A barlangi élet különös alkalmazkodásokat követel meg azoktól az élőlényektől, akik a létnek ezt a sötét formáját választják. A jóformán örök sötétségben fölöslegessé válik a felszínen oly fontos látás, lényegtelenné a bármilyenfajta mintázat, más érzékek és más jellegek válnak fontossá az életbenmaradás és fajfenntartás céljából. 

És ami már büntetlenül elromolhat, az bizony el is romlik, így aztán azok a gének, amelyek pl. csak a szem kialakításában és működésében, vagy a testtakaró színezetének létrehozásában látnak el szerepet előbb-utóbb olyan mutációkat szednek össze, amely következtében működésképtelenné válnak (pszeudogénesednek), és így a szóbanforgó sejttípusok sem alakulnak ki.

A folyamat egyik poszter-faja a mexikói vaklazac (Astyanax mexicanus), ami a Yucatán alatt található hatalmas barlangrendszerekben lelhető fel, de persze messze nem ez az egyetlen ilyen élőlény. Most a világ egy másik részében élő vak halról tudhattunk meg többet, a genomja segítségével.

A lóháziasítás egyik eredménye a különböző fajták minta-diverzitása, ami ha nem is annyira látványos, mint mondjuk kutyák esetében, de mindenképpen figyelemre méltó.

Nem is kerülte el a genetikusok figyelmét, akik az utóbbi pár évben számos mintázat-típus genetikai okát feltárták. 

Most az egyik legősibb színváltozás okába láthatunk bele egy kicsit, amelynek következtében az ősi lovak (pontosabban patások, lásd alább) viszonylag világos, ún. Dun színe helyett a korai háziasított fajták sötétebb, viszonylag egyenletesen barna színt mutattak.

Még az óév utolsó napjaiban Évivel a Tilos Rádió 3. utas című programjának a vendégei voltunk, Tóth Szabi és Káosz Kapitány vendégeként, és ott beszélgettünk mindenféle (elsősorban a bloggal kapcsolatos) dologról.

Itt hallgathatjátok meg az adást.

(És persze BÚÉK mindenkinek :-).)

A Fény Ünnepe, a Fény Évében - keresve se találhatnánk jobb időpontot, hogy egy kicsit az elmúlt évek egy másik nagy biológiai forradalmával, az optogenetikával foglalkozzunk.

Az emberek esetében a külvilágból érkező ingerek elsöprő többsége vizuális, vagyis a fénnyel és látással kapcsolatos, de az élőlények többsége így-vagy úgy érzékelik a fényt. Ehhez különböző szervezetek különböző fényérzékeny fehérjéket használnak, olyan molekulákat, amelyek egy-egy fotont elnyelve alakváltozáson mennek át, ami befolyásolja a működésüket. Számunkra talána  legkézenfekvőbb, ha a szemünkben található rhodopszin és opszin molekulákra gondolunk, de ilyen fényaktivált receptorokon kívül találunk számos fényérzékeny fehérje-fehérje interakciót a növényekben (amelyek a napszakok és az évszakok változását, illetve a fény irányát követik ezek segítségével), illetve fényre aktiválódó ioncsatornákat algákban és baktériumokban. Ez utóbbiak lettek épp egy évtizede az "optogenetika" forradalmának zászlóvivői (habár ma már más fényérzékeny rendszereket is használunk ugyanezen címszó alatt).

Szóval az van, hogy, mondjuk így, útelágazódáshoz értünk. Olyan ponthoz, amit a vállalkozásmenedzsmenttel foglalkozó pamfletek biztos különleges, de számunkra ismeretlen jelzők garmadával illetnének, és mivel számunkra ezek ismeretlenek, nem is fogjuk használni őket. A lényeg, hogy remek ez az első tíz év, de azt mi is beláttuk, hogy ahhoz, hogy a második tíz ne csak a vegetálásáról szóljon, és a CB továbbra is egy fontos helye legyen a biológiai kérdésekkel kapcsolatos társadalmi diskurzusnak, pár dolgon változtatnuk kellene. Például még több kontentet kellene termelni, s ha lehet, szebbet és jobbat, interaktívabbat és szórakoztatóbbat. Rövid és velős mémeket, és hosszú és elgondolkoztató TLDR tartalmat. 

Nyilvánvaló, hogy erre jelenleg nem vagyunk elegen és időnk sincs elég. De abban reménykedünk, hogy köztetek elegen vannak, akik szeretnék kipróbálni magukat a tudományos ismeretterjesztésben, vagy csak elég lelkesek, hogy segítsenek nekünk, és együtt szintet léphetünk - de (a sötét királynő analógiájára) minimum eleget tudunk gyorsulni ahhoz, hogy a blog tényező maradjon.

Szülinapi bulink leghosszabb programján Fábri Györggyel (ELTE), Stöckert Gáborral (index.hu) és Zsiros Lászlóval (Szertár) beszélgettünk arról, hogy tíz éve hogyan láttuk a tudományos ismeretterjesztést, ma hogyan látjuk, és mit gondolunk a szociális média szerepéről a folyamatban. Bő lére eresztett elmélkedés ez, de több nézőpont lett kifejtve hosszan, így ha valakit érdekel a téma, érdekes lehet számára a dolog.

