A Krétában megjelenő ősi méhlepényes emlősök a dinoszauruszok árnyékában húzták meg magukat, a többnyire éjszakai rovarevésre szakosodott niche-ben. Ezen életmódhoz való adaptáció számos olyan genetikai lenyomatot hagyott, amit ma is fellelhetünk az emlősök genomjában. Ilyen például, hogy az emlősök többsége dikromatikus látssal bír, mivel a közös ős az éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás során elvesztette opszin génjeinek többségét (s csak jóval később, az emberszabásúakban lesz egy extra génduplikáció, aminek köszönhetően mi már színesben látjuk a posztot és a világot). Egy másik ilyen lenyomat pedig, mint az a napokban a Science Advances-ra kikerült cikkből kiderül, hogy a genomunkban fosszilis formában ott bujkálnak a korabeli rovarevés emlékét őrző, a kemény, kitin-alapú exoszkeletook lebontását segítő kitináz gének "fosszíliái". 

Sokszor érintettük már a kérdést, hogy miként térhet el ilyen elképesztő mértékben a GMO -k megítélése a közemberek és a szakértők körében. Láthatóan az Európai Unióban egy minden ízében tudományellenes megközelítést alkalmazunk. Nagyon érdekes kérdés, hogy honnan jön ez a végtelenül erős GMO ellenes mozgalom? Hogyan lehetséges, hogy a lakosság, a döntéshozók inkább hisznek a kérdéshez alig értő mozgalmároknak, mint a saját adójukból fizetett szakértőknek? A napokban egy friss preprint (vagyis olyan közlemény, amit már benyújtottak egy szaklaphoz, de még nem fogadták el) került ki a SocArxiv oldalra, ami igencsak érdekes adalékot adhat a kérdés megválaszolásához.

A végtag-evolúció azon kevés dolog egyike, amitől még a legelfoglaltabb pillanataimban is képes vagyok ismét lelkes kezdő blogger lenni. Az meg persze a sokszor méltatlanul elfeledett Darwin nap. A kettő ördögi kombinációjának meg persze ki tudna ellenállni.

A poszt apropója tehát egy gyönyörű végtagevolúciós kutatás, ami - hogy ellőjem az örökzöld bölcsességet - kapásból több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol. A Cell-ben ugyanis egy olyan tanulmány jelent meg, ami egy kisméretű rájafaj, a Leucoraja erinacea mozgását tanulmányozva, nem kevesebbet állít, mint, hogy a négylábú gerincesek végtagjainak beidegzése egy abszolút ősi tulajdonság, aminek anatómiai alapjai még a porcos- és csontos halak szétválását is megelőzik.

(A következő poszt informálisan továbbra is létező "gyakornokos" lehetőségünkre jött, szerzője pedig Jezsó Bálint.)

A fosszíliák tanusága szerint, a ma ismert soksejtű állati (Metazoa) törzsek közel fele (11 állattörzs) a kambriumi evolúciós robbanásként emlegetett esemény során fejlődött ki. Természetesen nem ezek voltak az állatvilág legősibb képviselői, a kambrium hajnalán bekövetkezett szédületes sebességű filogenezisnek jócskán volt előzménye. 1946-ban, a dél-ausztráliai Ediacara középhegység finomszemcsés, kovaanyagú üledékében olyan lágytestű élőlények lenyomataira bukkantak, amelyek jóval a kambriumi evolúciós bumm előtt éldegéltek a kontinenseket övező sekélytengerek aljzatán. A jó megtartású leletanyagból több mint 60 faj került leírásra, köztük különböző csalánzószerű lényekkel, és szelvényezett testű állatokkal, mint például a Spriggina, ami egyesek szerint a gyűrűsférgek, mások szerint az úgynevezett Panarthropoda csoport (ami ízeltlábúak mellett medveállatkákat és őslégcsöveseket is magába foglal) őse lehetett. Ezek mellett rengeteg olyan maradványt is találtak, amelyeket semmilyen recens metazoa csoporttal nem tudtak megfeleltetni, így az álltalános vélekedés szerint olyan korai állattörzsek képviselőivel van dolgunk, amelyek a kambrium kezdetére kihaltak.

Péntek este van, az egyik holland csatornán az élő beszélgetős műsor, a Late night show ideje. A stúdióban lelkes nézők, a szoba közepén levő asztalnál öten ülnek meghivott vendégek: egy 35 éves énekesnő, túl karrierje csúcspontján, 15 évesen kezdte pályafutását egy tinédzser-zenekarban, most éppen szólókarrierjén dolgozik; egy félkarú fiatal srác, akinek csontrák miatt amputálták a bal kezét, és ő ezek után kezdett el dobolni, és most járja a világot, koncertezik; két rádiós műsorvezető, akik a Jó Áronhoz hasonló, viccesen hangzó holland neveket gyűjtik össze éppen; és egy kedves mosolyogós idős úr, aki az utóbbi hetek legtöbbet megtekintett videójában szerepel.

 Ő Jan van Hooff, holland etológus, aki gyerekkorának jó részét az arnhemi állatkertben töltötte, ugyanis azt a nagyapja alapitotta, majd a szülei vették át a vezetését. Elmesélése szerint annyira megihlette Darwin The Expression of the Emotions in Man and Animals cimű műve, hogy Utrecht után, ahol biológiát hallgatott, az Oxfordi Egyetemre ment összehasonlitó pszichológiát tanulni. Oxford után Új-Mexikóban egy Air Force által alapitott intézetbe került, ahol többek között csimpánzokat is tartottak, és szerették volna őket úgy tartani, hogy lelkileg egészségesek maradjanak. Őt is bevonták a kutatásba. A csimpánzok iránti érdeklődése vezetett el aztán ahhoz, hogy az arhnemi állatkertbe 1971-ben egy egész csimpánzkolóniát telepitettek be és akkori doktoranduszával, Frans de Waallal ott helyben figyelték meg a csimpánzok viselkedését (Frans de Waal számos etológiai ismeretterjesztő könyvet irt, az egyikről a 2016-os könyvhetes posztunkban irtunk, illetve etológiai szakcikkeiből számos poszt is került már ki a blogra, mint pl a Majomábécé, A hiú elefántok, vagy a Rendőr?Majom).

