CB_banner_new.jpg
Mire jó a GMO 32. - Élő gyógyszer anyagcserezavarokra

Mire jó a GMO 32. - Élő gyógyszer anyagcserezavarokra

2018.09.05. 21:20 dolphin

mit-synlogic_0.jpg

Az első dolog, ami feltűnt Borgny Egelandnak, hogy egyébként teljesen egészségesnek tűnő kislányának, Livnek furcsa illata volt: az istállóra emlékeztető szag áradt a hajból, a bőrből, de még a vizeletből is. Aztán teltek, múltak az évek és a kislány háromévesen sem mondott egyetlen szót sem. Először senki nem aggódott, de ez később sem változott meg. Borgny második gyereke Dag, szintén hasonló tüneteket mutatott: a szag és a beszédképtelenség mindkét Egeland gyereket sújtotta. Hosszú időbe telt, amíg egy orvos, Asbjørn Følling egyáltalán szisztematikusan elkezdte vizsgálni, hogy a két tünet összefügg-e.

Mire jó a GMO 32. - Élő gyógyszer anyagcserezavarokra Tovább
Szemeseknek áll a világ

Szemeseknek áll a világ

2018.09.03. 15:10 dolphin

jellyfish_eye.jpg 

A szemevolúció mindig is hálás téma és egyike azon eseteknek, amikor a kreacionisták ignoranciából származó érvét (miszerint a komplex szem nem alakulhatott ki lépésenként) remekül lehet felhasználni pont annak a szemléltetésére, amit cáfolni szerettek volna.

Szem, pontosabban fényérzékelő szerv sokszor kialakult az evolúció során. Elég csak a klasszikus, gerinces szem mellett a rovarok összetett szemére és a lábasfejűek más logikán működő kameraszemére gondolni, hogy belássuk ezek bizonyosan egymástól függetlenül jöttek lére - és ha egy csoporton belül jobban szétnézünk, akkor gyakran az is látható, hogy több, különböző logikájú és fejlettségű szem is megjelenhet, ami szintén azt sugallja, hogy a szem-szerű szervek evolúciója, ha már vannak fényérzékeny sejtek, viszonylag logikus kimenet.

(Az alábbi összefoglaló ábrán az összetett szemeket oválisok, az egyetlen kamrával rendelkezőket pedig négyzetek jelölik. A színkódok elkülönítik az egyszerű, árnyékok érzékelésére alkalmas látószerveket (piros), a lencséket használóktól (kék) és a tükröződő felületekkel operálóktól (zöld).) 

eyes.jpg

Akadékoskodók persze felvethetik, hogy ezek a szemek szintén nem jöhetnek egy lépésben létre - de természetesen ilyesmit nem is állít és például a puhatestűek esetében jól láthatók egyes fajokban azok az "átmeneti" struktúrák, amelyeket létezését már a korai, egyszerű számítógépes szimulációk is kiadták.  

mollusc_eyes.jpg

Pár hete a Current Biology-ban jelent meg egy tanulmány, ami az egyik legegyszerűbb felépítésű állatcsoport, a csalánzók esetében nézi meg molekuláris kladisztikát használva, hogy hányszor is alakulhattak ki "szemek".

Az már az ultrastruktúrájuk alapján is valószínű volt, hogy ennyire különböző látószervek, mint az alábbi ábrán is láthatók (illetve röpke évtizede már írtam a kockamedúza remek szeméről is), egymásból nehezebben származtathatók, mint egy szem-mentes állapotból, de hogy ebben biztosak lehessünk, ahhoz kellett egy nagy pontosságú filogenetikai fa és azon rögtön jobban látszik, hogy sok "szemes" csoport közvetlen rokonságában szinte kizárólag szem nélküliek vannak.

