Amíg csak a túlzott antidepresszáns-használatot kritizálta és a gyógyszeripar vadhajtásait igyekezett nyesegetni, azt gondolhattuk, hogy Szendi Gáborban ott lapul a potenciál, hogy egy magyar Ben Goldacre váljon belőle. Egy olyan orvos-újságíró, aki racionalitással és logikával veszi fel a harcot mindazok ellen, akik a tudományt megpróbálják kihasználni, és az igazságot úgy hajlítani, hogy abból nekik anyagi hasznuk származzon. Sajnos az elmúlt időszak azt bizonyítja, hogy Szendi nem ezt az utat választotta, hanem pont a Goldacre által leginkább kritizált csoport, a táplálkozástudósok egyik prominens magyar képviselőjévé vált. "Paleolit táplálkozás - A nyugati életmód és a civilizációs betegségek" című kötete (Jaffa Kiadó, 2009) már hetek óta előkelő helyen szerepel az eladási könyvlistákon és - meglovagolandó a sikert - már itt is a folytatás, "Boldogtalanság és evolúció" címmel.

A "tuti" diéta keresése, az egészséges táplálkozást garantáló tanácsadás igénye mára sok millió (milliárd?) forintos piacot generált és Szendi jól mérte fel, hogy a Nyugaton terjedőben levő paleolit diétát még senki nem karolta fel Magyarországon. Így önmaga állt neki, hogy lefordítsa ennek a táplálkozási divathóbortnak tetemes irodalmát és mítoszait. (Ui. Szendi utalásaival ellentétben a paleolit diéta nem "tiltott gyümölcs", honlapok tízezrei foglalkoznak vele, orvosoktól hobbi-dietetikusokig bizonygatják, hogy miért is ez az egy, igaz út.) A könyv ügyesen kelti a szakkönyv illúzióját, hiszen valóságos adat-cunamit zúdít az olvasójára és állításait látszólag szakirodalmi referenciák százaival igazolja.

Mielőtt azonban elrohanunk a közeli könyvesboltba beszerezni a "Frédi és Béni" DVD-t, hogy ellessük Vilma tuti receptjeit, nem árt egy kicsit jobban megkapargatni azt a bizonyos "tudományos" felszínt. Szendi saját szavait fordítva önmaga ellen, "mivel ő osztja a lapokat, könyve olvasója akár még el is hiszi [amit ír], hisz azt nem láthatja, milyen lapok maradtak a bűvész kezében." (47. o.). Mint mindjárt kiderül, ilyen lapok pedig maradtak szép számmal, inkább csak az a kérdés, hogy Szendi szándékosan takarja el őket, vagy még ő sincs tudatában létezésüknek.

A "paleolit táplálkozás" alaptézise szerint régenmindensokkaljobbvolt a paleolitikum során (azaz legkésőbb durván 12 000 évvel ezelőtt) az emberi faj tökéletesen hozzáidomult, adaptálódott a környezetéhez, elsősorban táplálkozási szokásait tekintve, s minden változás, ami azóta következett be, táplálkozástani szempontból katasztrófa. Például a "müzli tejjel e tekintetben kész öngyilkosság" (36. o.). Sajátos logikával a szerző mindezt egy olyan könyvben fogalmazza meg, aminek a borítóján egy maximum 2500 éve létező kultúrnövényünk, a brokkoli¹ díszeleg a paleolit diéta reklámjaként - persze, mint azt látni fogjuk, ez igazán csekélység a fellelhető hibák nagy részéhez képest.

