Mondhatnám, hogy érdekes trend van terjedőben, de az sima blődség lenne. Nincs ebben semmi új és semmi trendi: az emberi kicsinyesség örökös mementója az, amikor egy vitában az egyik fél, kifogyva az érvekből piti sárdobálásba kezd.
Most éppen "Az Androméda Törzs", a "Vészhelyzet", a "Jurassic Park" és tucatnyi más közönségkevdenc ponyvaregény szerzője, Michael Crichton iratkozott fel azok sorába, akikekt leginkább csak egy f-betűs szóval lehet jellemezni. Crichton alapvetően szórakoztató sci-fi művei igen gyakran egyetlen központi vezérfonal körül mozognak: rosszindulatú, vagy egyszerűen csak hülye tudósok orbitális baromságot csinálnak, amit aztán éppen csak, hogy jóvá lehet tenni. Hosszú távon azonban ez a fajta sztorivezetés a hűséges olvasókban kialakít egy szkepticizmust a kutatók iránt (akiknek természetesen, biztos, mindig valami hátsó szándékuk van), ami sok mindennek nevezhető, csak egészségesnek nem. Különösen, ha a téma a sajnálatosan aktuális klímaváltozás, a hűséges olvasó pedig nem más mint bizonyous George Walker Bush.
Crichton 2004-es "State of Fear" c. könyvében a globális felmelegedést nagyléptékű hoaxként igyekezett beállítani, ami persze felkeletette a mindenféle környzetvédelemmel szemeben ellenszenvező Fehér Ház érdeklődését is. Az egyszeri sci-fi író hirtelen "szakértővé" avanzsált, aki körbeturnézta a fontosabb konzervatív think-tank-ek előadótermeit, és a szenátusi vizsgálóbizottság előtt is tanúskodott a témában. Ennek az apropóján a The New Republic egyik szerkesztője, Michael Crowley éles kritikával illette, amivel Crichton a jelek szerint nem értett egyet. De ellenérzésének nem olvasói levél formájában adott hangot, hanem új könyvébe ("Next") beiktatott egy "Mick Crowley" nevű mellékszereplőt, akinek kis pénisze van és azzal két éves gyerekeket próbál megerőszakolni. Vajon lehet-e ennél nyilvánvalóbban a homlokunkra tetoválni, hogy "egy vesztésre képtelen, görcsös kis lúzer vagyok"... ?
Ha nem is ilyen léptékű, de nagyon hasonló mentalitás alapján született az intelligens tervezés mozgalom egyik vezéralakjának, William Dembskinek a legutóbbi húzása is. Szolid egy évvel a doveri per bebukása után, a kreacinista tábor revelációszerűen felfedezte azt a sosem titkolt tényt, hogy Jones bíró ítéletében egy az egyben átvette a tények ismertetését a beidézett kutatók vallomásaiból. Ez semmiben sem szokatlan eljárás, mégis Dembskiék most azon vannak, hogy a gonosz darwinisták bábjaként állítsák be Jonest, s ennek az amúgy is gyengus próbálkozásnak olyan animáció keretén belül igyekeznek nyomatékot adni, ahol Jones megjelenését flatuláló hangok övezik, az evolucionista tudósokét pedig disznóröfögés. Igazából szánalmas az egész és Dembski levele, amelyben büszkén hirdeti kis művét, csak azt a kérdést veti fel: miért kellett eddig és hogyan lehet ezután komolyan venni ezt a figurát, aki folyton tudományos vitát szeretne folytatni, de valahogy folyamatosan képtelen rá...?
