Ipari szennyeződés és fekete (melanizált) testszín témakörben ugyan a klasszikus példa a pettyesaraszoló volt és marad, de ez nem jelenti azt, hogy más fajokban hasonlóan érdekes - és adott esetben kicsit más logikával működő - adaptációkra ne lenne példa.

A Current Biology-ra a napokban felkerült cikkben most egy Óceániában élő tengeri kígyófaj, a Emydocephalus annulatus különböző populációt vizsgálva figyeltek fel arra a kutatók, hogy az ipari-urbánus területek közelében élő kígyók között sokkal-sokkal gyakoribbak a tiszta fekete egyedek, mint az emberi tevékenység áldásos hatásaitól távol élő példányok között. Mivel a pettyesaraszolóval ellentétben a vízben élő kígyók esetében a fekete szín nem segít a rejtőzködésben, felmerült a kérdés, hogy milyen más adaptív előnyt biztosíthat ez a mintázat?

A válasz a sötét pigemntanyag, a melanin egy másik tulajdonságában rejlik, minden valószínűség szerint, mégpedig abban, hogy az nagyon hatékonyan képes megkötni a nehézfémeket. Márpedig az emberi aktivitáshoz közeli zónákban lényegesen nagyobb az ilyen anyagoknak a koncentrációja, mint máshol, és a tápláléklánc tetején levő, ragadozó kígyókban könnyen felgyűlhetnek ezek a káros anyagok. Ha így van, akkor talán (szólt a feltételezés), több pigment termelésével, illetve a hüllőkre jellemző vedléssel a kígyók egy új mechanizmust fejlesztettek ki arra, hogy a nehézfém fölösleget kiválasszák és eltávolítsák a szervezetükből.

Erre az elméletre egyfajta bizonyítékot egy távoli rokon, a csíkos mintázatú sárgaajkú tengerikígyó (Laticauda sp.) levedlett bőrének vizsgálatával sikerült szolgáltatni. Ezeknek a bőröknek a vizsgálatával fény derült arra, hogy az urbánus zónákban élő egyedek levedlett bőrében sokkal magasabb a különféle nehéz fémek koncentrációja, mint a "vidéki" területeken lakói esetében, illetve a fekete és fehér csíkok külön vizsgálatával az is látható, hogy a sötét csíkok (ahogy azt a nagyobb melanin koncentráció alapján gondolnánk) több nehézfémet tartalmaznak. (A torkolati régiók ("river mouth") általában egy átmeneti állapotot képviselnek.)

Azaz adott egy új példa arra, hogy a melanizáció miképpen lehet adaptív egy populáció számára és sajnos ez egyben újabb példa arra is, hogy ezt a fajta trükköt az emberi tevékenység miatt kell bevetnie egy fajnak. Meg persze talán arra is részleges magyarázattal szolgál a dolog, hogy a heavy metal rajongók körében miért népszerű szín a fekete ;-)).

Goiran C, Bustamante P, Shine R (2017) Industrial Melanism in the Seasnake Emydocephalus annulatus. Curr Bio doi: 10.1016/j.cub.2017.06.073

Bő két évvel ezelőtt, amikor az első hírek megjelentek a CRISPR-alapú genomszerkesztési eljárással módosított emberi embriókról, már látszott, hogy még nagyon sok tisztázni való akad technikailag is (hogy az etikai kérdésekről ne beszéljünk), mielőtt eljárás gyakorlati alkalmazása komolyan szóba kerülhetne. Azóta, idén márciusban egy harmadik kínai cikk is napvilágot látott, amiben már a korábbiakkal ellentétben életképes (diploid) embriók kezeléséről számoltak be, igaz, még csak néhány embrió esetében próbálkoztak sikerrel.