A könyv érveinek alfája és omegája, hogy "az emberi genom kb. 40 000 éve alig változik" (32. o.), így értelemszerűen nem volt alkalmunk alkalmazkodni az olyan táplálékokhoz, amelyek azóta jelentek meg az étrendünkben. (Magyarán a mai szilárdtáplálék-bevitelünk elborzasztó mennyisége tömény méregként dolgozik szervezetünkben.) Az érv milliók kedvenc esti olvasmánya, a méltán világhírű "Paleolit Newsletter" egyik számából származik; a gond csak az vele, hogy nem igaz. Alapszintű biológiai ismeretek birtokában is elgondolkoztató kellene legyen, hogy ezek alapján az Afrikából kiáramló modern ember, miközben meghódította a Föld legkülönbözőbb zugait, genetikailag "alig" változott, vagyis egy inuit és egy busman, egy svéd és egy japán közt megfigyelhető különbségek nem, vagy csak "alig" genetikai eredetűek.

A helyzet persze nem ez; a napról napra bővülő genomi információknak köszönhetően egyre világosabban látjuk, hogy az emberi génkészlet folyamatosan változás alatt volt, van és lesz. Olyannyira, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok épp azt igazolják, hogy a paleolitikum óta gyorsulóban van a genom változása: az egyre nagyobb lélekszámú emberi populációk egyre több génvariáns (allél) kialakulását, majd elterjedését teszik lehetővé². Számos olyan allélról tudunk, amely az elmúlt párezer év során jelent meg és terjedt el nagy sebességgel³⁴. Ezek közül sok a helyi körülményekhez való alkalmazkodásban segített, például az adott területen gyakori kórokozók ellen nyújtott védelmet az érintett csoportoknak⁵, de számos olyan esetről is tudunk, ahol az ember saját viselkedése (pl. táplálkozási szokások vagy szexuális preferencia) teremtették meg a feltételeit új evolúciós változásnak (ezt kultúra-gén koevolúciónak nevezzük)⁶.
(Nota bene, maga Szendi sem gondolja teljesen komolyan a kvázi genetikai sztázist, hiszen pár oldallal később már arról értekezik, hogy "ahova régebben érkezett meg a gabona, ott több idő volt alkalmazkodni a fogyasztásához", ezért ott kevesebb a szív- és érrendszeri megbetegedés (35. o.).)

De ne fussunk ennyire előre. Hiszen miért is fontos, hogy megfelelően táplálkozzunk? Természetesen, hogy sokáig és jól éljünk. Szendi lefutja az öregedéssel kapcsolatos összefoglalók kötelező köreit a várható élettartam növekedéséről: míg az ókori átlagember harminc-negyven évben reménykedhetett, ma Nyugaton nyolcvan felett van a várható évek száma, és egyelőre nem tűnik úgy, mintha valami platót érne el a várható élettartam, mint az korábban sokan jósolták. A változás tényleg kirívó, bár a kisördög azért itt kiabál bennem, hogy tegyem hozzá: ebben a formában az adatok kicsit megtévesztőek, hiszen a javulás jelentős része a korai halálozás letörésében keresendő. (Például az, hogy Nagy-Britanniában 1841-ben 41,7 év volt a várható átlagos élettartam, ma pedig 79,76 év, jelentős részben annak köszönhető, hogy visszaszorult a gyermekhalandóság, így míg százhatvan éve 28,51% volt annak az esélye, hogy valaki meghal 10 éves kora előtt, ma csak 0,64% (s ennek megfelelően a tíz éves korban várható élettartam "csak" 57,56 évről nőtt 80,27-re).)

Viszont, ha ma már kétszer annyi ideig élünk, mint akár csak másfél évszázada, és az élettartam kitolódása egyelőre nem akar megállni, miért kell aggódnunk? Miért kellene másképp táplálkoznunk, különösen annyira másként, mint azt Szendi propagálja? A látszólag nehezen áthidalható logikai szakadékot merész ugrással venné a paleolit táplálkozás magyar apostola: "a jóléti társadalmak bősége tehát olyan környezeti feltételeket teremtett, amelyben a "szaporodj gyorsan és halj meg korán" programja indult be. Mondhatni a gyors öregedés automatikus adaptív válasz a "jóléti környezetre"[...]" (29. o.).