Az péntek esti beszélgetős műsorban, miután bekeverik az ominózus videót, Jan van Hooff elkezd mesélni. Mesél arról, hogy ugyan kifejezetten azt tanácsolták neki, hogy ne menjen be Mama ketrecébe, mert hát régen találkoztak, és mégiscsak Mama a saját ketrecében van, oda nem szoktak csak úgy besétálni, kiszámithatatlan, mit tesz Mama, hiába beteg, öreg, igy is simán leterithet egy embert, ő mégis bement, és hát erre a kitörő örömre ő sem számitott. Mesél arról, hogy amikor először látta Mamát, az még kiskamasz csimpánzkölyök volt, ám szép lassan ő lett az állatkerti csimpánzkolónia alfa nősténye. Mesél.  És a műsor közönsége imádja.

Félreértés ne essék, ez nem egy kivételes adás. Volt már ugyanebben a műsorban meghivott vendég meteorológus, akivel a klimaváltozás kapcsán beszélgettek, erdész, akivel a vadgazdálkodásról trécseltek, illetve az egyik volt hallgatóm, egy tehetséges kvantumfizikus, akit azért hivtak meg a műsorba, mert idén neki itélték oda a Minerva dijat (ez egy holland dij, amit az a női kutató kap meg, aki a bizottság szerint az év legjobb fizikai szakcikkét publikálta), vele például a fidget spinner fizikájáról folyt a szó.

Hogy hogy fér meg egy élő beszélgetős, könnyed késő esti műsorban a zenészek, szórakoztató ipari szakmunkások mellett egy-egy kutató, tudós? Köszönik szépen, nagyon jól. Úgy tűnik, hogy mind a közönség, mind a műsorszerkesztők, végül pedig mind a kutatók részéről van erre igény. A kutatók, tudományos szakemberek feldobják a műsort egy-egy érdekességgel, egy-egy sztorival, ők pedig szintén nyernek valamit azzal, hogy a szakirányukkal kapcsolatos élményeiket megoszthatjták a nézőkkel.

Történetmesélés az ismeretterjesztésben

Hogy mit is profitálnak a kutatók, természettudósok abból, hogy egy beszélgetős műsorban sztorizgatnak? Alapvetően egy másfajta kapcsolatot épitenek ki a nézőkkel,  hiszen ott nemcsak mint szakértők vesznek részt a társalgásban, a hivatalos szakvéleményt, tudományos álláspontot képviselve, hanem mint magánemberek is, saját tapasztalataikat, saját meséiket megosztva.

Hogy erre miért van szükség?

Mig egy természettudományos folyóiratban megjelent cikket olvasva egy szakértő az új ismeretet, kutatási eredményt, új módszert stb a már meglevő tudományos ismeretanyagába próbálja beilleszteni. Az adott szakterület korábbi forradalmi eredményeivel, valamint valószinűleg az éppen folyó kutatási témáival képben van, tudja, hogy az első szerző kinél szakdolgozott, doktorált, pláne ha a nagyfőnök is ott van a szerzők között, tudja, hogy a labor milyen irányvonalat képvisel, milyen pályázatokat nyertek el, kivel versengenek, vagyis egy csomó háttérismeret birtokában van, amikor egy cikket olvas. Természetesen ott van a háttérben az a motiváció is, amiért ő ezt a szakmát választotta, ami miatt kitartott a kutatói pálya mellett, a kiváncsiság, a wow faktor, ami miatt az a bizonyos téma érdekes a számára. És ez a sok háttérinformáció az, amiről a kutatók nagy többsége nem szokott beszélni, pedig egy laikus számára ezek sokszor megkönnyitenék az új publikációk megértését, befogadását. Ezeket pedig a legjobban történeteket mesélve lehet átadni.

Susana Martinez-Conde és Stephen L. Macknik (mindketten praktizáló orvosok), a PNAS 2017. augusztus 1-i számában megjelent véleménycikkükben a történetmesélés szerepét hangoztatják a tudománykommunikációban. Szerintük a tudomány népszerűsitésével foglalkozók igencsak jól tennék, ha ellesnének bizonyos kommunikációs stratégiákat a bölcsészektől vagy a művészektől (1). A cikkben többek között kifejtik, hogy az objektiv, érzelemmentes információközlésről számos kutatás kimutatta már, hogy hatástalan, ha valakinek a véleményét meg szeretnénk változtatni egy igencsak megosztott tudományos témában, mint az oltásellenesség vagy a klimaváltozás. Ezzel szemben van egy tuti befutó kommunikációs eszköz a bölcsészek és művészek tarsolyában, amivel csodákra lehetnének a kutatók is képesek: a történetmesélés - erre hivatkozási alapjuk az NAS által idén kiadott tudománykommunikációval foglalkozó tanulmánya, ami amúgy ingyen letölthető (a linkre kattintva lásd a jobb felső sarokban download pdf gombot (2).

Ha őszintén belegondolunk, azért a természettudományos ismeretterjesztésnek nem kellett a szomszédba menni nagy mesélőkért. Elég csak Gerald Durellre, David Attenboroughra vagy Desmond Morrisra gondolunk, ha nagy történetmesélőket keresünk az ismeretterjesztés hőskorából. De ha mai példákat keresne valaki, számos új tehetségről irtunk a könyvhetes posztjainkban, akik mesterien mesélnek történeteket, legyen szó akár sejttenyésztésről (Rebecca Skloot: Hernrietta Lacks örök élete), kémiai elemekről (Sam Kean: The disapprearing spoon), mikróbákról (Ed Yong: I contain Multitude), parazitákról (Carl Zimmer: Parasite Rex) vagy tudományos felfedezésekről (Steven Johnson: Wonderland). De a szerzők ebben a cikkben nem csak az ismeretterjesztő könyveket iróknak ajánlják a történetmesélést, hanem azoknak a kutatóknak, akik a tudománykommunikációban, public engagementben vagy science outreachben szeretnének elmélyülni (ezekre mi a megfelelő magyar forditás?), és azt hatásosan szereték művelni. 

Miért hatásosabb a történetmesélés a tényközlésnél?

 Az objektiv tény- illetve a kronológikus információ-közlés érzelemmentes, és sokszor a nem bennfentes közönségből csak az "és, akkor mi van?" kérdést váltja ki, mig egy ok-okozati viszonyokat is tartalmazó, klasszikus történet magával ragadja a hallgatót - olvasót. Egy jól megalkotott, megszerkesztett, leirt és/vagy elmesélt történetet nem lehet csak úgy abbahagyni (regényfüggők, sorozatfüggők, szevasztok), az ember tudni akarja, mi történik a következőkben, hogy mi a történet vége. És mindezt amiatt, mert egy jól megkomponált történet mindenféle érzelmet vált ki belőlünk, és pont emiatt képes lelkesiteni, motiválni, együttérzést kiváltani vagy meggyőzni minket valamiről. 