Épp ezért szólt nagyot, amikor bő egy hete az MIT Technology Reviewmegszellőztette, hogy amerikai kutatók több mint száz embrión végeztek el egy nagyon alapos felmérést, és azt vizsgálták, hogy mennyire tudunk a CRISPR-rendszerrel hibákat javítani, mennyire használható kívülről bevitt DNS templátnak, a hasítás indukálta hiba kijavítjására 

A farkasok domesztikációja az őstől nem pusztán fizikai jellegükben különböző eb populációkat hozott létre, hiszen a különböző kutyafajták közös jellemzője, hogy viselkedésükben is jellegzetes módon eltérnek az ősi fajtól.

Philip K. Dick, 1968-ban megjelent kultikus regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? azt a kérdést feszegeti, hogy éles lehet-e a határ ember és android között, ha pusztán az empátia képességét vizsgáljuk. Ugyanez a probléma fél évszázad után még ugyanúgy a sci-fi kategóriája, mint Dick idejében, de egy analóg kérdés 2017 aktuális problémájává vált. Mégpedig az, hogy milyen morális megítélés alá esnek emberi sejtekből szövetkultúrában létrehozott komplex szövetdarabok, illetve mikortól válik etikailag aggályossá az ezeken való kísérletezés.  

A felhő korában, amikor szinte minden levelünk, képünk, dokumentumunk távoli, misztikus szervereken lakik, természetesnek tűnne, hogy valóban, bizonyítottan ez a fajta adattárolás legyen az általunk ismert legmegbízhatóbb. 

A valóságban azonban nem ez, mégpedig azon praktikus szempontból, hogy a felhő-alapú adattárolás egyszerűen nem létezik elég régen ahhoz, hogy ilyen jellegű kijelentést tehessünk. Ahogy a flash memória esetében is maximum évtizedes adatmegőrzési képességet tudunk igazolni, a mágnesszalagoknál több évtizedest, a bakelitlemezeknél pedig durván évszázadost. De akkor mi a komplex adatok tárolásának bizonyítottan legtartósabb módja? A papír (és rokonai) esetében is párezer éves a legrégebbi ismert (töredékes) példány, és ha még régebbre akarunk menni, akkor már a kőtáblák, vagy még jobban visszapörgetve az idő kerekét, barlangrajzok korába jutunk.

A spanyol El Castillo barlang kézlenyomatai és nonfiguratív ábrái közel 40 ezer évvel ezelőtt születtek, és ha elfogadjuk ezek információhordozó-jellegét, akkor ésszerűnek tűnhet ezeket a korabeli ábrákat, pontosabban az őket tartalmazó felületeket tekinteni a legősibb információhordozónak.

A valóság azonban az, hogy nagyságrendileg is régebbiek azok a komplex információk, amelyeket a mai technológiával megbízhatóan meg tudunk határozni, és ezekben az esetekben a bizonyítottan jól működő információhordozó közel sem egy sziklafal szürkeségű élettelen anyag, hanem maga a DNS: közel 430 ezer éves emberi csontokból is tudtunk már használható DNS-szekvenciát kiszedni, és az abszolút rekord jelenleg közel 700 ezer éves csontokból származó DNS szekvenálása. (Megjegyzendő, hogy ezeknél régebbi leletekről is szólnak néha cikkek, de azokat a szekvenciákat a kutatók többsége inkább modern szennyeződésnek tulajdonítja, mint valódi ősi DNS-nek.)

A DNS-ben levő információra a „tervrajz” és „program” analógiát szoktuk használni, amelyek egyike sem tökéletes körbeírása az örökítőanyagnak, de annyira mindenesetre pontosak, hogy jól láthassuk, valóban komplex információhordozó a dezoxiribonukleinsav. 

Ahogy a kutyák esetében is adott az ős a farkas személyében, úgy nem kérdéses az sem, hogy napjaink elkényeztetett házimacskái egységesen vadmacskaeredetre vezethetőek vissza. Sőt még az sem vitatott, hogy a vadmacska (Felis silvestris) öt alfaja közül a közel-keleti/afrikai elterjedést mutató F. silvestris lybica az az állat, amelyből az évezredek alatt kényeztetni való szőrgombócot gyártottunk. Ezen túl azonban több kérdőjel is adódott a macskaháziasítás körül. Ezekre próbál választ adni a Nature  kiadásában megjelenő új lap, a Nature Ecology & Evolution hasábjain megjelent cikk, ahol paleogenetikai eszközökkel kezdtek neki a kérdés vizsgálatának.