A gond csak az, hogy a valóságban egyáltalán nem a bőség, hanem a valóban rövid élettartam az, ami erre a programra kondicionálna egy fajt: ha biztos, hogy az egyed nem él sokáig, akkor nyilván muszáj hamar szaporodnia. Azok, akik nem így tesznek, azok nem örökítik tovább génjeiket. Ezzel szemben, ha sokáig élünk, ez a fajta szelekciós nyomás megszűnik és a bőség zavara nem fogja pótolni.

Az idézett okfejtés (az élettartam és a szaporodás közti negatív összefüggés) egyébként főként  ecetmuslicákon és fonalférgeken végzett kísérletek eredményeit igyekszik egy az egyben alkalmazni emberre, ám egy kritikus ponton megbicsaklik: az empirikus adatok nem támasztják alá. Nem igaz, hogy 30-40 éves kor után már mindannyian lélegeztetőgépeken senyvedő, vagy az orvostudomány más vívmányait igénybe vevő emberi roncsok lennénk. Demográfiai adatok statisztikai elemzése rendre azt támasztja alá, hogy a szervezet öregkori hanyatlása nem nyúlis egyre hosszabb időszakra, hanem egyszerűen későbbre tolódott⁷. Ez persze nem azt jelenti, hogy az idősek számával párhuzamosan ne nőtt volna meg az öregkorra jellemző betegségek előfordulási gyakorisága, de ezzel együtt ma egy átlagos nyolcvanéves kb. ugyanúgy él, mint néhány évtizede a hetvenévesek. (Ha pedig már szóba került, hogy egyre többen, egyre tovább élnek, gyorsan megemlíteném, hogy valószínűleg ez a valódi oka az utóbbi időben a rákos megbetegedések számában megfigyelhető ugrásszerű növekedésnek, és nem valamifajta civilizációs betegség, mint ahogy Szendi állítja (54. o.), hiszen a daganatos megbetegedések 74%-a 60 év felett jelentkezik.)  

Ettől persze még nem mindegy, hogy miből és mennyit eszünk, mértékletes és egészséges táplálkozással hosszú éveket adhatunk az életünkhöz. Ugyanakkor az utóbbi időben terjedő kalória-fetisizmus, amely a hosszú élet titkát a bevitt kalóriamennyiség drámai csökkentésében véli felfedezni, tudományos szempontból egyelőre meglehetősen bizonytalan lábakon áll. S bár Szendi korrektül ismerteti a túlzott fogyókúrázás potenciális veszélyeit, érezhetően maga is a kalória-restrikció mellet tör lándzsát.

Az okinawai élettartam-adatok kétségtelenül figyelemreméltóak, ugyanakkor nem tudjuk száz százalékos bizonyossággal értelmezni őket. Más megfigyelések ugyanis azt sugallják, hogy a kalóriabevitel csökkentésének hatásai faj- (vagy populáció-) specifikusak⁸ és a dolog idős korban különösen veszélyes (miközben pl. egerekben eredménytelen is)⁹. Sőt, egy elegáns kísérletben pár éve az is bizonyosságot nyert, hogy a kalóriabevitel csökkentése önmagában nem magyarázza az élettartam meghosszabbodását¹⁰. Nem mindegy, hogy melyik komponensét hagyjuk el a muslicák tápjának: az élesztőmegvonás sokkal nagyobb hatású, mint a cukormentes diéta. Hogy mindebből mennyi alkalmazható emberre is, persze kérdéses (őszintén szólva a kutatások egyelőre elég ellentmondásosak). Mindenesetre akad olyan, sokat idézett tanulmány is, amelyben hosszú ideje kalóriarestrikciós diétán élőket vizsgálva arra jutottak, hogy pont a fehérjebevitel növelése az, ami csökkenti az élettartalmat¹¹. Ezt látszik igazolni az a napokban publikált vizsgálat is, amelyben közel négyszázezer ember étkezési szokásait vizsgálva a húsfogyasztás és az elhízás közt fedeztek fel (pozitív) összefüggést¹² - Atkins-diétások, szevasztok! Mindezek azt igazolják, hogy bár Szendi szeret azzal kérkedni, hogy ő a nyugati táplálkozás tudományos kritikáját végzi, az általa hirdetett, húsban gazdag (vagyis fehérjedús) paleolit diéta ajánlásai még finoman szólva sem atombiztos tények. A paleolit diéta keményvonalas igazolásához csak a könyvtárnyi, ellenkező előjelű eredményekről beszámoló irodalom elbagatellizálásával, ill. elhallgatásával lehet eljutni.