 Hogy miért is képes meggyőzni minket egy történet valamiről?

Az információ-intergrálás elmélet [3] alapvetően arra a problémára próbál választ keresni, hogy hogyan jön létre egy adott attitűd egy bizonyos információ hatására, illetve hogy hogyan lehet egy már létező attitűdöt megváltoztatni. Az elmélet szerint ebben két faktor játszik fontos szerepet. Az egyik az információ “töltése” – ha az információ beleillik az illető világképébe, ismeretrendszerébe, akkor számára az információnak pozitiv a töltése, mig ha annak ellentmond, akkor negativ. A másik fontos tényező az információ súlya – ha egy adott információt igaznak gondolunk, akkor számunkra annak nagy a súlya, és minél nagyobb egy információ súlya, annál nagyobb hatása van ránk. Az elmélet szerint a két tényező együttese határozza meg, hogy az új információ milyen hatással lesz ránk. Egy igaznak hit információ, amelynek tehát nagy súlya van, megváltoztathatja a már kialakitott véleményünket, ha a világképünknek totálisan ellent is mond. Egy történet, amit egy számunkra hiteles előadó mond el, és amelyik magával ragad minket, nagy hatással van ránk, képes megváltoztatni hozzáálásunkat, véleményünket egy adott témakörben. Hogy pontosan hogyan, és hogy milyen neurotranszmittereken keresztül is működhet ez a hatás, mesélje el helyettem David JP Phillips.

Martinez-Conde és Macknik szerint nagy hiba lenne elválasztani az érzelmeket a tényektől, ha tudományos eredményekről szeretnénk diskurálni. Hogy hatásossá tegyük a tudománykommunikációt, nem elég pusztán a tudományos ismereteket megosztanunk a nagyközönséggel. Ők is kiemelik, hogy sikeres tudománykommunikáció nem egy egyismeretelens egyenlet, függ az adott társadalmi, politikai helyzettől, a közönségtől, a választott kommunikációs eszköztől és magától a tudományt kommunikáló személytől is.

"Trained scientists can appreciate a narrative (or a plot, in Forster’s terms) that explains the why of an observation. But take away emotion, and the same description that thrills a scientist may bore a nonexpert to tears."

Történetmesélés - a tudománykommunikáció lelke

A világ mindegyik tájáról gyűlnek össze a tudománykommunikációval foglalkozók a PCST (Public Communication of Science and Technology) kétévente szervezett konferenciáira. A 2018-as konferencia mottója mintegy összefoglalja azt, amit ma a szakma fontosnak talál a tudománykommunikációval kapcsolatban : Tudomány, történetek és társadalom - a tudománykommunikáció lelke.

 Hogy miért? Álljon itt Brian Trench, a szervezet elnökének bevezetője magyarázatul:

"...Stories are one of the principal means by which science is situated in society. Stories represent science in many different ways, reflecting diverse contributors and contexts.

As members of society, we receive and perceive science through the stories told by scientists, teachers, popular science authors, journalists, museums and science centres, and so many more. As members of society, scientists also constitute audiences for stories told about other parts of science, as well as being storytellers about their own science.

Not so long ago, such propositions might have caused anxiety, or antagonism, in scientific communities. "We don't make up stories," it could have been said. "We tell nature as it is". Telling stories carried the connotation of making things up, of fiction, and this was contrasted with exposition or explanation as fact-telling.

It is one of the notable achievements of the science communication movement of the past two decades to have stimulated awareness that there are many and increasing ways of communicating science with various audiences. Part of that awareness is breaking down the supposed hard border between presenting facts and telling stories. Facts need to be selected, dressed and put into order for them to be communicated; they need, in other words, to be arranged into stories..."

2. ábra forrása: media-cache-ak1.pinimg.com

Nyolc évvel ezelőtt (jönne, hogy írjam "pár éve", pedig dehogy pár éve az...) már írtam egyszer egy különleges mutációról, ami egyes kutyafajták esetében (pl. tacskók és bassett houndok) rövid végtagok kialakulását eredményezi. Azért volt különleges, mert nem egyszerűen egy már meglevő gén aminosavsorrendje, vagy szabályozása változott meg, hanem egy génnek egy újabb kópiája keletkezett. Mégpedig nem genomduplikációval, hanem egy reverz transzkriptáz enzim segítségével az eredeti, genomi DNS-ből átíródott (és a splicing során megérett) FGF4 mRNS íródott vissza (immár intronok nélküli) DNS darabbá és integrálódott a genomba a 18. kromoszómán.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen esemény már önmagában is elég különleges, ám pont a napokban arra derült fény, hogy szinte hajszálpontosan ugyanez az esemény még egyszer lejátszódott a kutyák tenyésztése során.

Hatásos tudománykommunikáció?

Tisztán emlékszem arra, hogy amikor először olvastam Brian Wynne 2006-os PUBLIC ENGAGEMENT AS A MEANS OF RESTORING PUBLIC TRUST IN SCIENCE – HITTING THE NOTES, BUT MISSING THE MUSIC? című cikkét [1], hihetetlen dühös lettem. Már egy éve írtam rendszeresen a Critical Biomassra molekuláris biológiai és biokémiai témájú ismeretterjesztő posztokat és mint tudományt kommunikáló kutató, megszólítva éreztem magam, sőt, személyes sértésnek éreztem a cikk hangvételét, hát még a mondanivalóját.

Ezt a két könyvajánlót az idei könyvhetes posztból másoltam ki a könyebben tudjak az itt leirtakra hivatkozni.

Stephen W. Littlejohn, Karen A. Foss, John G. Oetzel Theories of Human Communication, 11th edition (2016)

Tavaly jelent meg ennek a kommunikációs elméletekkel foglalkozó alapműnek a 11., kibővitett kiadása, ami eddig, 74-es első kiadása óta, számomra érthetetlen okokból, sohasem jelent meg magyarul. Hogy miért alapmű? Mert szisztematikusan, csoportokba szedve taglalja a kommunikációval kapcsolatba hozható elméletek egész arzenálját, egymás mellett sorakoznak az amúgy egymással nem igazán kommunikáló tudományterületek, mint például a szemiotika, fenomenológia, kibernetika, szociopszichológia, szociológia, retorika, és persze a kritikus vonal, ahova a marxizmustól kezdve a feminizmus is tartozik. A könyv legnagyobb erőssége, hogy ezen tudományterületek azon elméleteit összegzi és hasonlitja össze, amelyek bárhogyan is összefüggésbe hozhatók a kommunikációval.