jellyfish_eye_3.jpg

Ez pedig már az egyszerű kladisztika szintjén is azt sugallná, hogy vagy a közös ősnek is volt valami szemre emlékeztető szerve, ami nagyon sokszor elvesződött az evolúció során, vagy többször - konkrétan nyolcszor - kialakult ebben az állatcsoportban is. A cikk szerzői ez utóbbi álláspont mellett teszik le voksukat és ennek alátámasztására megvizsgálják a különböző szemekben fellelhető opszinokat is - ti., ha a szemek újból és újból eltűntek volna, akkor a látószervvel rendelkezől szemében levő opszinok szorosabb rokonságot kellene mutassanak (monofiletikus csoportot alkotnának). De nem ezt látjuk, ami megintcsak azt támasztja alá, hogy a csalánozó szemek sokszor, egymástól függetlenül jöttek létre.

jellyfish_eye_2.jpg

Ami persze nem teljesen véletlen, hiszen még a szemmel nem rendelkező fajok esetében is a bőrben számos fotoreceptív sejt van. Ezeket használta fel aztán az evolúció, hogy a korábban emlegetett szimulációknak megfelelően, újból és újból szemfoltokat, vagy annál is komplexebb struktúrákat hozzon létre.   


Picciani N, Kerlin JR, Sierra N, Swafford AJM, Ramirez MD, et al. (2018) Prolific Origination of Eyes in Cnidaria with Co-option of Non-visual Opsins. Curr Biol 28(15): 2413-2419.e4
Treisman JE (2004) How to make an eye. Development 131(16): 3823-7

Szemeseknek áll a világ Tovább
Szibériai meglepetés - 3.

Szibériai meglepetés - 3.

2018.09.01. 19:55 dolphin

denny.png

Az utóbbi évtized egyik legnagyobb embertani meglepetése még 2010-ben született, amikor egyetlen kis darab ujjperc alapján kiderült, hogy az anatómiailag modern ember, aka. Homo sapiens feltűnésével párhuzamosan nem csak egy, hanem legalább két másik ősi embercsoport létezett a világon. A neandervölgyiekről már régóta tudtunk, de ez a szibériai Gyeniszova-barlangból származó ujjperc nem tőlük származott, hanem a tudomány számára egészen addig ismeretlen embercsoporttól.

Szibériai meglepetés - 3. Tovább
Könyvheti pótposzt - The taste of tomorrow

Könyvheti pótposzt - The taste of tomorrow

2018.06.09. 13:35 Sexcomb

12669952.jpgJosh Schonwald: The taste of tomorrow (2012)

 

Lemaradtam a könyvheti közös posztról, részben lustaságból, de félig-meddig okkal, hiszen a bemutatott könyv eléggé kakukktojás: Nem egy kutató írta a szakterületéről a közönségnek, hanem egy újságíró kontárkodott bele az élelmiszeripar boszorkánykonyhájába és mintegy alulról építkezve próbálta földeríteni merre haladunk? És éppen e miatt, rengeteg szigorúan nem tudományos kérdést érint, lehet ez tetszett benne ennyire.

 

Az első fejezet a salátákról szól. Igazából egy elképesztő mértékű változást ír körül, ami teljesen észrevétlenül zajlott le néhány szűk évtized alatt: Az USA fogyasztói nyolcvan éven át teljesen jól elvoltak a manapság jégsalátának hívott nagyrészt ízetlen zöldséggel és igazából a növénynemesítés kimerült annyiban, hogy amikor egy új betegség támadta meg készíttetek egy annak ellenálló fajtát. Aztán a nyolcvanas évek végén Todd Koons kifejlesztett egy aratógépet, amivel egészen olcsón szüretelhetővé tette a leveles zöldségeket. Körülbelül ezzel egy időben, 1989 -re elkészült egy tökéletesen ismeretlen találmány is: A zacskó, amiben a vágott saláta hosszú ideig friss maradt a boltban. Ezek nyomán az USÁban berobbant a salátaipar, egyre újabb és újabb növényeket kezdtek árulni és a fogyasztók teljesen észrevétlenül alakultak át ínyencekké, manapság néhány évente dobnak piacra újabb salátanövényeket. Azonban a szerző nem állt meg itt, elment egészen a forrásokig, minigazdaságokat látogatott végig, kötelességtudóan megkóstolt minden elképzelhető és elképzelhetetlen salátanövényt. Meglátogatott pár látnokot is, akik jelenleg gyomoknak tartott zöldeket képzelnek el a jövő asztalán. A könyv egyik legaranyosabb története éppen ehhez kapcsolódik, amikor a szerző egy egész nyári mindenféle saláta végigkóstolása után megkérdezte a feleségét, mit hozzon a piacról, mire csak ezt a választ kapta: „Olyan salátákat, amiknek már hallottam a nevét életemben.” Mire átbeszélték ezt a dolgot, teljesen megdöbbent, amikor a párja megkérdezte: „Neked tényleg ízlett például a disznóparéj?”