Ismét Könyvhét, így megpróbálva nem megszakítani lassan közel fél évtizedes hagyumányunkat, itt egy hosszabb könyvajánló azokból a tudományos ismeretterjesztéssel ilyen-olyan módon kapcsolódó művekből, amelyek az elmúlt évben kerültek a kezünkbe. 

Több mint tizenegy évvel ezelőtt az akkori amerikai elnök, George W. Bush által rendezett fehér házi tudósítók vacsorájának díszvendégeként, Stephen Colbert (akkor még a The Colbert Report házigazdájaként) szedte ízekre a maga jellegzetes, szarkasztikus stílusában az elnök tevékenyéségét. Nehéz utólag is megérteni, hogy ki gondolhotta jó ötletnek Bush csapatában Colbert felkérését, mindenesetre az egész biztos, hogy minden idők egyik legfelejthetetlenebb alakítását kaptuk, amelyben az én kedvenc kétsorosom mindörökre ez marad:

We know that polls are just a collection of statistics that reflect what people are thinking in "reality." And reality has a well-known liberal bias.

A liberális elfogultságú valóság képe azért is volt ott és akkor ütős, mert Bush elnöksége idején járatódott először csúcsra a republikánusok tudományellenes propagandája. Nem sokkal voltunk ekkor a pennsylvaniai Doverben zajló kreacionista per után (ami az Értelmes Tervezettség mozgalom legaktívabb periódusát jelezte), a kormányzat közel járt ahhoz, hogy befagyassza az őssejtkutatást, és ez volt az első igazán nagy menet a nehézipari lobbi támogatását élvező klímaváltozás-tagadók (akik előbb az egész jelenséget, később már "csak" az emberi behatást tagadták) és a klímakutatók között. Nem véletlen, hogy Bush elnöksége alatt Chris Mooney nagyon beszédes című The Republican War on Science könyve bestseller lett.

Természetesen abban semmi új nem volt, hogy egyes pártok mögötti érdekcsoportok anyagi és egyéb természetű támogatásukért cserében elvárták/elérték, hogy az adott politikai erő beálljon saját, adott esetben a tudománynak (és a józan észnek) ellentmondó céljaik mögé, s mint arra pont a Mooney-val való beszélgetése során Carl Zimmer rá is mutatott, a Demokrata Pártnak is megvoltak/vannak a saját "vadhajtásai" az oltásellenes mozgalom, vagy a génmódosítás minden formáját ellenző aktivisták személyében. Arra azonban mégsem volt korábban példa, hogy a hatalmat gyakorlók ennyire aktívan magukévá is tegyék a tudományellenességet. Ez volt az az időszak is, amikor komolyabb méreteket öltött az a jelenség is (a szociális média igen hatékony kihasználásával), amely az ún. "józan paraszti észre" hallgatva lesöpört mindenféle tudományos érvet és adatot (és amit a szintén a Colbert nevéhez kapcsolható "truthiness" kifejezés fogalmaz meg a legjobban).   

Az Obama-korszak alatt mindezek a jelenségek nem tűntek el, de jelentősen háttérbe szorultak, hogy aztán Donald Trump megválasztásával elementáris erővel törjenek elő a GOP mostanra teljes kontraszelekción átesett képviselőiből, akik a mccarthyzmust megidéző vehemenciával próbálják magánvalóságukat rékényszeríteni másokra. Egyszerű "truthiness"-ek helyett most már rezzenéstelen arccal lehet "alternatív tényekről" beszélni, vagy a legsötétebb szovjet liszenkóizmust megidéző módon cenzúrázni tudományos kifejezéseket (csak most "genetika" helyett a "klímaváltozás" van soron). Az pedig már nem is meglepő, hogy similis simili gaudet alapon mostanra a republikánusok bevonzották az ellenoldal tudományellenes monomániásait is.