Előkerülnek például a kognitiv és információfeldolgozásról szóló elméletek, mint például Heider attribuciós elmélete (ami az egyéni és csoportos döntések okait próbálja megmagyarázni), Sherif szociális elmélete (ami azt írja le, hogy hogyan is képződnek egyes csoportok elfogadott viselkedésmintái, normái, illetve, hogy a csoport tagja mennyire hajlandóak változtatni viselkedésükön, hogy jobban illeszkedjenek ehhez a csoportnormához), Richard Petty és John Cacioppo “Elaboration Likelihood” elmélete (ami az emberi agy azon képességéről szól, ahogy egy új információt feldolgoz. Az elmélet az információfeldolgozás két útját különíti el, a centrális, racionalitáson alapuló utat, amikor a tényeket értékeli és értelmezi az ember, és az alapján fogadja el vagy veti el az információt,  illetve a perifériás utat, amikor is a tényeket figyelmen kivül hagyva, főként érzelmi alapon avagy zsigerből dönt az illető az új információ elfogadásáról), csak hogy pár nagyon fontos elméletet emlitsek.

Hogy miért fontosak ezek, és többi, általam most nem emlitett, de a könyvben szereplő elméletek? Segítenek megérteni azt a bonyolult folyamatot, amit kommunikációnak hívunk. A kommunikáció leírható egy szimpla definícióként, mint például két ember között zajló információközlés, de ennek a definíciónak a matematikai egyszerűsége sajnos köszönőviszonyban sincs a valósággal.

A jó kommunikáció, főként ha tudománykommunikációról van szó, egy előre végiggondolt stratégián kéne, hogy alapuljon, aminek az alapja az, hogy eldöntjük kihez szólunk, milyen céllal (információközlés, meggyőzés, párbeszéd vagy konszernzus kreálása), hogyan, milyen eszközökkel, milyen stilusban. Hihetetlenül fontos, hogy felmérjük, kivel szeretnénk kommunikálni, és hogy nagyjából reális képünk legyen arról, hogy miért gondolkodik vagy viselkedik az illető célcsoport úgy, ahogy, és hogy milyen eszközök jöhetnek szóba, hogy a céljunkat elérjük, főként ha a célcsoport véleményét szeretnénk megváltoztatni. Itt jönnek be a képbe a fenti elméletek, meg persze egy kis szociológia.

Hogy ne csak tömény elméleti könyvet ajánljak, következzen pár  praktikus tanácsokkal teli tudománykommunikációs útmutató kutatóknak.

Science Communication A practical guide for scientists - Laura Bowater, Kaz Zeoman (2013)

  „Our most direct and urgent message must be to the scientists themselves: learn to communicate with the public, be willing to do so and consider it your duty to do so. –Bodmer (1985, p.36)”

A 2013-ben megjelent, kutatóknak szánt tudománykommunikációs praktikumként szolgáló könyv harmadik fejezétben szereplő, a Bodmer beszámoló néven elhíresült dokumentumból származó idézet akár az egész könyv mottója is lehetne. Szerzői mindketten biológusok és egyetemi oktatók, akik beleásták magukat a tudománykommunikáció elméletébe és gyakorlatába egyaránt, és úgy értezték, hogy a kutatók egy részének jól jönne bátoritásul egy gyakorlati útmutató, hogy hogyan, illetve hogy hogyan ne vágjunk bele a természettudományos ismeretterjesztésbe.

A gyakorlati tanácsok előtt azonban összefoglalják a tudománykommunikáció történetét, 3 fázisra osztva azt. Az első fázist a deficit modell jellemzi, vagyis az az elmélet, amely szerint ha az emberek többet tudnának a tudományról, sokkal nagyobb mértékben elfogadnák annak eredményeit. Ám az átlagember tudományos ismeretei igencsak silányak, úgyhogy minden kutató kutyakötelessége, hogy beszámoljon arról, amihez ért, és amit kutat, és csak idő kérdése, és az egész világ egy boldog, tudományt-ünneplő hurrá-optimista tömeg lesz. Ezt a modellt az elmúlt 25 év során számos kutatás cáfolta, miszerint több tudományos tény ismerete nem feltétlen vezet a tudományos eredmények illetve újítások elfogadásához, ezért aztán a tudománykommunikátorok új módszereket javasoltak. Ekkor (20-25 éve) kezdődött a második fázis, a PUS (vagyis Public Understanding of Science), illetve később a harmadik szakasz, a PES (avagy a Public Engagement with Science) korszak. Ez utóbbi két szakasz alig pár elképzelésben tér el egymástól, ám mig a deficit modell lényegében egy egyirányú információközlés (a kutatótól a nagyközönség fele), addig a PUS és a PES kétirányú kommunikációt jelent.

Mig az utóbbi 20-25 évben a tudománykommunikáció elmélete e két irányzat szerint fejlődött, a legtöbb kutató még ma is a deficit modell szerint definiálja magát a tudományos ismeretterjesztést, vagyis azt remélik, hogy a nagyközönség majd észhez tér, ha többet tud egy bizonyos tudományterületről. Sajnos az Eurobarométer és a hasonló ország- illetve világméretű felmérések is még most is ezt a már meghaladott szellemiséget képviselik. Hatásos tudománykommunikáció egy speciális, kisebb csoportnak, az úgynevezet célközönségnek szól, nem úgy bele a nagyvilágba és mindekit megszólítva és nem feltétlenül csak információt közöl. A célközönség ismerete kulcsfontosságú, hiszen egy általános iskolás csoportot másként kell illetve lehet bevonni a tudományos kérdések megválaszolásába, mint egy betegcsoport érdekeit képviselő szervezetet. A PES legfőbb célja pedig nem csak az információközlés, és nem csak és kizárólag a meggyőzés. Hanem például a célcsoport véleményének megismerése, az adott emberek félelmeinek, aggodalmainak feltérképezése, hiszen ezen aggályok ismeretében lehetséges változtatni az innovációs folyamatokon, és még a kutatás és fejlesztés alatt megakadályozni azt, hogy egy milliárdos projekt a végén csődbe menjen az esetleges fogyasztók elutasitása miatt.