 

Külön fejezetet kaptak a GMOk, a korszellemnek megfelelően már a bevezetőben hitet tesz mellette, hogy tényleg nagyon gyanakodott a Monsantóra, de amikor beleásta magát a kérdésbe, rájött, hogy semmilyen oka sem volt rá.

 

Külön fejezet szól a halakról. Jelenleg az akvakultúra még annyit jelent, hogy a tengerben hálókkal elkerített gazdaságokban lazacot nevelnek. Azonban az ipar úttörői egészen másban gondolkodnak: Városi hulladékhővel fűtött, alagsorokban elférő halneveldékben, amikkel magában a városban termeltethető meg a lakosok halszükséglete, a szabad vizeket nem veszélyeztetve. Erre viszont a jelenleg fogyasztott halaink nem alkalmasak, az akvakultúra térhódításával új fajokat kell majd háziasítanunk. Egészen izgalmas olyan halakról olvasni, amiknek magyar neve sincs még, de várhatóan néhány évtizeden belül mi is esszük majd a húsukat.

 

Mindenkinek csak ajánlhatom ezt a könyvet, teljesen laikus szemszögből mutatja be az élelmiszeripart, meglepően tisztán elkapva az okokat és az okozatokat. A halakról szóló fejezet önmagában egy gyöngyszem, nagyon ritka, hogy ilyen alaposan körüljárná bárki is egy termék (ez esetben a sült hal) előállításának módját és a lehetséges változtatásokat.

 

 

 

 

Könyvheti pótposzt - The taste of tomorrow Tovább
Vérünkben (volt) a rovarevés

Vérünkben (volt) a rovarevés

2018.05.22. 22:27 dolphin

early_insectivore.png

A Krétában megjelenő ősi méhlepényes emlősök a dinoszauruszok árnyékában húzták meg magukat, a többnyire éjszakai rovarevésre szakosodott niche-ben. Ezen életmódhoz való adaptáció számos olyan genetikai lenyomatot hagyott, amit ma is fellelhetünk az emlősök genomjában. Ilyen például, hogy az emlősök többsége dikromatikus látssal bír, mivel a közös ős az éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás során elvesztette opszin génjeinek többségét (s csak jóval később, az emberszabásúakban lesz egy extra génduplikáció, aminek köszönhetően mi már színesben látjuk a posztot és a világot). Egy másik ilyen lenyomat pedig, mint az a napokban a Science Advances-ra kikerült cikkből kiderül, hogy a genomunkban fosszilis formában ott bujkálnak a korabeli rovarevés emlékét őrző, a kemény, kitin-alapú exoszkeletook lebontását segítő kitináz gének "fosszíliái". 

Vérünkben (volt) a rovarevés Tovább
Honnan jönnek a GMO-hírek?

Honnan jönnek a GMO-hírek?