Miután felvezette, hogy (szerinte) miért lenne jó sürgősen változtatni táplálkozási szokásainkon, Szendi támadásba lendül mindennapi kenyerünk ellen, és arról igyekszik meggyőzni olvasóját, hogy táplálkozásának főbb összetevőitől kifejezetten óvakodni kellene. Rögtön az összeesküvéselméletek határát (belülről) súroló felütéssel indít: "A közegészségügy és az orvoslás évente milliók életét áldozza fel téveszméi oltárán. A bábokat a gyógyszeripar mozgatja, hiszen a [különböző betegségekből] ő húzza a legnagyobb hasznot. (31. o.)". (Derítse valaki ki, hogy mit reggelizik a gyógyszergyártó multi elnöksége! Hiszen ezek alapján az lehet a legtutibb diéta, megkockáztatom, még a paleolitnál is hatásosabb.)

Az alkalmazandó ökölszabály egyszerű: minden, ami gabonafélékből készül, káros, mert "az emberi szervezet az evolúció során nem készült fel az állandó, nagy szénhidrátterhelésre" (39. o). Ergo a kenyér rossz, a mezőgazdaságra való áttérés pedig igazából titkos sötét foltja fajunk történetének. Valamennyire inkoherens módon csak a zab kap felmentést Szendi értékelésében a gabonafélékre vonatkozó általános megbélyegzés alól: a magyarázat szerint ebből hiányzik a glutén nevű fehérje, vagyis gluténérzékenyek is fogyaszthatják. Ez önmagában rendben is lenne, de arra mégsem ad magyarázatot, hogy a zab szénhidráttartalma miért is paleolitdiéta-kompatibilis... És persze az is furcsa, hogy az evolúciós összeférhetetlenség hangsúlyozása után a fejezet számos bekezdése van a korábban már említett, az előbbiekkel nem éppen összhangban levő érvre felfűzve: minél régebben folyik a mezőgazdasági termelés egy-egy térségben, az ott élők annál inkább alkalmazkodtak hozzá.

Szendi a gabonafélék károsságát azzal igyekszik bizonyítani, hogy a rendelkezésünkre álló csonttani leletek szerint a mezőgazdaságra való átállás körülbelüli időpontjában az emberek "összementek", vagyis több centiméternyi csökkenés következett be az átlagos testmagasságban. Ez tény, viszont két esemény együttes előfordulása még nem jelent ok-okozati viszonyt (és különben is, azóta a nem-paleolit táplálkozás mellett is "ledolgoztuk" a paleolit őseinkkel szembeni testméret-lemaradásunkat...). Valamiért a jelenség legkézenfekvőbb magyarázatát Szendi nem említi meg: a mezőgazdaság elterjedését lehetővé tevő felmelegedés (az interglaciális, amelyben élünk) egyfajta globális evolúciós tényezőként is működött, lehetővé téve a kisebb testméret elterjedését, a Bergman-szabálynak megfelelően. (Valami hasonló figyelhető meg napjainkban Szt. Kilda szigetén, ahol az egykor robusztus Soay birkák mérete kezdett lecsökkenni az utóbbi években. Ennek magyarázata az, hogy a klímaváltozással járó enyhébb éghajlat kedvezett a kisebb, télire kevesebb zsírt felhalmozó állatok életbenmaradásának, ez pedig a teljes közösség átlagos testméretének csökkenését okozta hosszabb távon¹³.) Ezt támasztja alá, hogy ismereteink szerint ez a csökkenés nemcsak Mezopotámiában és Európában játszódott le, hanem ezzel párhuzamosan Ázsiában is, vagyis a táplálékösszetételtől független, globális jelenség volt.    