A könyv későbbi fejezeteiben a szerzők összefoglalják a főként angol helyzetet (amihez képest Európa legtöbb országa, köztük sajnos Magyarország is eléggé le van maradva), vagyis hogy a kutatók miként, miért és hogyan kommunikálnak a nagyközönséggel, valamint megvitatják, hogy hogyan, milyen intézményszintű intézkedésekkel lehetne meghozni a kutatók többségének kedvét a tudománykommunikációhoz, majd végigvesznek néhány a kommunikációs és tanulási elméletet (moztiváció, stb), amik ismerete kulcsfontosságú ahhoz, hogy egy hatásos PES eseményt meg tudjunk tervezni. Szó esik ezen események hatásosságának kiértékeléséről is – na ez már kőkemény szocilógiai kutatásmódszertan, de ha magunk akarjuk elvégezni az értékelést, akkor erre a tudásra is szükségünk van. Legvégül jönnek a praktikus tanácsok, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennünk, és főként milyen buktatókat kell elkerülnünk, ha a mai tudománykommunikációs trendekhez (mint például a Social impact of science, public engagement, science outreach) akarunk csatlakozni.

Mivel minden olyan fontos tudományos cikk és dokumentum előfordul a könyvben, ami a tudománykommunikációs képzésem alatt előfordult, vagyis a tudománykommunikációról egy teljes és reális képet ad, valamint mivel kézzel fogható jótanácsok vannak a könyben, minden kutatónak ajánlanám, aki tudományos ismeretterjesztésre adta vagy adja a fejét.

A minap Boldogkői Zsolt a facebook-on idézte az idei könyheti posztunkban megjelent, a Hiénák a betegágy körül című könyvéről általam irt kritikát az alábbi megjegyzések kíséretében:

"A Critical Biomass-ben recenziót írtak a Hiénákról, melyben először az egekbe magasztalják a könyvemet, de csak azért, hogy a végén minél magasabbról rántsák a Földre. A kritikusnak egyetlen problémája van: nincs cél és célközönség megnevezve, némileg ellentmondóan mégis megnevezi azt, mely a táboron belüliek. Azoknak ugye, meg nincs értelme írni, mert csak kacsingatnak egymásra.
Eva Kalmar magát az értő pozíciójába helyezi (szakképesített tudománykommunikátor), engem meg visszaültetne az iskolapadba, de szerintem inkább oviba küldene vissza uzsonnázni. A könyvem hiánypótló ugyan, de úgy abban a mondatban már édeskevés.
Kedves Éva! Egy könyvben nem feltétlenül kell megnevezni az írás célját, hiszen nem ez fogja majd révbe vinni. De Önnek elárulom ezt: a közbeszédre való hatás, közvetlenül és a médián keresztül. Szerénytelenség nélkül állítom, hogy a könyv ezt a célt elérte. Úgy vélem, az utóbbi idők idevonatkozó hazai eseményei nem teljesen függetlenek a könyvtől és az egyéb ténykedésemtől. Nézzen önmagába mint tudománykommunikátor, és gondolkozzon el, hogy Ön, saját maga hol ronthatta el a dolgot, mert a hatását nem látni sehol, pedig Önnek ez a szakmája, én meg csak egy egyszerű professzor vagyok."

(update: a bejegyzést azóta Boldogkői Zsolt törölte. "Az eredeti megosztásomat közben kitöröltem. Nincs időm válaszolgatni sokszoros ismétlésben azoknak, akik szerint jó szándékú és építő a recenzió, nem kellene megsértődnöm, meg bírni kell a kritikát stb. Nem tudok ezekkel a véleményekkel mit kezdeni. Sorry." irja egy másik facebook posztban.)

Boldogkői felháborodásának középpontjában az alábbi mondatom áll, mint a kommentekből kiderült:

"Sajnos a könyv, jelenlegi formájában, bármennyire is fontos és hiánypótló munka, félő, hogy csak annyit ér el, hogy az áltudományokkal szemben eddig is szkeptikusként gondolkodókkal összekacsintson, ami, szerintem édeskevés."

Úgy érzem, hogy szövegértelmezési problémák akadtak ezzel a mondattal kapcsolatban. Az édeskevés a könyv hatására vonatkozik. Hogy mit is értek ezalatt? Szó szerint azt, hogy a könyv így, ahogy Boldogkői Zsolt megírta, maximum azt a hatást éri el, hogy a szeptikusokkal összekacsintson. Ha csak ez volt a célja, akkor minden rendben, megjegyzésem tárgytalan, de én ambiciózusabbnak gondoltam a szerzőt (ti., hogy táboron kívüliekhez is szólni akar) és ehhez képest szerintem ez a hatás kevés. Mert ennél sokkal többet is el lehetett volna érni vele.

Hogy hogyan?

Amikor az ember bizonyos szintig beleszokik/kényelmesedik abba, hogy különböző szociális médiafelületeken szinte kizárólag szkeptikusok vicces, irónikus mémjeit látja, amelyekkel szívből egyetért és amelyeket azonnal "lájkol", talán furcsa lehet, hogy a válaszomban egy a biztos: nem iróniával.

Mielőtt bárki újra nekem esne, anélkül, hogy kíváncsi lenne arra, mivel is foglalkozom és hozzám vágná, honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy kritikát mondjak bárkiről is, gyorsan leszögezem, hogy nem, nem gondolom, hogy a tudománykommunikáció szent grálját megtaláltam volna. Csak olvastam tudománykommunikációs kutatásokról szóló cikkeket, tanultam kommunikációs elméleteket és modelleket, amelyek pszichológiai, neurológiai és egyéb alapokra épülnek és direkt vagy indirekt megtapasztaltam számos olyan helyzetet, amelyek során a tudományos vagy technológiai újitásokkal kapcsolatos kommunikáció egy apró vagy egy végzetes hibán elcsúszott, és végül megtapasztaltam, hogy a tanszékünkön kidolgozott és használt módszer működik. Remélem van más működő módszer is és őszintén örülnék neki, ha mindenki megosztaná itt a kommentek között velünk a saját működő módszerét.

A Delfti Műszaki egyetemen technológiai és természettudományos alkalmazott és alapkutatás egyaránt folyik,  ezek jelentős része vezettett már bejegyzett, sikeres innovációhoz. A Tudományoktatás és -kommunikáció Tanszék, amelyen oktatóként dolgozom, egy olyan tudománykommunikációs képzést folytat, amely során a diákok konkrét problémákat oldanak meg. Évente 8-10 olyan esettel foglalkozunk, a diákokat segítve a probléma megoldásában, amelyek mind tudományos kutatással vagy technológiai fejlesztéssel kapcsolatosak, és amelyekben közös az, hogy a kutatóintézetek, állami intézmények (pl vízügy, közútfejlesztés), magán cégek vagy kutatói együttműködések valamilyen kommunikációs problémába ütköztek, amelyet maguk nem tudtak megoldani és eddig egyik kommunikációs tanácsadó cég sem tudta őket kimozditani a slamasztikából.

