A lúgosításról már többször és több helyen esett szó (pl. itt), biológiai szempontból értelmezhetetlenek azok az állítások, amiket a szervezet elsavasodása ellen harcolók tesznek. Ha ellátogatunk a Füredi lúgos víz oldalára, az áltudományosságnak valami olyan gyöngyszemével találkozhatunk, ami megérdemel egy kis figyelmet.
Már a nyitólapon is vannak olyan állítások, amik egyszerű középiskolai biológia és kémia ismeretekkel rendelkezők számára is hülyeségnek tűnnek. Valamiért a lúgosítás hívei nem akarják elfogadni azt a tény, hogy a megivott víz egy durván savas közegbe (pH 1-1,5) a gyomorba kerül. Még a nagyszerű 9,5-ös pH-jú Füredi vízből is savas gyomornedv lesz, akár tetszik, akár nem. Ha igaz lenne, hogy a savas kémhatású vizet a sejtek nem tudják felszívni, a gyomorból nem történne vízfelszívás. Az állítás, hogy az óceánok pH értéke 9,5 lenne, téves, a tengervíz kémhatása (helytől és időtől függően) 7,5 és 8,4 között változhat.
Az áltudományokra érzékeny olvasónak azonnal feltűnik az is, hogy egyetlen betegség létezik, a mindent magyarázó okok és így a mindent gyógyító módszerek is a humbugok legfőbb jellemzői.
Van azonban egy még izgalmasabb dokumentum az oldalon, a Magyar Élelmiszer és Taplálkozástudományi Kutató Zrt. vizsgálatáról van szó, ami érdekes módon képfájl formájában van fent az oldalon (http://www.furedilugosviz.hu/attachments/article/23/TTKft.%202.%20oldal.jpg, http://www.furedilugosviz.hu/attachments/article/23/TTKft.%201.%20oldal.jpg). Nézzük meg, mit és hogyan vizsgált meg a komoly nevű intézet (aminek nincs túl bőbeszédű weboldala), mert az áltudományok állatorvosi lovával van dolgunk.
Megtudjuk, hogy az alanyokat a saját pacientúrájukból választották, de az nem derül ki, hogy a választás randomizált volt-e. Könnyen lehet tehát, hogy összeszedtek tíz olyan embert, aki hamarosan amúgy is jobban lett volna és velük végezték el a vizsgálatot. A legmegdöbbentőbb, hogy nem végeztek kontroll mérést, tehát megállapíthatatlan, hogy bármiféle megfigyelt változás valóban a kezelésnek köszönhető-e. Mivel kontrollcsoport nem volt, azt már semmiképpen nem kérhetjük számon, hogy a vizsgálat nem volt kettős vak, vagyis, hogy sem a betegek, sem a kísérletet elvégzők ne tudták volna, hogy éppen valódi kezelést vagy éppen placebót kapnak-e. A megfigyelt változás tehát lehet egyszerűen annak a következménye, hogy a páciensek tudták, valami remek dolog fog történni velük. Érdekes az vizsgált csoport nagysága is: tíz fő. Ahhoz, hogy kiküszöböljük egy vizsgálat során a véletlen mintavételből adódó hibákat minél nagyobb egyedszámmal kell dolgoznunk. Minél kisebb a változás, amit észlelni akarunk, annál nagyobb számú vizsgálatra van szükségünk. A tíz nem nagy szám.
Ezután vizsgáljuk meg, mit mértek meg kezdetben. Először azt olvassuk, hogy az illetők pH értéke 7,23 és 7,29 közötti. Mint tudható (ha máshonnan nem, a bőrsemleges öt pont öt tusfürdőből), az emberi test különféle részeinek pH-ja nagyon eltérő lehet. A gyomoré 1,5, a hüvelyé 4. Később kiderül, hogy valójában a sejtközötti folyadék kémhatásáról van szó. Ennek mértéke az ismert adatok szerint 7,41. Mérése nem könnyű, mivel nehéz ezt a folyadékot a sejtek megsértése nélkül kinyerni, leginkább abból következtetnek a tulajdonságaira, ahogyan a vérrel (a másik sejten kívüli folyadékkal) kölcsönhatásban van. Az eddigi vizsgálatokból úgy tűnik, hogy ennek a folyadéknak a kémhatása nagyon szűk sávban változhat csak, az említett értékek már kórosnak tekinthetők. Az itt említett módszer, a kronoamperometria egykomponensű elektrolitok koncentrációjának meghatározására való, a sejtközti folyadék minden, csak nem egy komponensű (de szerencsére ezt a módszert használják a biorezonancia vizsgálatoknál is). Az említett készülékről csak annak gyártója honlapján olvasható bármiféle ismertetés, a hivatkozott szabvány pedig az orvosi készülékek általános elektronikai-biztonsági szabványa, annyit jelent tehát, hogy a készülék nem ráz.
A továbbiakban megtudjuk, hogy a vizsgált személyek különleges diétát is kaptak, semmi nem zárja ki tehát, hogy a megfigyelt különbségeket nem a víz, hanem az étel okozta.
Majd következik a vizsgálat leírása. Itt a szöveg deklarálja a null hipotézist, ami azért érdekes, mert ilyenről általában csak statisztikai vizsgálatok esetében beszélünk, itt pedig statisztikáról szó sem esik. A null-hipotézis az, amit a vizsgálattal cáfolni akarunk (és nem cáfolni vagy bizonyítani), jelen esetben az lenne az, ha lenne kontroll vizsgálat, hogy a kezelésnek semmiféle hatása nincs. (Alapvető elv, hogy a kísérletekkel soha nem tudunk bizonyítani, csak cáfolni. Ez nem szőrszálhasogatás, hanem fontos tudományfilozófiai alapelv.)
Ugyan a vizsgálat sikeres volt, hiszen mindenkinek nőtt a pH értéke (hol, mivel mérve?), még ha minden egyéb fenntartásunkat félre is tennénk sem állíthatjuk, hogy a lúgos víz fogyasztása jót tesz az egészségnek, csak azt, hogy megváltoztatja az szövetközti állomány kémhatását.
Ugyan az írás megjegyzi, hogy a vizsgálat nem tekinthető klinikai tesztnek, a kérdés felmerül, hogy akkor minek tekinthető? Főleg, ha bizonyítékként idézi a víz gyártója.
Próbából kilencedikes diákjaimnak feladtam a feladatot, hogy tervezzenek olyan kísérletet, ami igazolja a füredi lúgos honlap állításait. Megdöbbentő módon a tizenöt éves középiskolások jobb vizsgálatokat terveztek, mint az itt publikált: használtak kontroll csoportot, nagy egyedszámot vizsgáltak és az elsődleges hatást (egészségi állapot, gyógyulás) vizsgálták, nem a közvetett jelenséget. Ha nekik sikerült, akkor a neves Intézetnek vajon miért nem?
