Évi 198 millió megbetegedés, több mint 800 ezer halálos áldozat, 12 milliárd dollárnyi kár. Ezek a sokkoló számok nem valami új, hiper-fertőző megbetegedés statisztikai adatai, hanem az egyik legrégebbi trópusi betegség, a malária száraz számai. És további milliók szendvednek más paraziták fertőzése miatt a trópusi területeken, olyan brutális betegségekben, mint a folyami vakság, vagy az elefántkór. Nem túlzás hát azt mondani, hogy azoknak az embereknek a díjazása, akik a legtöbbet tették ezeknek a szörnyű betegségeknek a gyógyításáért, abszolút egybevág az Alfred Nobel végrendeletében foglaltakkal.
A malária kb. írott történelmünk kezdete óta velünk van, Hippokratész és a rómaiak részletesen leírták a tüneteit, de i.e. 2700-ban Kínában is megemlítettek olyan tünetegyütteseket, amelyek jól illenek a maláriára. A betegséget egy szúnyogok terjesztette, egysejtű parazita, a Plasmodium falciparum okozza, amely az emberi keringésbe kerülve a májsejtekben, majd a vörösvértestekben szaporodik, közben lázat, fejfájást, hányást és levertséget okoz. A parazita különleges életciklusát már bő száz éve ismerjük és az azt leíró Ronald Ross munkáját 1902-ben Nobel-díjjal jutalmazták.
A betegség gyógyítása azonban továbbra is gyerekcipőben jár: sokáig a kinin, majd a kíméletesebb chloroquine számított a leghatékonyabb ellenszernek, de egy idő után megjelentek az ezekre rezisztens törzsek. Pedig nem mondható az sem, hogy ne próbálkoztak volna új és jobb gyógyszerek kifejlesztésével: a hetvenes évekre Amerika és Kína közel 240 000 különböző molekulát tesztelt le abban a reményben, hogy hatékonyabb malária-ellenes szerhez jut, hiába. A két hatalmas ország nemesnek tűnő versengésének nem is olyan apró szépséghibája mindössze annyi, hogy a kíváncsiság praktikus oka az volt, hogy a vietnámi hadszíntéren a katonák egészségesen tartásához volt elsősorban szükség a csodagyógyszerre, egyéb humanitáriánus megoldások max. ezután következtek.
Már ha egyáltalán, hiszen a Kínát ekkor vezető Mao Ce-Tung valószínűleg kevéssé volt ezekben érdekelt. Számára az "523-as projekt" (a munka 1967 május 23-án kezdődött, ezt a dátumot örökíti meg a név) hazafias szempontból volt csak fontos. Ráadásul szüksége volt hozzá az általa megvetett és rendre átnevelő táborokba küldött osztályellenségekre, a kutatókra.
Juju Tu, egyike ezeknek a kutatóknak, azt a feladatot kapta, hogy ha vizsgálja meg, a kínai hagyományos orvoslás kedvelt gyógynövényei közül valamelyik nem használható-e malária kezelésére. Tu közel 2000 régi receptet olvasott át, mígnem egy 1600 éves recept apropóján az egynyári üröm (Artemisia annua) vizsgálta mellett kötött ki. A korabeli receptek egyszerű beáztatást javasoltak, majd a folyadék elfogyasztását; hamar kiderült, hogy bármi is okozza a hatást, az hőérzékeny, így vízben nem főzhető ki a növényből, csak a sokkal alacsonyabb forr'sfokkal rendelkező, éter-alapú oldószerekben. Az így kivont anyag egereken és majmokon nagyon hatékonynak bizonyult, Tu pedig maga vállalkozott, hogy az első ember legyen, aki kipróbálja, nem mérgező-e.
Ma már tudjuk, hogy a hatóanyag kulcsmolekulája az artemisinin, de a pontos hatásmechanizmusa ködbe vész. Az viszont biztos, hogy az artemisinin alapú kombinált terápia (ACT) a legelterjedtebb és leghatékonyabb gyógyír a malária ellen. Egyetlen probléma van vele, hogy relatíve drága, hiszen az üröm növények felnevelése, majd a hatóanyag tisztítása közel 9 hónapot vehet igénybe. S ugyan számos próbálkozás van, hogy nagyobb artemisin koncentrációt termő növényeket tenyésszenek ki, sokak szerint a jövő nagy ígérete, a szintetikus biológia segítségével létrehozott élesztő-törzsekben van, amelyek nem csak ópiát termelésre vehetők rám hanem artemisinin gyártására is. (A projekt a UC Berkely-n dolgozó Keasling labor érdeme.)
Tu munkája amennyire fontos és hasznos volt, annyira titkos is. Publikálásról Mao idején szó sem lehetett és még a hetvenes évek végén, amikor az eredmények végre bemutatásra kerültek, még mindig nem lehetett konkrét személyhez kötni a felfedezést. Olyannyira, hogy 2005-ben a kínai malariológusok konferenciáján sem akadt egyetlen ember sem, aki tudta volna, kinek köszönhető az artemisinin. S bár mostanra kiderült, Tu munkáját, paradox módon, azóta is elsősorban külföldön ismerték el, annak ellenére, hogy nemzetközi mércével szerény publikációs listája van és ő maga sosem dolgozott külföldön. 2011-ben a nagy presztízsű Lasker díjat nyerte el és ezt követte idén a Nobel díj is.
A 2015-ös orvosi Nobel díj másik felén osztozó japán Szatosi Ōmura és amerikai William C. Campbell hasonlóan hatékony ellenszerét találta meg a fonaféreg parazitáknak. A felfedezés alapját Ōmura munkája adta, aki különféle talajlakó Streptomyces baktériumokat tanulmányozott, abban a reményben, hogy hatékony antibiotikum alapanyagot talál bennük. Végül 1974-ben egy golfpálya mellett bukkant a Streptomyces avermitilis fajra, amely egy különleges molekulát, avermectint termelt.
Az avermectinből származó ivermectin molekula számos emlősfajban hatékonynak bizonyult a féreg-alapú betegségek kezelésében. (Forrás: nobelprize.org)
Az avermectint, más molekulákkal együtt Ōmura intézete tovább küldte az Egyesült Államokba, a Merck gyógyszergyárnak és itt lépett a képbe Campbell, aki felfedezte, hogy a molekula nagyon hatékonyan képes a parazita férgek ellen fellépni. Mivel számos kellemetlen mellékhatása is volt, picit módosítottak rajta, így keletkezett az ivermectin, a Merck parazota-ellenes gyógyszere. (A történethez tartozik, hogy 1987 óta a Merck adományként adja a gyógyszert a rászorulóknak.) Az avermectin-származékok hatásmechanizmusa is kissé homályba vész, de a hatásossághoz, akárcsak az artemisinnél, nem fér kétség.
(via New Scientist és Nature News)
[A poszt eredetileg a Science Meetup blogján jelent meg.]
