Indiánokról írni általában véve hálás feladat, hiszen a téma természeténél fogva, mindig akad egy kis egzotikum, vadregényes tájak, számunkra furcsa kinézetű és viselkedésű emberek. És mint nagy írónk ;-)) May Károly esete is bizonyítja, még csak el sem kell utazni az amerikai kontinensre, hogy a témáról bestsellereket írjunk.
Itt és most azonban természetesen nem a téma által felvillantott romantikus lehetőségek tárából szeretnénk meríteni, hanem egy egészen prózai kérdést feszegetnénk: honnan is érkeztek a mindkét Amerikát később meghódító legelső emberi "telepesek" és milyen úton jutottak el a kontinens(ek) legtávolabbi szegleteibe is.
Az aktuális és gondolom sokak által ismert jelenlegi közmegegyezés szerint, az első Homo sapiens-ek úgy 15-35,000 érkeztek meg a mai Alaszka területére, az akkor épp szárazlábbal is legyűrhető Bering-szoroson keresztül (a jégkorszak miatt a világtengerek szintje több méterrel alacsonyabb volt azidőben). Ezen a kánonon a legújabb kutatások sem változtatnak, sőt.
Az emberiség közös, afrikai eredtetét bizonyító genetikai és morfológiai adatok egyik közös jellemzője, hogy bármilyen jelleget vizsgálunk, a benne való változékonyság fokozatosan csökken, amint egyre távolabb kerülünk az emberiség "bölcsőjétől" (kvázi a mai K-Afrikától). E mögött az az egészen egyszerű logika áll, hogy a Föld benépesítése során mindig egy adott helyen élő emberi populáció egy töredéke állt tovább gazdagabb legelők és bővebb vadászmezők reményében. Így aztán sohasem a kiindulási területen élők teljes genetikai állománya jutott az új területekre, hanem csak egy kis része.
Ez figyelhető meg az észak- és dél-amerikai bennszülöttek viszonylatában is: ahogy távoldunk Alaszkától, egyre csökken a genetikai sokféleség, amely "mélypontját" Dél-Amerika keleti részén éri el. Ami érdekes, és új eredmény, az az, hogy ha a fenti mutatót vesszük kiindulásul, a csökkenés iránya azt mutatja, hogy a kontinensek meghódítása nem a szárazföldek belsejében, hanem a partok (különösen a nyugati part) mentén következett be, és innen csak később keveredtek egyes törzsek a szárazföld belsejébe (lásd bal oldalt, lent). Vagyis még a jégtakaró visszahúzódása előtt elindulhatott az alaszkai kezdőbázisról a déli irányú terjeszkedés, a partok mentén - mivel akkor a tengerszint alacsonyabb volt, ennek a vándorlásnak a régészeti nyomai ma sajnos valahol több méter víz alatt fekszenek.
Persze az említett genetikai gradiens még önmagában nem igazolná a szibériai eredetet, az viszont annál inkább, hogy ha több markert (ún. polimorfizmust) vizsgálunk, az amerikai törzsekhez legközelebb a Szibériában őshonos bennszülöttek állnak. Erre pedig a Bering-szoroson való átkelésnél, aligha van jobb magyarázat.
Akit pedig a genetikai markerek önmagukban nem győznek meg, annak ott van a genetikai fa átfedése a beszélt nyelvekkel (jobbra lent). Értelemszerűen a közös eredet nemcsak közös géneket, de többnyire közös kultúrát is jelent. Ez pedig jól követhető az indiánok esetében is: genetikailag rokon törzsek az esetek túlnyomó többségében rokon nyelveket beszélnek.
Wang S, Lewis Jr. CM, Jakobsson M, Ramachandran S, Ray N, et al. (2007) Genetic Variation and Population Structure in Native Americans. PLoS Genet 3(11): e185 doi:10.1371/journal.pgen.0030185
