A taxonokon átívelő géntranszfer a közbeszédben rendre mint valami elképzelhetetlenül borzasztó, természetellenes dolog tűnik fel és amely a magát tájékozottnak tartó publikum jelentős részében körülbelül Frankenstein és Moreau dokik legperverzebb kísérleteivel érhetne csak fel.
A valóságban persze nem az, elég csak a középiskolai tananyag tárgyát képező endoszimbionta géntranszferre gondolunk, de az utóbbi évek során a törzsfa távoli részei közt bekövetkező géntranszfer számos további példájával is találkoztunk: hüllőkből kullancsokba, mohákból páfrányokba, vagy gombákból levéltetvekbe.
Így igazából nem is meglepő, hogy az egyre növekvő genomi adatbázisokat kihasználva páran most szisztematikusabban is nekiálltak olyan géneket keresni, amelyek horizontális géntranszfer révén kerülhettek az ecetmuslica, fonálféreg, illetve főemlős genomba.
Ezek közül talán az előbbi a legkevésbé meglepő, hiszen korábban mi is írtunk arról, hogy pl. a Wolbachia nevű parazitájukból folyamatosan nagy genomszakaszok kerülhettek be a Drosophila genomba. Most ezt a jelenséget számszerűsítették, felhasználva a rendelkezésre álló génexpressziós (ún. transzkriptóma) adatokat. (A metódus, durva egyszerűsítésben valami olyasmi, hogy olyan transzkriptumokat kerestek, amelyek más többsejtű genomban nem találhatók meg, csak egysejtű és prokarióta genomokban. Az esetleges szennyeződések melléktermékeit úgy szűrték ki, hogy adott génexpressziós szekvenciának, több külön kísérletben, ugyanarra a genomi pozícióba kellett térképeződnie.)
Ezek alapján a fonalféreg C. elegans-ban 173 olyan gén van, ami potenciálisan horizontális géntranszfer (HGT) eredetű, ezekből 68 nagyon-nagyon nagy bizonyossággal az, az ecetmuslicában ezek a számok 40, illetve négy (megj.: a Wolbachia géntranszferek például még nem fixálódtak fajszinten, ezért ez a meglehetősen szerény szám), főemlősökben pedig 109 és 32.
Ebből a több tucat génből talán a legérdekesebb az ABO gén esete, amely az alapja a mindenki által ismert ABO vércsoportoknak is. Az ABO fehérje egy olyan enzim, aminek glikoziltranszferáz aktivitása van és a vörösvéretestek sejtfelszínén levő glikoproteinek cukoroldalláncait módosítja. Ez a fehérje gerincesekben létezik csak és sem gerinctelen állatokban, sem növényekben, sem gombákban nincs homológja, csak baktériumokban és néhány egysejtű eukariótában.
Ezért is utaltak rá már korábban is mások hogy itt valamiféle HGT-vel állhatunk szemben, de mivel a mostani szisztematikus vizsgálat is kiadta, most már még nagyobb bizonyossággal mondhatjuk ezt.
Vagyis, azok után, hogy fény derült, hogy a méhlepény transzpozonok és retrovírusok domesztikációja során alakult ki, és az adaptív immunrendszerünk is önző gének működéséből ered, most már az is szinte biztosnak tűnik, hogy a vércsoportjaink sem lennének olyanok, amilyenek, ha az állati genomok ne lennének dinamikusak, és ne integárlnának magukba örömmel mindenféle új szekvenciát. A HGT hogyanjáról persze keveset tudunk (nem is biztos, hogy teljesen valaha rekonstruálni lehet, mi is történt), mindenesetre a szekvenciák alapján, a klasszikusokat idézve csak annyit mondhatunk, "nature finds a way"...
Brew K, Tumbale P, Acharya KR (2010) Family 6 glycosyltransferases in vertebrates and bacteria: inactivation and horizontal gene transfer may enhance mutualism between vertebrates and bacteria. J Biol Chem 285(48): 37121-7.
Crisp A, Boschettil C, Perrz M, Tunnacliffel A, Micklem G (2015) Expression of multiple horizontally acquired genes is a hallmark of both vertebrate and invertebrate genomes. Genome Biology 16:50 doi:10.1186/s13059-015-0607-3