Mindegyik eset egyedi, mindegyik cég, intézmény, koalíció mással foglalkozik, mások a problémái, egyesek cégszintű problémákkal küszködnek, egyesek abban kérnek segítséget, hogy hogyan mozgósítsanak bizonyos célcsoportokat, míg mások problémája gyökeresen máshol található, mint azt ők gondolnák. Nincsen egyetlen egy séma a problémáik megoldására, vagyis de, van, de ez egy hihetetlenül egyszerű megoldóképlethez hasonlítható, amelyet minden esetbe "méretre kell szabni".

A megoldóképlet a következően néz ki.

1. A diákok megkapják a feladatot / problémát.

2. A problémamegoldás első fázisa a jelenlegi helyzet kiértékelése, kielemzése. Ez egy többhetes folyamat, mely során a diákok feltérképezik az adott probléma "résztvevőit", hogy kik értintettek az ügyben, melyik résztvevőnek mik a motivációi, hol van ezek között ellentmondás. Megpróbálják kideríteni, hogy milyen folyamatok vezethettek a jelenlegi problémához. Ehhez az adott cég több képviselőjével is találkoznak, meginterjúvolnak üzleti partnereket illetve a helyzetben fontos szerepet játszó szereplőket, újságcikkeket keresnek, végigpörgetik a cég szociális média aktivitását, feltérképezik a versenytársakat, megpróbálják megérteni a potenciális fogyasztók igényeit, félelmeit. Ez a fázis kulcsfontosságú a megoldási folyamatban. Ennek során kiderülhenek olyan háttérproblémák, amelyek megoldásával sokkal közelebb kerül a megbízó az eredeti probléma megoldásához.

Mindehhez nagyon sok elméleti hátteret kapnak, tudományos irodalmat az innováció természetéről, az innovációs ökoszisztémákról, a szociális együttműködésről, bevezetést kapnak a hálózatelméletbe, a tudományos termékeket érintő marketingfolyamatokba és számos, a helyzethez szerintünk kapcsolatos kommunikációs elméletbe. Ugyanis ebben a fázisban minden egyes megállapításukat tudományos elmélettel alá kell támasztaniuk. A megoldáshoz már használhatják a megérzéseiket, tapasztalataikat, saját, addig megszerzett természettudományos vagy mérnöki ismeretüket, de az más a következő fázis.

3. Ha a diákok az analízis során megállapítottak egy nagyon fontos kulcsproblémát, akkor megpróbálnak többféle potenciális megoldást találni erre a problémára, szem előtt tartva a megbízó eredeti problémamegfogalmazását is. Mivel direkt úgy állítjuk össze a csoportokat, hogy mindeféle szakma képviselői kerüljenek egy csapatba, mindekinek más a végzettsége, tapasztalata, perspektívája. Hihetetlen sokat számit ez a megoldási javaslatok kiötlésében.

4. A különféle megoldás-javaslatok közül a megbízóval együtt kiválatsztanak egyet. Ezek után a diákok több héten keresztül dolgoznak a megoldás-javaslathoz kapcsolódó kommunikációs stratégia vagy egy konkrét kommunikációs eszköz tervezésén és néhány esetben a kivitelezésén, esetleg egy modell létrehozásán.

5. A féléves képzés végén a diákok egy ünnepélyes esemény keretein belül bemutatják az eredményeiket a megbízóknak.

A fenti facebook bejegyzéshez Hutvanger György az alábbi megjegyzést fűzte hozzá:

Kedves Eva, ezzel kapcsolatban szeretnek kerdezni valamit. Egy nem reg megjelent munka szerint, sajnos a forrast nem talalom, reszben igaz amit allit, tehat, hogy a legkevesbe hatasos kommunikacio az amelyik kifejezetten a tudomanyos hatter ismeretere koncentral. Ugyanakkor viszont, legalabbis a kimutatas szerint, az ironia sot a guny is hatasosabb ennel. Mondjuk arrol nem szolt a fama, hogy milyen celkozosseg volt a kutatas targya es nem is az volt a celja, hogy hatasos kommunikaciot talaljon csak osszehasonlitott parat. Errol erdekelne a velemenyed.

Hogy a kérdésre konkrétan válaszoljak, véleményem és eddigi tapasztalataim alapján a fenti többlépcsős folyamat, amelyet leginkább innovációs kommunikációtervezésnek nevezünk a tanszéken, az eddigi legsikeresebb stratégia egy tudományos vagy innovációs kérdéshez kapcsolódó kommunikációs probléma megoldására, amely folyamat egyik fázisába sem fére bele az irónia.

Kulcsszerepet játszik viszont ebben a stratégiában az első, analitikus fázis, amelyben megpróbáljuk megérteni, több szempontből nézni, kvázi felboncolni a komplex problémát. Megérteni, hogy melyik szereplő miért is viselkedik úgy, ahogy, felderíteni, hogy milyen folyamatok vezettek a mai állapothoz, és megtalálni a helyzetet leíró kommunikációs elméletet, amely megoldási javaslatot is sugallhat. Szintén lényeges eleme a folyamatnak minél több érintettet bevonni a probléma felderítésébe és esetlegesen a megoldási javaslatok tervezésébe (inclusion, engagement).

És akkor itt fűzném bele a mondandómba, hogy ezek alapján szerintem igenis lehetne tervezni olyan kommunikációs megoldást, amely következetes alkalmazásával középhosszú távon csökkenteni lehetne a GMO-ellenesek, oltás-ellenesek, alternatív gyógymódokhoz fordulók táborát. De ehhez többet kéne tenni annál, hogy ironikusan megjegyzést teszünk rájuk. Ezek olyan végtelenül komplex problémák, amelyeket nem lehet pikkpakk megoldani, és az, aki mondjuk ezután rajtam ezt kérné számon, előtte magán kérje számon, hogy miért is nem számolta fel a háborúkat, éhezést, korrupciót, és még sorolhatnám. Egyrészt nem ez a kutatási témám, de ha ez is lenne, akkor sem lennék elég egyedül ezeket a problémákat megoldani. De ha valaki úgy érzi, szívesen venne olyan háttérirodalmat, amely a GMO-ellenesek, oltásellenesek, alternatív gyógymódokban hívők vagy egyéb csoportok viselkedésének okait taglalja, szóljon, szívesen írok ezekről külön posztot ha van rá igény.

