Az évente megrendezett SuperBowl és a négyévente lezajló elnökválasztás mellett az amerikai közélet egyik menetrendszerűen bekövetkező eseménye a kreacionizmus és a tudományos oktatás szorgalmazói közti összecsapás. Erre egy-egy iskolai körzet bizottságában kerül általában sor, de a vita esetenként valamelyik szövetségi állam tárgyalótermében folytatódik, többnyire a kreacionista tananyag szorgalmazóinak vereségével.

Az 1925-ös tenessee-i Scopes-per nyitotta a jogi torzsalkodások sorozatát, amikor John Scopes középiskolai tanárt vádolták az evolúció tanítását szigorúan tiltó Butler-törvény megszegésével. Ugyan a tárgyalás során - amelyet Jerome Lawrence és Robert Edwin Lee is megörökített “Aki szelet vet”  (Inherit the wind) c. drámájában - Scopes-t bűnösnek találták, a vád győzelme pürrhoszinak bizonyult, a perről született beszámolók inkább elfordították a közvéleményt a fundemantalista kreacionizmustól. A hatvanas évek végén aztán maga a Legfelsőbb Bíróság mondta ki (Epperson kontra Arkansas), hogy az evolúció tanításának tiltása alkotmányellenes, mert sérti az alkotmány első kiegészítésének az állam és az egyház szétválasztására vonatkozó kitételét. Ugyanerre hivatkozva 1987-ben ugyanez a testület meg is tiltotta, hogy az állami iskolákban kreacionizmust oktassanak (Edwards kontra Aguillard). Lényegében ez az ítélet az, amely ma is referenciapontnak számít a jogi útra terelődő viták esetében, mint az történt 2005-ben, a pennsylvaniai Doverben is, ahol a “kreacionista tudomány” egyik új reinkarnációjának, az értelmes tervezettségnek (Intelligent Design - ID) az iskolai oktatását tiltotta meg egy szövetségi bíró. (Az ID annyiban különbözik a klasszikus kreacionizmustól, hogy nem mondja meg egyértelműen, ki a teremtő, mindössze amellett érvel, hogy az élővilág egyes elemei annyira komplexek, hogy azokat csak egy intelligens tervező hozhatta létre.)

Európai szemmel ugyan meglepőnek tűnhet, hogy a biológia órák tananyaga végső soron peres úton alakul ki a világ biológiai tudományokban (is) vezető kutatóhatalmánál, de az amerikai oktatás decentralizált jellegénél fogva ez gyakorlatilag kódolva van a rendszerben. Az egyes körzetek tananyagát, a szövetségi állam törvényeivel összhangban, helyi bizottságok határozzák meg, melyek tagjait az ott lakók választják saját soraikból. Így értelemszerűen nagyon különböző gondolkodású testülete lesz egy metropolisz egyetemi központja köré épülő iskolai körzetnek, illetve egy kisváros vagy “alvóváros” konzervatív, főként hitéleti tevékenység köré szerveződő közösségének. Utóbbiakban gyakran különösen nagy súllyal vannak jelen a szó szerinti Biblia-értelmezést szorgalmazó neoprotestáns gyülekezetek tagjai. Ők érthető okokból nem szívlelik a ma ismert földi élet sokszínűségének létrejöttéről kialakult tudományos konszenzust, így mindent megtesznek, hogy saját meggyőződésüknek is helyet találjanak a biológiaórák tananyagában.

A precedens alapú amerikai törvényhozás nem teszi ugyan lehetővé, hogy pont ugyanazokat a módszereket alkalmazzák, amelyek már egyszer elvéreztek a bíróságokon, de a kreacionisták kitartónak bizonyultak. A már említett Edwards kontra Aguillard per ítélethozatala után azonnal ejtették a “kreacionista” kifejezést a szótárukból és helyette “tervezettség támogatót” (design proponent) kezdtek használni. Olyannyira, hogy a doveri per során minden bizonnyal az egyik legnagyobb hatású bizonyíték az ID tanítására ajánlott tankönyv korábbi kéziratainak összevetése volt, amelyekből egyértelművé vált, hogy a lapokon 1987 után egyszerűen lecserélték az addig domináns “kreacionizmust”, de egyébként a szöveg változatlan maradt. A beszédes bizonyítékok ellenére az ID támogatói a nagyközönségnek szánt nyilatkozataikban máig tagadják a kreacionizmussal való közösséget, ami nem csoda, hiszen a beismerés egyet jelentene a tudományosság illúziójának nyílt feladásával.

A doveri vereség azonban egyértelművé tette, hogy az “értelmes tervezettség” áltudományos köntöse sem elég ahhoz, hogy a kreacionista tanokat visszacsempésszék a tananyagba. Így új stratégia született: a kritikus, tudományos gondolkozás fontosságára hivatkozva kérni, hogy az egyes elméletek “vitatott pontjait” is ismertesse a tananyag.

Ennek megfelelően az elmúlt évek során több déli államban is törvénnyel próbálták a “kiegyensúlyozottságot” a biológiaórákra becsempészni. A konfliktust nem ismerő jóhiszemű és naiv szemlélő számára akár ártatlannak is tűnhet ezeknek a beterjesztett tervezeteknek a szövege. Hiszen a “kritikus gondolkodás” vagy az “elméletek gyenge pontjainak megismerése” tipikusan olyasmi, amit a kutatók maguk szoktak fontosnak tartani. Jobban megismerve a beterjesztők motivációit, hamar kiderül, hogy a megfogalmazás mindössze verbális álca, a cél egyáltalán nem a valóban kritikus, analitikus gondolkozásmód népszerűsítése.

