A biodizájnról pár hónapja már volt szó a polisztirolt potenciálisan kiváltó, gombafonalakból készült csomagolóanyag kapcsán, most lássunk néhány példát élőlények építőipari felhasználására.
Nem kell különösen otthonosan mozogni a különböző nagyipari ágazatokban ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, manapság egyre nagyobb hangsúlyt kap az ipari fejlesztésekben a fenntarthatóság: az alapanyagok és a termékek környezettudatos előállításának, a termékek lebonthatóságának fejlesztése, az előállítás, működés és lebontás során az energiafelhasználás és a szennyezőanyag-kibocsájtás minimalizálása.
Az építőipar sem marad ki ebből a vonalból. Az urbanizálódás, valamint az ezzel együtt járó környezeti terhelés, a természetes élőhelyek és a biodiverzitás csökkenése komoly problémát jelent a Föld számos országában. A nagyvárosok vasbeton- és üveg-kolosszusai nem igazán keltik a fenntarthatóság vagy akár a természetközeliség képzetét.
A már meglévő épületeket lebontani, majd újraépíteni nem lenne se gazdaságos, se ökológiailag korrekt megoldás, de egy pár növény ültetésével zöldebbé tehetjük őket. Az épületek külső felületére telepített növényzet nem csak a levegőt tisztítja és párásítja, de az általa lefedett ház hő- és hangszigetelésének is jót tesz, valamint csökkenti a nagy fényvisszaverő felületeket (akit részletesebben érdekelnek az élő falak, mindenképpen látogasson el a zöldfal blogra). London belvárosában többféle zöldfal-rendszert is kipróbáltak már az elmúlt pár évben. Egyikük, az Aquadyne, épületek falfelületéhez vagy tetejére illeszthető, újrahasznosított műanyagból és rozsdamentes acélból álló könnyűszerkezet. Ennek porózus felszínére szórják a növények magjait, majd ha azok kikelnek, a szerkezetet felszerelik a helyére. A rendszer alapvetően egy vízkultúra, az esővíz és a hozzáadott tápanyagok keringtetésének energiáját egy napelem biztosítja. A zöldfalak és zöld tetők nagy előnye, hogy természetes élőhelyeken is előforduló egész társulások is betelepíthetők a városokba, élőhelyet biztosítva madaraknak és rovaroknak.
Ez a koncepció köszön vissza egyébként az újfajta felhőkarcolók tervezésekor is. Japántól, Szingapúron, Kóreán és Mexikón át egészen Milánóig épültek-épülnek-fognak épülni olyan sokemeletes épületek, melyek a lakóik vagy használóik által termelt szennyvizet komposztálás után újrahasznosítják, energiájuk nagy részét megújuló energiaforrásból fedezik, valamint a kiépített nagy területű zöld teraszokkal élőhelyet biztosítanak apró testű élőlényeknek.
A 2015-ös Milániói Világkiállításra épülő Függőleges Erdő Európa első nagy öko-felhőkarcoló projektje. Milánó egyébként Európa egyik legszennyezettebb városának számít, az Expóra tervezett nagy beruházások legtöbbje a városi fejlődés miatti környezeti problémákra, köztük a légszennyezésre is próbál megoldást találni. A fákkal beültetett felhőkarcolók zöld folyosókon keresztül kapcsolatban lennének a város körül újra kialakított erdős területtel, átjárhatóságot biztosítva a különböző életterek között.
A fenntartható építészet szerint a hagyományos városi építészetet meg lehetne oldani olyan anyagok felhasználásával, mint például a terméskő vagy fa, amelyek a természetben előfordulnak ugyan, de mennyiségük limitált, vagy pedig olyanokkal, amelyek előállítása olcsóbb, természetesebb, kevésbé szennyező, vagy amelyek esetleg könnyebben lebomlanak, de mégis ellenállóak vagy éppenséggel megújítják magukat. Ez utóbbira példa a Henk Jonkers által előállított biobeton. Ez a beton kalcitképző Sporosarcina pasteuri baktériumot és annak növekedéséhez szükséges tápanyagokat is tartalmaz, így képes önmagát megjavítani: a beton repedése után a baktériumok a kettévált részt összecementálják. Ettől persze a beton ugyanúgy beton marad, a bio-előtag itt szigorúan csak azt jelöli, hogy az biológiai anyagot is tartalmaz.
A beton mellett az építőiparban a másik leggyakrabban használt alapanyag a tégla. A Ginger Krieg Dosier által kifejlesztett biotéglát nem kell kiégetni, ami hatalmas előny a hagyományos téglához képest. Az égetett tégla háromnegyedét Kínában, Indiában és Pakisztánban gyártják hagyományos módszerekkel – szénfűtéses kemencékben égetik, az agyagot sokszor mezőgazdasági területekről hozzák. Mindezekhez hozzájön a szállításhoz szükséges üzemanyag, vagyis a hagyományos tégla ökológia lábnyoma hatalmas. Ezzel szemben a biotégla bárhol szobahőmérsékleten előállítható homokból, mészből, ureából és egy adott baktérium-tenyészetből. Modernebb helyeken 3D-nyomtatóval rétegzik a hozzávalókat a megadott méretű formába, de ott is ugyanúgy egy hét kell ahhoz, hogy a Sporosarcina pasteuri baktériumok által termelt kalcit összecementeljei a homokszemcséket a megfelelő keménységűre, és használható legyen a tégla.
Képek forrása: architecturetoday.co.uk, imgur.com, metropolismag.com