A fenti megoldóképletből amúgy hiányzik egy nagyon fontos elem: a hatás kilemzése. Sajnos erre a féléves intenzív oktatásunk során nem jut idő, a diákok nem tudják lemérni a kommunikációs eszköz hatását. De ez ugyanúgy fontos része egy korrekt problémamegoldásnak, egy kommunikációs stratégia kihagyhatatlan eleme kéne, hogy legyen a hatás kielemzése. Egy kommunikációs eszköz hatása ugyanis igenis mérhető. Persze divat leszólni, lebüfészakozni a szociológiát, de a szociológia igenis tudományos módszertanon alapszik, akár kvalitatív, akár kvantitatív, vagy neadjisten mindkettőt tartalmazó módszertanról legyen is szó.

De ahhoz, hogy lemérjük a kommunikációnk hatását, tudni kell előre, hogy mit is szeretnénk elérni és hogy ki a célcsoportunk. Egy könyv esetén gyakori mérőeszköz az eladott példányszám, az írott vagy online sajtóban való utalás a könyvre, médiaszereplés, interjúk, stb, de ezek csak azt mutatják, hogy mennyire fogy a könyv. Hogy kik vették, milyen érdeklődésű, végzettségű, nemű vagy korú emberek, az már jobban képet ad arról, hogy eljutott-e a könyv a célcsoporthoz, de ez még mindig nem mond semmit arról, hogy elérte a könyv a célját. Miért vették meg azok, akik megvették? Hogy gondolkodtak a könyben taglalt kérdésekről a könyv olvasása előtt? Elolvasták-e a könyvet azok, akik megvették? És ha igen, mit gondolnak róla? Változott-e a véleményük, egyetértenek-e vele? Ezek mind mérhető, kutatható dolgok, és csak ezek az ilyen és hasonló kérdésekre kapott válaszok kiértékelése alapján lehet azt kimondani, hogy a kommunikációs eszközünk elérte a célját. Anekdotikus esetekre építkezni egy könyv hatásával kapcsolatban hasonlóan ingoványos talajra visz, mint anekdotikus esetek alapján a homeopátia hatásosságát bizonygatni.

Az egyik legkiterjedtebb emberi tevékenység jelenleg a Földön az állattenyésztés, aminek ugye egyik fő célja a hústermékek előállítása. A Wikipedia idevágó bejegyzése szerint a húsipar az egyik legnagyobb üvegházhatású gázkibocsájtó és a biodiverzitás csökkenésnek fő oka. Jelenleg is ezzel fojtjuk meg a bolygónkat, de a jövő még sokkal sötétebbnek ígérkezik: Előrejelzések szerint a hús iránti kereslet 2050 -re megduplázódik (a kétezres évéhez képest). Nem meglepő módon a megtermelt haszonnövényeink túlnyomó részét takarmányként hasznosítjuk, gyakorlatilag a mezőgazdasági területek nagy részét annak szolgálatába állítottuk, hogy húst állítsunk elő.

A szó etimológiája alapján azt feltételeznénk (egyébként részben helyesen), hogy a kromoszómák, vagyis "festődő testek" a sejtek talán legjobban megjeleníthető komponenseit képezik. És kétségtelen, hogy számos korabeli eljárással nagyon szépen láthatóvá lehetett tenni már egészen régen az örökítőanyag ezen nagy, diszkrét komponenseit, különösen osztódások során. Ugyanakkor a strukturális információ, ami ezen sejtkomponensekről így beszerezhető volt, viszonylag korlátozottnak bizonyult. Mégpedig azért (is), mert az a mérettartomány, ahol igazán megfigyelhető lenne, hogy miképp csomagolódik a DNS, kívül esik a fénymikroszkópok nagyítási képességein és az a helyzet, hogy a korábbi eljárásokkal a megfelelő felbontást már biztosító elektronmikroszkópokkal a kromoszómák nem festődtek.

Ez pedig azt a helyzetet eredményezte, hogy mindazt, amit a kromatin szerkezetéről, a sejtben levő DNS-lánc feltekeredéséről gondoltunk, elsősorban indirekt bizonyítékokon alapult. 

A környező világ vírusai újabb és újabb gazdaszervezetek megfertőzésével képesek önmaguk sokszorosítására és a fennmaradásra, így nem véletlen, hogy a hasonló logikával terjedő, biztonsági réseket kihasználó számítógépes programok megjelenésekor, valamikor az 1980-as évek elején nem is kellett sokat gondolkozni, hogy a malware ezen fajtáját hogyan nevezzék el.  

Azóta a számítógépes vírusok a mindennapjaink részévé váltak, olyannyira, hogy a DNS, mint adattároló koncepciójának terjedésével, természetesen már arra is volt példa, hogy számítógépes vírusok kódját fordították le speciális algoritmusokkal, és ültették DNS-be. Ilyenkor persze a DNS-visszaolvasása után még a dekódolás lépése, illetve a program elindítása is elválaszt attól, hogy a gépünk a vírus áldozatává váljon, ami azért kellő biztonságot ad, ilyenfajta adatátviteli kísérletekhez.

De vajon lenne-e arra lehetőség, hogy a DNS olvasása már önmagában is spontán olyan folyamatokat indítson el, amivel valaki átveheti uralmát a szekvenátorhoz kapcsolt számítógépes rendszer felett? A látszólag abszurd kérdésre most elegáns és praktikus választ adtak a University of Washington kutatói.

Így történhet egy DNS-alapú stack-overflow támadás a szekvenátorra kapcsolt számítógép ellen. Forrás: University of Washington

A lényegi eleme a folyamatnak, hogy DNS-szekvenátorokból kiömlő információt feldolgozó és elemző programok írásakor egyáltalán nem lebegett senkinek a szeme előtt, hogy itt valaha, valaki majd ezen keresztül megpróbálna betörni a számítógépre, éppen ezért viszonylag sok olyan biztonsági rés van ezekben a scriptekben, amelyek megfelelő technikával kihasználhatók.

Az egyik legelemibb ilyen támadási felület, hogy ezek a programok kifejezetten sérülékenyek veremtúlcsordulásos (stack overflow) támadásokkal szemben, mert születésükkor a technika még viszonylag rövid DNS-szekvenciák (néhány tucattól max. 200 bázispárig) létrehozását tudta biztosítani és ilyen típusú információk feldolgozására készültek. Márpedig az ilyen esetekben, ha adott hosszúságú információra számítanak csak a programozók, a memóriában egy fix méretű tömböt foglalnak le számára, de ennek révén egyben biztonsági rizikót hoznak létre. Ugyanis, ha ilyen esetekben a vártnál nagyobb információcsomag érkezik, akkor a lefoglalt tömbön túl a memória egyébb részei is átíródhatnak - bizonyos esetekben azok is, amelyek már a program futásához kellenek. Megfelelően meghatározva, hogy mi legyen a bevitt információcsomag így a számítógép egy teljesen más program futtatására vehető rá, pusztán az adatbevitel révén.

