Az idegtudományok egyik Szent Grálja kétségtelenül az, hogy mozgássérült embereket újból cselekvőképessé tegyen. Erre elvileg két lehetőség nyílik: az egyik, hogy az idegrendszert ráveszik a sérült idegsejteket pótlására (egyáltalán nem egyszerű, hiszen egy-egy neuron normális körülmények között iszonytató mennyiségű kapcsolatot létesít, amit le kellene "másolni" - ráadásul ha egy teljes végtag hiányzik, akkor ez nem járható út), a másik pedig, hogy ún. neuroprotézisek segítségével az agy robot testrészeket (vagy más gépeket) irányít.
Amikor bő négy éve a Brown University egy csoportja megtanított néhány majmot, hogy gondolataival irányítson egy kurzort a képernyőn, nyilvánvalóvá vált, hogy utóbbi lehetőség hívei "lépéselőnybe" kerültek (azért ez egy nemes vetélkedés ám), s most ugyanaz a kutatócsoport valóban létre is hozta az első működőképes neuroprotézis(eke)t.
A Nature-ben megjelent tanulmány szerzői egy három éve balestet szenvedett páciens agyába építették be a protézist, és hosszú hónapokon keresztül követték a beteg felépülését, illetve, hogy miként is tanulja meg az agya irányítani a szokatlan szerkezetet. Az első fontos felfedezésük az volt, hogy a mozgást irányító kérgi terület agysejtjei nem halltak el, annak ellenére, hogy immár több éve nem működhettek rendeltetésszerűen (sőt, a tanulmányban megemlítik, hogy most is tartanak egy 1999-ben megsérült pácienssel a vizsgálatok és egyelőre ígéretesen festenek). Ezt követte a több hónapig tartó kísérletsorozat, amely során a beteg elsajátította előbb azt, hogy miként mozgasson egy egyszerű kurzort a képernyún (lásd itt), majd egyre bonyolultabb feladatok (pl. itt) után, hogy miként vezérelhet gondolataival egy robot kart (lásd emitten). (Persze nem kell azt gondolni, hogy a kar mozgása életszerű, de már az is elképesztő igazából, hogy azt csinálja, amit a beteg akar!)
Hochberg LR, Serruya MD, Friehs GM, Mukand JA, Saleh M, Caplan AH, Branner A, Chen D, Penn RD, Donoghue JP. (2006) Neuronal ensemble control of prosthetic devices by a human with tetraplegia. Nature 442: 164-171.