Az amerikai kutatók jelenlegi generációja nem véletlenül érzi, hogy példátlan módon akarják megkötni a kezét és befogni a száját, így teljesen logikus reakcióként született meg a March for Science kezdeményezés. 

Ha pusztán amerikai kuriózumról lenne szó, akkor is, már csak együttérzésből érdemes lenne részt venni ezen a sétán. De pontosan tudjuk, hogy ezek a jelenségek nem szorítkoznak a tengerentúlra, sokkal általánosabbak és mára a mi életünknek is részeivé és befolyásolóivá váltak. Nem furcsa ez, hiszen a globalizáció nem csak a tudományos gondolatok, ismeretek és eszközök szabad áramlását hozta el, hanem minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette, hogy a machiavellista politikai manipulátorok ötleteinek is szabad piaca van és a rövid távon hatalomszerzési szempontból hatásos akciókat (legyenek azok bármennyire kártékonyak a társadalom egészére hosszabb távon) mindenütt megpróbálják adoptálni.  

Látszólag sikeres ez a manipuláció-export és épp ezért, felületesen nézve, 2017-ben nehéz is amellett érvelni, hogy a kíváncsiság, a tudás, a tanulás, vagyis pont a tudományhoz leginkább kapcsolódó fogalmak olyan értékeket jelölnek, amelyek univerzálisak és minden korban kifizetődőek. Hiszen azt látjuk, hogy jó érzékkel adagolt populizmus és/vagy szervilizmus totális ignorámuszokat is befolyásos pozíciókba röpíthet. Alapvető biológiai tényeket kérdőjelezhetnek meg politikusok, mindannyiunk sorsa felett rendelkező gyíkemberekről és a fizika törvényeinek felfüggesztéséről delirálhatnak milliárdos médiacézárok, alapvető szerveskémiai ismeretek hiányát büszkén vállalhatják fel fitneszguruk és ez csöppet sem csorbítja tekintélyüket, sőt.

Nem véletlen, hogy egyes, eufemisztikusan "befolyásos kampánygurunak" nevezett, elvtelen és cinikus, de nagyhatalmú politikai tanácsadók már nyíltan arról beszélnek: olyan, hogy abszolút valóság, nincs is, hanem az tekinthető valóságnak, amit sokan elhisznek.   

Ti azonban egy pillanatig se higgyétek ezt el. Ahogy Neil deGrasse Tyson találóan megfogalmazta:

az a jó a tudományban, hogy igaz, ha hiszel benne, ha nem.

Nem számított, hányan hittek benne, a Föld sosem volt se lapos, se az Univerzum közepe. Bárhányan gondolták felfüggeszthetőnek a fizika és biológia törvényeit, soha, senkinek nem sikerült. Nem lakott még élő ember jól a fénytől, nem gyógyult meg beteg Grabovoj-számok mormolásától, nem készült örökmozgó és senki nem ment csak úgy keresztül egy valódi falon. Mert lehet, hogy a hit hegyeket mozgat meg, de a hegyhez tartozó anyag mozgatása még egy hívőnek sem ment energiabefektetés, no meg szerszámok és munkagépek nélkül. 

Amellett, hogy a tudomány lehetőséget ad mindannyiunknak, hogy kielégítsük a bennünk jó esetben még mindig meglevő gyermeki kíváncsiságot, természeti jelenségek tucatjai esetében adva kielégítő magyarázatot a "de miért" kérdésre, megvéd attól is, hogy kifizessük a hülyék adóját. Nem kell bizonyítatlan hatású, vagy épp nettó hatástalan táplálékkiegészítőkre, homeopátiás és goji-bogyókra, lúgosító kávéra, auramasszázsra pénzt kiadni. Nem fogunk antibiotikumot szedni vírusfertőzésre, de szamárköhögést sem akarjuk majd kézműves és organikus fényterápiával kezelni. Annak megfigyelésével, hogy mi az, ami teljesíti a tudományos módszer viszonlyag egyszerű feltételrendszerét, el lehet dönteni, mivel érdemes foglalkozni és mi a nettó áltudományos átverés. 

