fölényét és közben észre sem vette, hogy ugyanolyan értékelést vezet be kulturális téren, mint amilyen ellen biológiai vonatkozásban maga is kikelt.

Desmond szerint ugyan könnyű a szociál-darwinizmus felelősségét teljesen Herbert Spencer-re kenni, akit mellesleg Darwin eléggé lenézett, a valóság azonban árnyaltabb. Az idősebb Darwin számára a spenceri világ kegyetlensége a természet része lett. S ha igazán meg akarjuk érteni az életművet ezt el kell fogadni. Newton alkimista szeánszai, vagy Darwin kolonializmussal szemben elnéző magatartása, egy-egy ragyogó elme árnyoldalát jelentik. Azt, hogy valódi emberek voltak és néha tévedtek.