(Elnézést az ideiglenes pangásért, de épp mindenki roppant elfoglalt, így a hangulatot az Élet és Tudomány 37. számában megjelent Dawkins kritikámmal igyekszem feldobni. Igen, a könyv nem épp mai (sőt, most jött ki az öreg új könyve), de most kérték és legalább én is szakíthattam időt az elolvasására ;-).)
Első hallásra talán nincs is hírértéke annak, hogy Richard Dawkins könyvet írt az evolúcióról. Eddigi kilenc könyvéből nyolc ugyanezt a témát dolgozta fel, így akár azt is gondolhatnánk, hogy mindent elmondott már ez ügyben, amit lehetett. Mégis, Darwin születésének kétszázadik és "A fajok eredete" megjelenésének százötven éves évfordulója alkalmából írt új műve több szempontból kimagaslik a dawkinsi bibliográfiából.
Mint arra Dawkins a könyv bevezetőjében maga is rámutat, ugyan már évtizedek óta ír az evolúcióról, mégis ez az első műve, ahol szisztematikusan dolgozza fel az evolúció mellett szóló érveket, lerombolva közben a kreacionista kritikusok “ellenérveit”. S ugyan a darwini bicentenárium egyébként is tökéletes apropót szolgáltatott a mű megírásához, a sorok közt érezni, a témaválasztás során Dawkinst igencsak motiválták az utóbbi években kreacionistákkal folytatott csatározásai.
A köznyelv és a tudományos élet “elmélet” fogalmának rövid tisztázása után a könyv, akárcsak Darwin főműve, az ember által alkalmazott mesterséges szelekció eredményeképpen létrejött változások bemutatásával és leírásával indul. A háziasítás során kialakuló, mindenki számára ismerős, gyors és látványos külalak-változások tökéletes felvezetőt biztosítanak, hogy a laikus is megértse az evolúciós elmélet kulcsgondolatát: a szelekció a véletlenszerűen kialakuló változatokból, azok “sikeressége” alapján válogató folyamat, melynek eredménye már egyáltalán nem véletlenszerű. Persze más a “sikeresség” mércéje egy tacskótenyésztő állatai és a vadonban élő farkasok számára, de az alapelv ugyanaz marad.
A következő fejezetekben aztán előkerülnek (egyebek mellett) az evolúció földrajzi bizonyítékai (miért rendelkeznek a különböző kontinensek nagyon hasonló életmódú és alkatú, de egymással egyáltalán nem rokon fajokkal), csökevényszervek és más fejlődéstani érdekességek, a galapagosi pintyeknél és az afrikai Nagy Tavak bölcsőszájú halainál szinte valós időben is megfigyelhető gyors fajképződés és persze a kreacionisták által folyamatosan számonkért “átmeneti” fosszíliák nagy terjedelemben. Darwinnal ellentétben mi már elképesztő mennyiségű és formagazdagságú fosszilis leletet ismerünk, s viszonylag pontos képpel rendelkezünk a nagy evolúciós lépések (például a szárazföld gerincesek által történő meghódítása) lezajlásáról. És semmi sem tükrözheti jobban az ismert “átmeneti fosszíliák” számának elképesztő növekedését, mint a fejezetben háromszor is felbukkanó, “a könyv nyomdába menetele előtt publikálták” kezdetű bekezdés.
Persze akik a “régi Dawkinst” keresik, azok sem csalódnak. Az "Önző gén" nyelvezete és érvrendszere is visszaköszön az utolsó előtti, a természetben előforduló evolúciós “fegyverkezési versenyekről” szóló fejezetben. Itt érezhető a leginkább, hogy Dawkins még mindig a játékelmélettel magyarázható evolúciós mechanizmusok ismertetése közben van leginkább elemében.
Az egyetlen, ami talán negatívumként említhető, az a könyv csapongó stílusa. A számtalan lábjegyzet mellett a főszövegben is szép számmal találunk önéletrajzi visszaemlékezéseket, anekdotázgatást. Ezek természetesen önmagukban is érdekesek és értékesek, de picit hosszabbak a kelleténél, így a témában laikus olvasó számára nehezebben követhetővé teszik a mű fő csapásirányát. Egy kicsit szigorúbb szerkesztés segítségével ez kiküszöbölhető lett volna. Mindez azonban aligha ronthatja el az összképet: "A legnagyobb mutatvány"-nak ott a helye minden evolúció iránt érdeklődő könyvtárában.
