Közel 11 millió év telt el azóta, hogy az összes ma élő macskafajta őse feltűnt valahol Eurázsiában, majd hosszú és tekervényes (az amerikai kontinensre is átterjedő) csavargás végén pár utóda, valahol az immár az emberi civilizáció bölcsőjének számító "Termékeny Félhold" térségben hagyta magát megszelidíteni.

Persze, hogy a magtárakhoz vonzódó egerekre vadászó kecses ragadozó pontosan mennyire is engedte magát megszelidíteni, máig intenzív vita tárgya, s mivel az ősrivális kutyákkal ellentétben az ember rengeteg házimacska-populáció esetében képtelen a teljes tápláléklánc és a szaporodás totális kontrolljára (ráadásul ezek a populációk kereszteződnek is vad rokonaikkal), sokan csak fél-szelidítettnek tekintik a házimacskát. 

De melyek is voltak azok a kulcsmutációk, amelyek megjelenése fokozatosan segítette, hogy ember és macska egymásra találjanak?

A EuroStemCell honlapjára a napokban került fel egy videó, amiben egy spanyol kisfiú és egy német kutató történetén keresztül érthetjük meg, hogyan is működnek a vérképző őssejtjeink. Sajnos magyar feliratok nincsenek, de akinek ez nem okoz gondot, annak mindenképpen ajánlani tudom. Egyébként a rendezőnek külön pont jár a a Waddington féle "epigenetikus tájkép" látványos, homokváras megjelenítéséért :-).

Köszönjük a nevezést!

Önt is kirázza a hideg a Startup szótól? Vagy szívesen izzadna egy startup szaunában? Rajong a mikroRNS-ekért, vagy retteg tőlük? Önnek szól az Impakták új adása.

Darek Fidyka négy évvel ezelőtti sérülése előtt aligha vágyott arra, hogy orvosbiológiai kuriózumként a BBC Panorama című műsorának szereplője legyen. Aztán egy késtámadás megváltoztatott mindent és az így keletkező gerincsérülése miatt lebénult tűzoltó számára váratlan lehetőséget nyújtott a University College London (UCL) kutatói által kifejlesztett új módszer, amely segítségével valamennyire funkcionálisan be tudták foldozni a kés okozta sérülést.

Egy évtizede jelent meg először a hír az indonéziai Flores szigetén élő, alig egy méter magas Homo fajról.

Az azóta eltelt években elég kevés új dolog derült ki a Homo floresiensis-ről, bár a folytonos feltételezések ellenére, ma már egyre kevesebben gondolják, hogy egyszerűen egy beteg Homo erectus csontvázát ásták ki 2003-ban Liang Bua hűvös barlangjában.

A Nature most egy kis különkiadással emlékezik az évfordulóra, ahol az egyik legfajsúlyosabb szakértő, Chris Stringer ír arról, hogy miért is olyan nehéz ezt a kis embert tanulmányozni, illetve néhány eddig kevésbé ismert érdekesség is kiderül, pl. a szerzők által használt eredeti név, Sundanthropus floresianus azért került elvetésre, mert a latin jelentése "virágos ánusz" volt.

Egy pillanatig, a sisak váratlanul felcsapódó rostélyán át II. Henrik számára a világ vakítóan világosnak tűnhetett, majd minden sötétbe borult. A közönség döbbenten figyelte, hogy Montgomery herceg lándzsájának egy darabja az erőtlenül a lovára hanyatló király szeméből mered kifele, és csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor pár perccel később a király többé-kevésbé önerőből leszállt a lováról és megkegyelmezett a kétségbeesett hercegnek.

A lovagi torna, melyet a király tizennégy éves lánya és a spanyol uralkodó, II. Fülöp házasságának örömére szervezett, már eleve rossz ómenekkel kezdődött: felesége, Katalin, előző este álmában férjét vérbefagyva látta és a királyt is fejfájások és szédülések kínozták egy ideje. Ráadásul Montgomery és Henrik első ütközetéből a skót került ki győztesen, amit Henrik nem bírt lenyelni, ezért követelte ki magának az újabb, végzetesnek bizonyuló menetet. Nem világos, pontosan mi okozta, hogy a kritikus pillanatban a sisakrostély felnyílt, de biztos, hogy  utólag mindenki úgy érezte, beteljesült a négy évvel korábbi nostradamusi jóslat, az ifjú oroszlán felülmúlta az öreget, aranykalitkában kidöfve szemét.

Doug Melton számára az elmúlt bő húsz év minden egyes napja arról szólt, hogy legyőzze azt a betegséget, amely előbb fiát csecsemőkorban, majd lányát 14 éves korában megtámadta. Most, ha nem is győzött a cukorbetegség elleni küzdelemben, elmondható, hogy a győzelem esélye kézzelfogható lett.