Jelen esetben, az egyszerűbb kivitel kedvéért a kutatók egy extra veremtúlcsordulásos biztonsági rést tettek a DNS szekvenciát beolvasó és feldolgozó egyik programba (vagyis itt nem a már létező, potenciális biztonsági rések valamelyikét használták ki), majd megalkották azt a vírus-scriptet, aminek a bevitelével (elméletileg) átvehetik az irányítást (ebben az esetben, kicsit tisztelgésként a terület klasszikusai előtt, a Smashing The Stack For Fun And Profit kódot futtaták le).

A (ki)használt fqzcomp nevű program bitenként tárolja a DNS négy bázispárjának információit (az A-t 00-ként, a C-t 01-ként, a G-t 10-ként és a T-t 11-ként), ami lehetővé teszi, hogy ha a megtevezett rövid vírust binárisra lefordították, gyorsan át lehessen fordítani DNS-szekvenciára. Végül így egy 176 bázispár hosszú szekvenciát kaptak, amit kevesebb, mint 100 dollárért le is szállított nekik az egyik DNS-szintetizálásra szakosodott cég.  

A szintetikus DNS-t betéve a szekvenátorba, kijött a szekvencia, aminek a feldolgozásakor a (módosított) fqzcomp annak rendje és módja szerint átadta az irányítást a számítógép felett.

Amiért izgalmas mindez, mert ez az első bizonyítéka annak, hogy mindez nem sci-fi, hanem létező biztonsági rés. Még ha jelen esetben az egyszerűség kedvéért módosítani is kellett egy programot, látható, hogy ez a fajta támadás fizikailag megvalósítható. És mivel az újabb szekvenátorok egyre hosszabb és hosszabb szekvenciákat tudnak kiköpni magukból, csak idő kérdése, hogy a nem módosított programok is szembenézzenek a veremtúlcsordulás problémájával. Most még van idő erre felkészülni és nem igen kétséges, hogy innentől kezdve ez is szempont lesz.

Persze felmerül a kérdés, hogy miért akarna valaki így betörni egy számítógépre? Két eshetőség adja magát szinte azonnal: vagy, hogy például tetthely színhelyéről származó minták beszennyezésével meggátolják, hogy az inkrimináló bizonyíték megszülessen (a számítógépre behatolva meg tudják hamisítani a szekvenciaadatokat), vagy, hogy egy nagyobb adatbázishoz hozzáférve, valaki másnak a személyes genomadatait megszerezhessék. A genomszekvencia értelmeszerűen szenzitív, személyes információ kellene legyen, és illetéktelen kezekbe kerülve akár zsarolásra is felhasználható, vagy gyógyszerérzékenységi profilok meghatározásával akár fizikai támadások megtervezésére is jó lehet.

Épp ezért bármennyire is szórakoztató maga a projekt, a veszély, amire felhívja a figyelmet, nagyon is valós. Így talán itt lesz annak is az ideje, hogy a DNS szintetizálásra szakosodott cégek annak az ellenőrzésén túl, hogy nem valami halálos patogén létrehozásához akarja a megrendelő a szekvenciát használni, azt is megnézik, hogy adott esetben nem egy DNS-alapú számítógépvírust hoznak létre. 

(via The Atlantic)

[A poszt eredetileg a ScienceMeetup blogjában jelent meg.]

Ipari szennyeződés és fekete (melanizált) testszín témakörben ugyan a klasszikus példa a pettyesaraszoló volt és marad, de ez nem jelenti azt, hogy más fajokban hasonlóan érdekes - és adott esetben kicsit más logikával működő - adaptációkra ne lenne példa.

A Current Biology-ra a napokban felkerült cikkben most egy Óceániában élő tengeri kígyófaj, a Emydocephalus annulatus különböző populációt vizsgálva figyeltek fel arra a kutatók, hogy az ipari-urbánus területek közelében élő kígyók között sokkal-sokkal gyakoribbak a tiszta fekete egyedek, mint az emberi tevékenység áldásos hatásaitól távol élő példányok között. Mivel a pettyesaraszolóval ellentétben a vízben élő kígyók esetében a fekete szín nem segít a rejtőzködésben, felmerült a kérdés, hogy milyen más adaptív előnyt biztosíthat ez a mintázat?

A válasz a sötét pigemntanyag, a melanin egy másik tulajdonságában rejlik, minden valószínűség szerint, mégpedig abban, hogy az nagyon hatékonyan képes megkötni a nehézfémeket. Márpedig az emberi aktivitáshoz közeli zónákban lényegesen nagyobb az ilyen anyagoknak a koncentrációja, mint máshol, és a tápláléklánc tetején levő, ragadozó kígyókban könnyen felgyűlhetnek ezek a káros anyagok. Ha így van, akkor talán (szólt a feltételezés), több pigment termelésével, illetve a hüllőkre jellemző vedléssel a kígyók egy új mechanizmust fejlesztettek ki arra, hogy a nehézfém fölösleget kiválasszák és eltávolítsák a szervezetükből.

Erre az elméletre egyfajta bizonyítékot egy távoli rokon, a csíkos mintázatú sárgaajkú tengerikígyó (Laticauda sp.) levedlett bőrének vizsgálatával sikerült szolgáltatni. Ezeknek a bőröknek a vizsgálatával fény derült arra, hogy az urbánus zónákban élő egyedek levedlett bőrében sokkal magasabb a különféle nehéz fémek koncentrációja, mint a "vidéki" területeken lakói esetében, illetve a fekete és fehér csíkok külön vizsgálatával az is látható, hogy a sötét csíkok (ahogy azt a nagyobb melanin koncentráció alapján gondolnánk) több nehézfémet tartalmaznak. (A torkolati régiók ("river mouth") általában egy átmeneti állapotot képviselnek.)

Azaz adott egy új példa arra, hogy a melanizáció miképpen lehet adaptív egy populáció számára és sajnos ez egyben újabb példa arra is, hogy ezt a fajta trükköt az emberi tevékenység miatt kell bevetnie egy fajnak. Meg persze talán arra is részleges magyarázattal szolgál a dolog, hogy a heavy metal rajongók körében miért népszerű szín a fekete ;-)).

Goiran C, Bustamante P, Shine R (2017) Industrial Melanism in the Seasnake Emydocephalus annulatus. Curr Bio doi: 10.1016/j.cub.2017.06.073