2018.03.03. 11:09 Sexcomb

Sokszor érintettük már a kérdést, hogy miként térhet el ilyen elképesztő mértékben a GMO -k megítélése a közemberek és a szakértők körében. Láthatóan az Európai Unióban egy minden ízében tudományellenes megközelítést alkalmazunk. Nagyon érdekes kérdés, hogy honnan jön ez a végtelenül erős GMO ellenes mozgalom? Hogyan lehetséges, hogy a lakosság, a döntéshozók inkább hisznek a kérdéshez alig értő mozgalmároknak, mint a saját adójukból fizetett szakértőknek? A napokban egy friss preprint (vagyis olyan közlemény, amit már benyújtottak egy szaklaphoz, de még nem fogadták el) került ki a SocArxiv oldalra, ami igencsak érdekes adalékot adhat a kérdés megválaszolásához.

dorius_lawrence-dill_gmos.jpg

Honnan jönnek a GMO-hírek? Tovább
Rája lépett

Rája lépett

2018.02.12. 22:46 dolphin

walking_skate.gif

A végtag-evolúció azon kevés dolog egyike, amitől még a legelfoglaltabb pillanataimban is képes vagyok ismét lelkes kezdő blogger lenni. Az meg persze a sokszor méltatlanul elfeledett Darwin nap. A kettő ördögi kombinációjának meg persze ki tudna ellenállni.

A poszt apropója tehát egy gyönyörű végtagevolúciós kutatás, ami - hogy ellőjem az örökzöld bölcsességet - kapásból több kérdést vet fel, mint ahányat megválaszol. A Cell-ben ugyanis egy olyan tanulmány jelent meg, ami egy kisméretű rájafaj, a Leucoraja erinacea mozgását tanulmányozva, nem kevesebbet állít, mint, hogy a négylábú gerincesek végtagjainak beidegzése egy abszolút ősi tulajdonság, aminek anatómiai alapjai még a porcos- és csontos halak szétválását is megelőzik.

Rája lépett Tovább
570 millió éves embriók?

570 millió éves embriók?

2018.02.05. 22:11 dolphin

ediacara.png

(A következő poszt informálisan továbbra is létező "gyakornokos" lehetőségünkre jött, szerzője pedig Jezsó Bálint.)

A fosszíliák tanusága szerint, a ma ismert soksejtű állati (Metazoa) törzsek közel fele (11 állattörzs) a kambriumi evolúciós robbanásként emlegetett esemény során fejlődött ki. Természetesen nem ezek voltak az állatvilág legősibb képviselői, a kambrium hajnalán bekövetkezett szédületes sebességű filogenezisnek jócskán volt előzménye. 1946-ban, a dél-ausztráliai Ediacara középhegység finomszemcsés, kovaanyagú üledékében olyan lágytestű élőlények lenyomataira bukkantak, amelyek jóval a kambriumi evolúciós bumm előtt éldegéltek a kontinenseket övező sekélytengerek aljzatán. A jó megtartású leletanyagból több mint 60 faj került leírásra, köztük különböző csalánzószerű lényekkel, és szelvényezett testű állatokkal, mint például a Spriggina, ami egyesek szerint a gyűrűsférgek, mások szerint az úgynevezett Panarthropoda csoport (ami ízeltlábúak mellett medveállatkákat és őslégcsöveseket is magába foglal) őse lehetett. Ezek mellett rengeteg olyan maradványt is találtak, amelyeket semmilyen recens metazoa csoporttal nem tudtak megfeleltetni, így az álltalános vélekedés szerint olyan korai állattörzsek képviselőivel van dolgunk, amelyek a kambrium kezdetére kihaltak.