Tízéves szülinapi bulink utolsó előadója, Györgyey János (MTA-SZBK Növénybiológiai Intézet), arról beszélt, hogy rosszul tervezett kísérletek, értelmezhetetlen eredményei miként mérgezik a közbeszédet hosszú időn keresztül. (Köszönet Tóth Andrásnak a videóért.)

Az állatvilág egyik legérdekesebb jelensége, hogy a hihetetlen hosszú távokon vándorló fajok sokszor ösztönösen "tudják", hogy milyen irányba kell haladniuk útjuk során. Ami, figyelembe véve, hogy sokszor még modern eszközökkel is mennyire könnyen el lehet tévedni egy ismeretlen helyen, mindenképpen figyelemreméltó.

Hogy pontosan mit éreznek egyes állatok, az változó lehet, de szisztematikus kísérletek alapján elég biztosan állítható, hogy több faj - a pillangóktól a vándormadarakig - képes érzékelni a Föld geomágneses mezőjét. Így aztán nem meglepő, hogy már hosszú évek, évtizedek óta keresik azokat a sejteket, illetve molekulákat, amelyek ezt lehetővé teszik. Időről időre fel is tűnik egy-egy újabb jelölt (pl. nem is olyan rég a galambok felső csőrében vélték megtalálni az ún. magnetoreceptorokat), hogy aztán ilyen-olyan hiányosságok miatt tulajdonképpen maradjon továbbra is a bizonytalanság, hogy valójában mit is találtak. 

Hogy a Nature Methods-ban megjelent legújabb "bizonyíték" is ilyen lesz-e azt az idő majd eldönti, minden esetre a megközelítés van annyira érdekes, hogy legalább egy posztot szenteljünk a sztorinak. 

Igazi könyvcsemege jelent meg a napokban, némileg a világ szemétől elrejtve, de egész biztos, hogy minden dínó-rajongónak megdobban majd tőle a szíve.

Tízéves szülinapi bulink másik előadója, Lippai Mónika (ELTE TTK, Anatómiai, Sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék), a  β-importin fehérje sokoldalú funkcióiról, illetve azok felfedezéséről mesélt. (Köszönet Tóth Andrásnak a videóért.)

Nagyon sokan félnek attól, hogy a legújabb genomszerkesztési technológiákkal visszafordíthatatlan változások jönnek az emberi örökítő anyagban.

Ez ugyan nem alaptalan, de van ennél sokkal közelebbi, közvetlenebb kockázat.

Ugyanazok a technológiák, amik az emberi dns szerkesztését lehetővé teszik, a különböző kártevők, patogének visszaszorítására még könnyebben, még hamarabb felhasználhatók. De bármilyen vonzó is lenne mondjuk a maláriát terjesztő szúnyogok végleges eltüntetése, ennek ma beláthatatlan következményei lehetnek.

Nehéz tudományos, és társadalmi viták jönnek arról, hogy százezrek életének megmentése elég fontos cél-e, amiért megéri visszfordíthatatlanul megváltoztatni a környezetet.

A genomszerkesztéshez használt felhasznált jelenség, az ún. „gene drive” annyira újszerű, hogy megfelelő magyar kifejezésünk sincs igazából rá (talán a géntámadás, vagy génkampány írja le, miről van szó, lásd alább).

Pedig időszerű lenne, hogy mi magunk is megismerkedjünk a kifejezés jelentésével, mert valószínű, hogy a közeljövőben közvetlen a geomérnökség (geoengineering) mellett ez lesz az egyik leggyarabban előrángatott ötlet, ha ökoszisztéma szintű, tervezett módosítást akarunk csinálni. A különbség az, hogy a kettő közül egyelőre a geomérnökségnek van kevesebb realitása...

Tízéves szülinapi bulink első előadója, Lőrincz Péter (ELTE TTK, Anatómiai, Sejt- és Fejlődésbiológiai Tanszék), egy evolúciósan konzervált vese-funkcióról beszélt. (Köszönet Tóth Andrásnak a videóért.)

A tudományos világ szempontjából a genomszerkesztés kérdése az év egyik legizgalmasabb és legsürgetőbb kérdésévé nőtte ki magát. Amikor márciusban írtam arról, hogy tulajdonképpen már csak idő kérdése, hogy az első módosított genomot tartalmazó sejtek bekerüljenek emberekbe, már lehetett sejteni, hogy hamarosan bejelentik az első embrionális génmódosítást is (ami aztán április végén meg is történt). És ezzel tulajdonképpen eljött az a pillanat, ahol a tudomány állása leelőzte az aktuális szabályozási kereteket. Ahogy David Baltimore, korunk egyik legendás genetikusa fogalmazott:

„Az elképzelhetetlen elképzelhető lett.”