A gabonafélék mellett a tej, mint "emberi fogyasztásra alkalmatlan" produktum van még főgonoszként kipécézve. Ami különösen érdekes, figyelembe véve, hogy az emberiség történetében minimum háromszor terjedt el különböző földrajzi régiókban olyan mutáció, melynek eredményeként a laktóz lebontásért felelős enzim felnőttkorban is bekapcsolva marad¹⁴¹⁵, azaz képesek vagyunk a csecsemőkor után is megemészteni a tejet. Európában és Kelet-Afrikában a szarvasmarha-tenyésztő populációkban alakult ki - egymástól függetlenül - a laktóz-tolerancia, míg az Arab-félszigeten a tevetenyésztők közt jelent meg. Szendi ugyan nem vitatja, hogy valami oka volt a mutáció feltünésének, ellenben szerinte "ez nem jelent anyagcsereszintű alkalmazkodást a tehéntejhez" (89. o.). A paleolit-logika szerint ez a mutáció csak a kisebbik rossz elvén jelent meg (vagyis a nagy éhínségek közepette a halál és az életben maradás közti különbséget jelentette, hogy egy törzs képes volt-e fogyasztani a tejet), de összességében, normális környezetben egészségkárosító hatású. Ezzel a gondolatvezetéssel szemben "mindössze" annyi hozható fel, hogy ha nem jelentene komoly evolúciós előnyt (igen, anyagcsereszintűt is) a mutáció, aligha terjedhetett volna el ekkora területen, ekkora sebességgel. Valami miatt mégiscsak sokkal sikeresebbek voltak az életben a laktóz-toleranciával rendelkezők hosszú évszázadokon keresztül, amelyek alatt, megkockáztatom, az átlagos táplálékbevitel nem volt végig a paleolit-szint alatt. (Hab a tortán, hogy a laktóztoleráns allél Európában valószínűleg kb. a mai Magyarország területén jelent meg, úgy nyolcezer évvel ezelőtt.¹⁶) Ráadásul, a fejezetben hosszan bemutatott igazán súlyos hatások közül egyiket sem igazolja egyértelműen a szakirodalom.

A tejfogyasztás nem növeli a halandóságot¹⁷, nem hozható összefüggésbe sem a szív- és érrendszeri megbetegedések gyakoriságának növekedésével¹⁸, sem a mellrákéval¹⁹²⁰. Sőt, számos meta-analízis (több tanulmány eredményeit összesítő vizsgálat) jutott arra, hogy a tejfogyasztás hasznos mind a metabolikus szindróma²¹, mind az érrendszeri betegségek, ill. a cukorbetegség kezelése szempontjából²². A legbiztosabb talajon még a prosztatarák kapcsán áll Szendi, de leginkább azért, mert itt aztán teljes káosz uralkodik a jelenleg rendelkezésre álló tanulmányokban és minden egyes olyan cikkre, ahol pozitív összefüggést vélnek felfedezni²³, található egy másik, ahol ezt határozottan cáfolják²⁴.

Természetesen vannak olyan személyek, akik genetikai okokból érzékenyek bizonyos élelmiszerek fogyasztásra, és esetükben indokolt az óvatosság. De kérdés, hogy ebből logikailag az következik-e, hogy az emberiségnek együttesen le kell-e mondania adott táplálékforrásokról? A sóról szóló fejezetben Szendi maga is elismeri, hogy egyes emberek étel-érzékenysége nem ágyazhat meg általános tiltásnak: "de mit szólna az olvasóm, ha központilag [...] betiltanák a mogyorót, mert egy allergológusnak több betege meghalt tőle anafilaxiás sokkban?" (163. o.). Ennek alapján még érthetetlenebb, hogy a könyv miért szentel teljes fejezeteket a gabona és a tej démonizálásának, miközben például a magyar társadalom többsége se nem gluténérzékeny, se nem laktóz-intoleráns.