570 millió éves embriók? Tovább
A történetmesélés ereje

A történetmesélés ereje

2017.10.25. 22:47 Kalmár Éva

storytelling.gif

Péntek este van, az egyik holland csatornán az élő beszélgetős műsor, a Late night show ideje. A stúdióban lelkes nézők, a szoba közepén levő asztalnál öten ülnek meghivott vendégek: egy 35 éves énekesnő, túl karrierje csúcspontján, 15 évesen kezdte pályafutását egy tinédzser-zenekarban, most éppen szólókarrierjén dolgozik; egy félkarú fiatal srác, akinek csontrák miatt amputálták a bal kezét, és ő ezek után kezdett el dobolni, és most járja a világot, koncertezik; két rádiós műsorvezető, akik a Jó Áronhoz hasonló, viccesen hangzó holland neveket gyűjtik össze éppen; és egy kedves mosolyogós idős úr, aki az utóbbi hetek legtöbbet megtekintett videójában szerepel.

 Ő Jan van Hooff, holland etológus, aki gyerekkorának jó részét az arnhemi állatkertben töltötte, ugyanis azt a nagyapja alapitotta, majd a szülei vették át a vezetését. Elmesélése szerint annyira megihlette Darwin The Expression of the Emotions in Man and Animals cimű műve, hogy Utrecht után, ahol biológiát hallgatott, az Oxfordi Egyetemre ment összehasonlitó pszichológiát tanulni. Oxford után Új-Mexikóban egy Air Force által alapitott intézetbe került, ahol többek között csimpánzokat is tartottak, és szerették volna őket úgy tartani, hogy lelkileg egészségesek maradjanak. Őt is bevonták a kutatásba. A csimpánzok iránti érdeklődése vezetett el aztán ahhoz, hogy az arhnemi állatkertbe 1971-ben egy egész csimpánzkolóniát telepitettek be és akkori doktoranduszával, Frans de Waallal ott helyben figyelték meg a csimpánzok viselkedését (Frans de Waal számos etológiai ismeretterjesztő könyvet irt, az egyikről a 2016-os könyvhetes posztunkban irtunk, illetve etológiai szakcikkeiből számos poszt is került már ki a blogra, mint pl a Majomábécé, A hiú elefántok, vagy a Rendőr?Majom).

Az péntek esti beszélgetős műsorban, miután bekeverik az ominózus videót, Jan van Hooff elkezd mesélni. Mesél arról, hogy ugyan kifejezetten azt tanácsolták neki, hogy ne menjen be Mama ketrecébe, mert hát régen találkoztak, és mégiscsak Mama a saját ketrecében van, oda nem szoktak csak úgy besétálni, kiszámithatatlan, mit tesz Mama, hiába beteg, öreg, igy is simán leterithet egy embert, ő mégis bement, és hát erre a kitörő örömre ő sem számitott. Mesél arról, hogy amikor először látta Mamát, az még kiskamasz csimpánzkölyök volt, ám szép lassan ő lett az állatkerti csimpánzkolónia alfa nősténye. Mesél.  És a műsor közönsége imádja.

Félreértés ne essék, ez nem egy kivételes adás. Volt már ugyanebben a műsorban meghivott vendég meteorológus, akivel a klimaváltozás kapcsán beszélgettek, erdész, akivel a vadgazdálkodásról trécseltek, illetve az egyik volt hallgatóm, egy tehetséges kvantumfizikus, akit azért hivtak meg a műsorba, mert idén neki itélték oda a Minerva dijat (ez egy holland dij, amit az a női kutató kap meg, aki a bizottság szerint az év legjobb fizikai szakcikkét publikálta), vele például a fidget spinner fizikájáról folyt a szó.

Hogy hogy fér meg egy élő beszélgetős, könnyed késő esti műsorban a zenészek, szórakoztató ipari szakmunkások mellett egy-egy kutató, tudós? Köszönik szépen, nagyon jól. Úgy tűnik, hogy mind a közönség, mind a műsorszerkesztők, végül pedig mind a kutatók részéről van erre igény. A kutatók, tudományos szakemberek feldobják a műsort egy-egy érdekességgel, egy-egy sztorival, ők pedig szintén nyernek valamit azzal, hogy a szakirányukkal kapcsolatos élményeiket megoszthatjták a nézőkkel.