A szóban forgó törvénytervezeteket jegyzők bővebb magyarázata - nézőponttól függően paradox vagy cinikus módon - Scopesra utal vissza. David Fowler, aki pont Tenessee-ben az evolúció-ellenes törvény legfőbb lobbistája, a Chattanoogan c. helyi újságban megjelent publicisztikájában úgy állította be, mintha a jelenkor tudósai lennének azoknak a megfelelői, akik anno Scopes-nak akarták megtiltani, hogy mit taníthasson, az általa fontosnak tartott evolúció-kritika állítólagos elhallgatásával. Bill Dunn, a törvényt beterjesztő republikánus képviselő is hasonló húrokat pengetve nyilatkozta pár hete a Scientific Americannek: “Megfordítottuk a Scopes-per szereposztását. Csak annyit szeretnénk, hogy az összes tudományos tény az asztalra kerüljön.”

A gond ezzel az érveléssel mindössze az, hogy azok a tények, amelyeket ők szeretnének látni, nem léteznek, az evolúció valóban kritikus kérdéseire pedig ők nem kíváncsiak. Azok a kérdések, amelyek valóban élénk vitákat gerjesztettek a kutatók között az elmúlt években, évtizedekben, őket hidegen hagyják. Így nem arról szeretnének vitát a középiskolai biológia órán, hogy az egyes fajok között megfigyelhető jellegbeli különbségeket a fehérjék aminosavsorrendjében megjelenő változások okozzák-e elsősorban, vagy a fehérjék kifejeződését szabályozó mutációk, vagy hogy egyes jellegek változása folyamatos-e, vagy ugrásszerű. Amiről ők szeretnének hallani, azok a kreacionisták által évek óta ismételgetett “érvek”, mely szerint a radioizotópos kormeghatározás csal, átmeneti fosszíliák nem léteznek, egyes élőlények annyira összetettek, hogy lépésenként nem jöhettek volna létre. Ugyan ezek az “érvek” tudományosnak nem mondhatók, ráadásul tételes és folyamatosan bővülő cáfolatuk létezik (a doveri perben több napon keresztül történt ezek ismertetése), ez szerintük nem ok arra, hogy ne beszéljenek róla a tanárok a biológiaórákon. Ez persze nem meglepő, hiszen a mozgalom fundamentalista-vallásos gyökerei miatt aligha lehet valaha olyan bizonyítékot felmutatni, amit meggyőzőnek találnak ügyük feladására. Hét évvel William Dembski, az ID-mozgalom egyik oszlopos tagjának jóslata után, mely szerint “öt éven belül a molekuláris darwinizmus - az az elmélet, mely szerint darwini folyamatok komplex struktúrákat hoznak létre sejt alatti szinten - halott lesz”, a molekuláris evolúció tanulmányozása a biológia egyik leggyorsabban fejlődő területe, Dembski pedig továbbra is az ID egyik legharcosabb hirdetője.

A modern kreacionistáknak a kutatókhoz való sajátos viszonyát legjobban Don McLeroy fogalmazta meg. A fogorvosi végzettségű McLeroy 2009-ig a Texasi Oktatási Bizottság tagjaként tevékenykedett, s ezalatt számos alkalommal igyekezett olyan határozatokat elfogadtatni, amelyek legalábbis lehetővé teszik a kreacionizmus oktatását a biológia keretében. Amikor szembesítették vele, hogy a szakértők nem értenek egyet javaslatával, McLeroy válasza frappánsan annyi volt, hogy “valakinek szembe kell szállni a szakértőkkel”. A szakértői konszenzussal való szembenállás Fowler korábban említett Chattanoogan publicisztikájában is megjelenik, ahol maga a szerző írja, hogy a törvény védelmet nyújtana olyan tanároknak, akik órájukon ID-t szeretnének tanítani.

Az ID-t propagálók helyzetét az sem könnyíti, hogy a koncepció bizonyított tudománytalanságán túl néhány éve nyilvánosságra került a mozgalom hátsó szándékaira rávilágító ún. “Ék-stratégia”. Ezt Phillip E. Johnson, az értelmes tervezettség mozgalom (egyik) atyja jegyzi és lényege tömören annyi, hogy ahhoz, hogy a neo-kreacionista mozgalom elérje célját, a Teremtés-történet széleskörű elfogadtatását az életről és a világmindenségről szóló materialisztikus magyarázatok helyett, egy kis lépésekből álló PR-kampányt kell folytatni. Ennek fontos eleme az evolúcióval szembeni bizalmatlanság kialakítása, amelynek egyik eszköze az ID iskolai tananyagba való beemelése “alternatív magyarázatként”.

Ugyan bírósági szinten a vita az utóbbi időben rendszeresen az ID-tábor vereségét hozta, a mesterségesen gerjesztett nézeteltérés más szinten elérte a hatását. Egy januári felmérés szerint az amerikai biológia tanárok többsége (hatvan százalékuk) - az esetleges konfrontációt elkerülendő - mára inkább kerüli az evolúció részletes tárgyalását. Mindössze 28%-uk foglalkozik óráin nagyobb mélységben a témával, a maradék pedig kreacionizmust oktat helyette. Ez pedig aligha fogható fel másképp, mint a tudományos oktatás nyilvános kudarca ezeken a helyeken, hiszen, ahogy Johnson maga is bevalotta: “Ez a vita sosem a tudományról szólt, hanem vallásról és filozófiáról”.

(A szöveg szerkesztett változata, kisebb várakozás után... az origo-n jelent meg. Köszönet Ambrus Géza Gergelynek az irodalom-vadászatban nyújtott segítségért.)