A világban élő közel 350 millió cukorbeteg ember számára mindennapos probléma, hogy testük vagy a glükóz vérből történő felvételét szabályozó inzulin termelésére képtelen (1-es típusú cukorbetegség), vagy annak felhasználására (2-es típusú cukorbetegség). Az 1-es típusú cukorbetegség mögött az inzulin termelésére hivatott hasnyálmirigy β-sejtek elpusztulása áll, ami a beteget folyamatos vércukorszint mérésre és rekombináns inzulin-injekciókra kárhoztatja (a β-sejtek sejtek ugyanis nagyon finoman képesek a vércukorszinthez hangolni az inzulintermelésüket), a 2-es típusú cukorbetegség viszont a fokozott szénhidrátbevitel következtében bekövetkező elfásulásra (a sejtek már nem reagálnak eléggé az inzulinra, nem vesznek fel elég cukrot a véráramból), majd az ezt követő β-sejt pusztulásra (a szervezet egyre több inzulint akarna termeltetni velük, de ezt nem bírják) vezethető vissza.

A megoldás – papíron – egyszerű: ilyen esetekben új  β-sejtek bevitelével megszüntethető lenne a mindennapi tortúra. Csakhogy, mint az kiderült, nem is olyan egyszerű új β-sejteket létrehozni – Meltonnak az elmúlt húsz éve erre ment rá, és közben elképesztő tudást halmozott fel arról, hogy egyáltalán hogyan jönnek létre a természetes fejlődés során az inzulin termelő sejtek.

Évente 100-120 gombamérgezésnek titulált esetet regisztálnak Magyarországon. 60%-uk nem mérgezés áldozata, gyakran a gyomorgörcs, hányás, hasmenés (gasztrointesztinális tünetek) túl sok vagy már bomlásnak indult (túl nedvesen, öregen, vagy kukacosan szedett, vagy túl sokáig tárolt), de amúgy ehető gomba fogyasztása után lépnek fel. A többezer ismert kalapos gomba közül nagyjából 150 faj termel gombatoxinokat. Ezek egy része feltételekkel fogyasztható, pl hőkezelés után, vagy alkohol fogyasztásának kizárásával. Van olyan méreganyag, amely csak az arra érzékenyeket „üti ki”, és van, amelyik szép lassan akkumulálódik a szervezetben, és csak évek után fejti ki a hatását. A valódi mérgezéses esetekből csak 6-8-at okoz gyilkos galóca, mégis ez a leghirhedtebb mérgező gomba világszerte. Ez valószinűleg annak köszönhető, hogy a gyilkos galóca méreganyagai lassan hatnak, és mire az első tünetek jelentkeznek, addigra már olyan mértékű a mérgezés, hogy az esetek nagy részében halált okoz.

Az eukarióta génszabályozás, fájdalomérzékelés és a genomi kópiaszám-variánsok voltak a legesélyesebb témák az idei fiziológiai és orvosi Nobel díj átadón a Thomson Reuters idézettség alapján készített predikciója szerint.  Végül azonban egyik tipp sem volt még csak a közelében sem a valódi nyerteseknek.

A 2014-es orvosi Nobel díjat ugyanis az agy helyzetmeghatározó rendszerének feltérképezéséért megosztva kapta John O'Keefe (UCL), valamint May-Britt Moser és Edvard I. Moser (Kavli Institute) (azt hiszem, hogy Curie-ék óta nem volt példa házaspár-Nobelre, én legalább is nem leltem nyomát).

Amint az előző részből láttuk, a gombák elsődleges anyagcserefolyamatai az energiaszerzést (a sejtlégzés vagy az erjesztés révén) valamint a sejtalkotó makromolekulák szintézisét biztositják. Ezeken a reakciókon túl azonban léteznek bizonyos gombákban ún. másodlagos anyagcsereutak, amelyek termékei a másodlagos anyagcseretermékek. Ezek olyan kis molekulatömegű, biológiailag aktiv vegyületek, amik a gomba alapvető életfolyamataihoz ugyan nem nélkülözhetetlenek, de valamely, evolúciós szempontból előnyös tulajdonsággal vértezik fel az ezeket előállitó élőlényeket. Ezek az előnyök néha logikusan kikövetkeztethetők, ám néha homály fedi azt, hogy mire is jó az adott gombának egy bizonyos anyagot termelni. A legismertebb ilyen vegyületek talán az antibiotikumok, amik a konkurrens baktériumok elleni harc eszközei, de hogy a szintén mikroszkópkius gombák által termelt mérgező mikotoxinok vagy a különböző rákellenes, immunszupresszáns, virus- és gombaölő hatású vegyületek milyen előnyhöz juttatják az azokat termelő szervezeteket, sok esetben rejtély.