Történetmesélés az ismeretterjesztésben

Hogy mit is profitálnak a kutatók, természettudósok abból, hogy egy beszélgetős műsorban sztorizgatnak? Alapvetően egy másfajta kapcsolatot épitenek ki a nézőkkel,  hiszen ott nemcsak mint szakértők vesznek részt a társalgásban, a hivatalos szakvéleményt, tudományos álláspontot képviselve, hanem mint magánemberek is, saját tapasztalataikat, saját meséiket megosztva.

Hogy erre miért van szükség?

Mig egy természettudományos folyóiratban megjelent cikket olvasva egy szakértő az új ismeretet, kutatási eredményt, új módszert stb a már meglevő tudományos ismeretanyagába próbálja beilleszteni. Az adott szakterület korábbi forradalmi eredményeivel, valamint valószinűleg az éppen folyó kutatási témáival képben van, tudja, hogy az első szerző kinél szakdolgozott, doktorált, pláne ha a nagyfőnök is ott van a szerzők között, tudja, hogy a labor milyen irányvonalat képvisel, milyen pályázatokat nyertek el, kivel versengenek, vagyis egy csomó háttérismeret birtokában van, amikor egy cikket olvas. Természetesen ott van a háttérben az a motiváció is, amiért ő ezt a szakmát választotta, ami miatt kitartott a kutatói pálya mellett, a kiváncsiság, a wow faktor, ami miatt az a bizonyos téma érdekes a számára. És ez a sok háttérinformáció az, amiről a kutatók nagy többsége nem szokott beszélni, pedig egy laikus számára ezek sokszor megkönnyitenék az új publikációk megértését, befogadását. Ezeket pedig a legjobban történeteket mesélve lehet átadni.

Susana Martinez-Conde és Stephen L. Macknik (mindketten praktizáló orvosok), a PNAS 2017. augusztus 1-i számában megjelent véleménycikkükben a történetmesélés szerepét hangoztatják a tudománykommunikációban. Szerintük a tudomány népszerűsitésével foglalkozók igencsak jól tennék, ha ellesnének bizonyos kommunikációs stratégiákat a bölcsészektől vagy a művészektől (1). A cikkben többek között kifejtik, hogy az objektiv, érzelemmentes információközlésről számos kutatás kimutatta már, hogy hatástalan, ha valakinek a véleményét meg szeretnénk változtatni egy igencsak megosztott tudományos témában, mint az oltásellenesség vagy a klimaváltozás. Ezzel szemben van egy tuti befutó kommunikációs eszköz a bölcsészek és művészek tarsolyában, amivel csodákra lehetnének a kutatók is képesek: a történetmesélés - erre hivatkozási alapjuk az NAS által idén kiadott tudománykommunikációval foglalkozó tanulmánya, ami amúgy ingyen letölthető (a linkre kattintva lásd a jobb felső sarokban download pdf gombot (2).

storytelling_pic2.jpg

Ha őszintén belegondolunk, azért a természettudományos ismeretterjesztésnek nem kellett a szomszédba menni nagy mesélőkért. Elég csak Gerald Durellre, David Attenboroughra vagy Desmond Morrisra gondolunk, ha nagy történetmesélőket keresünk az ismeretterjesztés hőskorából. De ha mai példákat keresne valaki, számos új tehetségről irtunk a könyvhetes posztjainkban, akik mesterien mesélnek történeteket, legyen szó akár sejttenyésztésről (Rebecca Skloot: Hernrietta Lacks örök élete), kémiai elemekről (Sam Kean: The disapprearing spoon), mikróbákról (Ed Yong: I contain Multitude), parazitákról (Carl Zimmer: Parasite Rex) vagy tudományos felfedezésekről (Steven Johnson: Wonderland). De a szerzők ebben a cikkben nem csak az ismeretterjesztő könyveket iróknak ajánlják a történetmesélést, hanem azoknak a kutatóknak, akik a tudománykommunikációban, public engagementben vagy science outreachben szeretnének elmélyülni (ezekre mi a megfelelő magyar forditás?), és azt hatásosan szereték művelni. 