Ha röviden meg kellene fogalmazni tehát, a tudományos módszer ismerete és tisztelete az a legkisebb közös nevező, ami a szombati sétára kell serkentsen. Ez, illetve annak felismerése, hogy az a meritokratikus világnézet, amely szerint az objektíven mérhető teljesítménynek, az udvarias, de nem vakon tekintélytisztelő kíváncsiságnak és az igazi tudásnak kellene biztosítania a társadalmi előremenetelt, veszélyben van. Veszélyben, mert sokak nem nézik jó szemmel azt a fajta világképet, amelyben a dogmatikus tételek és a tekintélyelvű kinyilatkoztatások nem megkérdőjelezhetetlenek. Ahol a hatalom és a pénz nem tesz automatikusan igazzá semmit. Ha tehát inkább egy olyan világot szeretnénk, ahol mindenki annyit ér, amennyit tud, akkor hallatnunk kell a nekünk is hangunkat. És ennek a folyamatnak lehet első lépése ez a közös séta.  

Nem mondhatom, bármilyen jól hangzana is, hogy legyetek chemtrailt hintő, háttérhatalmat alkotó, világot mozgató gyíkemberek, mert ilyenek nincsenek. De lehettek (és legyetek) a kondenzáció fizikájára, a tömegmanipuláció pszichózisára, a nagy biológiai rendszerek működésére kíváncsi, azokat megértő és feltáró geek-emberek. És ha elegen leszünk ilyenek, jó eséllyel a világ is egy kicsit jobb hely lesz. Egy sétát pedig ez igazán megér.

Közel egy hónapos késéssel ugyan, de azért gyorsan írok egy rövidet a hírekben nemrég szereplő, bizarul felemás szemű Histioteuthis heteropsis nevű tintahalról.

A tintahalak szeme egyébként is fantasztikus szerv (jobb is mint a miénk, hiszen a fénynek nem kell átverekednie magát idegek és sejtek kusza hálózatán, amíg a fotoreceptorokhoz ér) és ennek a nagy mélységben élő tintahalak egyik szeme nagyobb és fura zöldes színben tündököl (amitől persze minden képzett, jobb-bal aszimmetriát tanulmányozó fejlődésbiológus izgalmi állapotba jön), amely jelenség magyarázatával még adós volt a tudomány.  

Borzasztó régen nem jelentkeztünk értékelhető poszttal, aminek az egyetlen oka a totális időhiány, de ami késik nem múlik. Addig is, amolyan alibi-posztként itt van egy rádióinterjú az Inforádió Szigma műsorában nagy kedvenc témánkról, a mamutklónozásról.

(Rég nem jelentkeztünk már szubjektív előadásbeszámolóval és az ökológia egyébként is méltatlanul alul van reprezentálva nálunk, ezért is fogadtuk örömmel -szoszos- alább olvasható beszámolóját.)

Csütörtökön túlcsordult az MTA Kisterme, az „Elmélet-alapú ökológia és evolúcióbiológia: Hagyományok és perspektívák” című előadóülésre annyian érkeztek, hogy meg kellett nyitni a Nagytermet a hallgatóság előtt. A rendezvény apropóját az Oxford University Press gondozásában kiadott és globálisan terjesztett, a mesterképzés számára készített ökológia tankönyv megjelenése adta. A könyv 5 fős szerzőgárdája magyar, megjelenése tehát már önmagában is a magyar ökológia sikerének számít. Ráadásul, a szerzők nem akármilyen célt tűztek maguk elé: azt kívánták bizonyítani, hogy a sokrétű, egymással laza kapcsolatban álló ökológiai kutatások többségét lehetséges egységes rendszerben, néhány alapelv mentén összefoglalni. Ezért fejezhette ki Padisák Judit, az MTA Ökológiai Tudományos Bizottságának elnöke abbéli reményét, hogy a rendezvény tudománytörténeti jelentőséggel bír.