Nincs szándékomban persze Szendi minden állítását kétségbe vonni, hiszen számos esetben igaza is van. A só túlzott restrikciója, vagy a napfénytől való szélsőséges ódzkodás inkább növeli, mint csökkenti a megbetegedések kockázatát. Az omega-3 zsírsavak sokkal egészségesebbek és fontosabbak, mint az omega-6 családba tartozó társaik, és a koleszterinről is tudjuk, hogy nem fekete-fehér vele kapcsolatban a kép: különböző formáinak egymáshoz viszonyított aránya az, ami az egészségügyi szempontból mérvadó. (Ugyanakkor erre most, 2010-ben rácsodálkozni, körülbelül olyan, mint döbbenten felfedezni, hogy van internet.) Viszont az apró részigazságok egy bizonytalan valóságú alaptörténetre vannak erőszakkal felfüggesztve, érezhetően azzal a céllal, hogy elfedjék annak gyenge pontjait.  

A könyv egy másik zavaró vonása (különösen, ha látjuk, mennyire bizonytalan lábakon egyensúlyoz az egész paleolit diéta köré szőtt elméletrendszer) a túlzott magabiztosság. Szendi bőszen dobálózik az olyan kijelentésekkel, amelyeket konkrétan semmi nem támaszt alá.  "Az autoimmun betegségek azóta ilyen elterjedtek, amióta az ember gabonaféléket fogyaszt" (46. o.), írja a gabonáról szóló fejezetben, miközben semmilyen komolyan vehető adatunk nincs az említett betegségek korabeli előfordulásáról (hiszen még diagnosztizálni sem tudták őket). Nem sokkal később ugyanitt már azt olvashatjuk, hogy "ha ezek a cukorbetegek gyermekkoruktól fogva paleolit étrenden éltek volna, nem alakult volna ki náluk cukorbetegség" (73. o.). Mivel azonban még soha, senki nem is vizsgálta hosszú időn át a "paleolit táplálkozás" és a cukorbetegség kapcsolatát, ezt egész egyszerűen nem tudhatjuk.

A valódi tudományos kritika hiányát akkor is tetten érhetjük, amikor épp nem a paleolit diétáról van szó. Szendi számos unalomig megcáfolt "elmélet" lelkes vezérszurkolójaként mutatkozik be. Például Linus Pauling C-vitamin fetisizmusa (26. o.) épp úgy pozitív tükörben jelenik meg, mint Pusztai Árpád botrányos metodikájú GMO kísérletei (46. o.). (A bevezetőben már emlegetett Goldacre Pusztai munkáját elrettentő példaként használja, hogy miként ne csináljunk tudományos kísérletet. Például megfelelő kontrollcsoport nélkül ne, mert akkor nem tudjuk értelmezni, amit látunk. Nem véletlen, hogy Pusztai "eredményeit" azóta sem tudta senki megismételni, bár a zöld mozgalmak továbbra is magányos hősként tekintenek rá.) De előkerül a "vízimajom-elmélet" is (162. o.), ami ugyan Magyarországon Csányi Vilmos munkásságának köszönhetően igencsak népszerű, de az antropológusok világszerte legalábbis szkepticizmussal tekintenek rá.

Összességében elsüthetjük az ilyenkor jól bevethető közhelyet: ami jó Szendi könyvében, az nem új, ami pedig új, az nem jó. Az egészséges életmód alappillérei továbbra is a mértékletesség és a rendszeres testmozgás maradnak. Ha pedig egy percig sem bírjuk valami jónevű táplálkozási szakértő bon mot-i nélkül és "szakszerű" eligazítás híján egy falat sem megy le a torkunkon, akkor még mindig ott van Michael Pollan örökbecsűje: "Együnk ennivalót. De ne sokat. És főként zöldségeket. [...] Ne együnk olyasmit, amit az ükanyánk nem ismert volna fel ennivalóként."

(A cikk szerkesztett, rövid változata az Index KönyvesBlogján jelent meg.)