Miért hatásosabb a történetmesélés a tényközlésnél?

 Az objektiv tény- illetve a kronológikus információ-közlés érzelemmentes, és sokszor a nem bennfentes közönségből csak az "és, akkor mi van?" kérdést váltja ki, mig egy ok-okozati viszonyokat is tartalmazó, klasszikus történet magával ragadja a hallgatót - olvasót. Egy jól megalkotott, megszerkesztett, leirt és/vagy elmesélt történetet nem lehet csak úgy abbahagyni (regényfüggők, sorozatfüggők, szevasztok), az ember tudni akarja, mi történik a következőkben, hogy mi a történet vége. És mindezt amiatt, mert egy jól megkomponált történet mindenféle érzelmet vált ki belőlünk, és pont emiatt képes lelkesiteni, motiválni, együttérzést kiváltani vagy meggyőzni minket valamiről. 

 Hogy miért is képes meggyőzni minket egy történet valamiről?

Az információ-intergrálás elmélet [3] alapvetően arra a problémára próbál választ keresni, hogy hogyan jön létre egy adott attitűd egy bizonyos információ hatására, illetve hogy hogyan lehet egy már létező attitűdöt megváltoztatni. Az elmélet szerint ebben két faktor játszik fontos szerepet. Az egyik az információ “töltése” – ha az információ beleillik az illető világképébe, ismeretrendszerébe, akkor számára az információnak pozitiv a töltése, mig ha annak ellentmond, akkor negativ. A másik fontos tényező az információ súlya – ha egy adott információt igaznak gondolunk, akkor számunkra annak nagy a súlya, és minél nagyobb egy információ súlya, annál nagyobb hatása van ránk. Az elmélet szerint a két tényező együttese határozza meg, hogy az új információ milyen hatással lesz ránk. Egy igaznak hit információ, amelynek tehát nagy súlya van, megváltoztathatja a már kialakitott véleményünket, ha a világképünknek totálisan ellent is mond. Egy történet, amit egy számunkra hiteles előadó mond el, és amelyik magával ragad minket, nagy hatással van ránk, képes megváltoztatni hozzáálásunkat, véleményünket egy adott témakörben. Hogy pontosan hogyan, és hogy milyen neurotranszmittereken keresztül is működhet ez a hatás, mesélje el helyettem David JP Phillips.

 

 

Martinez-Conde és Macknik szerint nagy hiba lenne elválasztani az érzelmeket a tényektől, ha tudományos eredményekről szeretnénk diskurálni. Hogy hatásossá tegyük a tudománykommunikációt, nem elég pusztán a tudományos ismereteket megosztanunk a nagyközönséggel. Ők is kiemelik, hogy sikeres tudománykommunikáció nem egy egyismeretelens egyenlet, függ az adott társadalmi, politikai helyzettől, a közönségtől, a választott kommunikációs eszköztől és magától a tudományt kommunikáló személytől is.

"Trained scientists can appreciate a narrative (or a plot, in Forster’s terms) that explains the why of an observation. But take away emotion, and the same description that thrills a scientist may bore a nonexpert to tears."

Történetmesélés - a tudománykommunikáció lelke

A világ mindegyik tájáról gyűlnek össze a tudománykommunikációval foglalkozók a PCST (Public Communication of Science and Technology) kétévente szervezett konferenciáira. A 2018-as konferencia mottója mintegy összefoglalja azt, amit ma a szakma fontosnak talál a tudománykommunikációval kapcsolatban : Tudomány, történetek és társadalom - a tudománykommunikáció lelke. pcst2018.png

 Hogy miért? Álljon itt Brian Trench, a szervezet elnökének bevezetője magyarázatul:

"...Stories are one of the principal means by which science is situated in society. Stories represent science in many different ways, reflecting diverse contributors and contexts.

As members of society, we receive and perceive science through the stories told by scientists, teachers, popular science authors, journalists, museums and science centres, and so many more. As members of society, scientists also constitute audiences for stories told about other parts of science, as well as being storytellers about their own science.

Not so long ago, such propositions might have caused anxiety, or antagonism, in scientific communities. "We don't make up stories," it could have been said. "We tell nature as it is". Telling stories carried the connotation of making things up, of fiction, and this was contrasted with exposition or explanation as fact-telling.

It is one of the notable achievements of the science communication movement of the past two decades to have stimulated awareness that there are many and increasing ways of communicating science with various audiences. Part of that awareness is breaking down the supposed hard border between presenting facts and telling stories. Facts need to be selected, dressed and put into order for them to be communicated; they need, in other words, to be arranged into stories..."

Neki a "Mi nem mesélünk történeteket", a "Mi csak tényeket közölük" már a múlt...

                                                                                                                                                         

  1. Martinez-Conde, S. and S.L. Macknik, Opinion: Finding the plot in science storytelling in hopes of enhancing science communication. Proceedings of the National Academy of Sciences, 2017. 114(31): p. 8127-8129.
  2. National Academies of Sciences, E. and Medicine, Communicating Science Effectively: A Research Agenda. 2017, Washington, DC: The National Academies Press. 152.
  3. Anderson, N.H., Integration theory and attitude change. Psychological Review, 1971. 78(3): p. 171-206.
1. ábra forrása: http://berkeleysciencereview.com/storytelling-and-science-the-unifying-theory-of-2-2/

2. ábra forrása: media-cache-ak1.pinimg.com

A történetmesélés ereje Tovább
Tömzsi lábakon - 2.

Tömzsi lábakon - 2.

2017.10.24. 22:38 dolphin

std_dachshund_600.jpg

Nyolc évvel ezelőtt (jönne, hogy írjam "pár éve", pedig dehogy pár éve az...) már írtam egyszer egy különleges mutációról, ami egyes kutyafajták esetében (pl. tacskók és bassett houndok) rövid végtagok kialakulását eredményezi. Azért volt különleges, mert nem egyszerűen egy már meglevő gén aminosavsorrendje, vagy szabályozása változott meg, hanem egy génnek egy újabb kópiája keletkezett. Mégpedig nem genomduplikációval, hanem egy reverz transzkriptáz enzim segítségével az eredeti, genomi DNS-ből átíródott (és a splicing során megérett) FGF4 mRNS íródott vissza (immár intronok nélküli) DNS darabbá és integrálódott a genomba a 18. kromoszómán.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen esemény már önmagában is elég különleges, ám pont a napokban arra derült fény, hogy szinte hajszálpontosan ugyanez az esemény még egyszer lejátszódott a kutyák tenyésztése során.

Tömzsi lábakon - 2. Tovább
Az objektív informálásról és a racionális információfeldolgozásról

Az objektív informálásról és a racionális információfeldolgozásról

2017.10.19. 23:08 Kalmár Éva

Hatásos tudománykommunikáció?

Tisztán emlékszem arra, hogy amikor először olvastam Brian Wynne 2006-os PUBLIC ENGAGEMENT AS A MEANS OF RESTORING PUBLIC TRUST IN SCIENCE – HITTING THE NOTES, BUT MISSING THE MUSIC? című cikkét [1], hihetetlen dühös lettem. Már egy éve írtam rendszeresen a Critical Biomassra molekuláris biológiai és biokémiai témájú ismeretterjesztő posztokat és mint tudományt kommunikáló kutató, megszólítva éreztem magam, sőt, személyes sértésnek éreztem a cikk hangvételét, hát még a mondanivalóját.

canitellyouaboutscience.png

Az objektív informálásról és a racionális információfeldolgozásról Tovább
Tudománykommunikációs könyvajánló

Tudománykommunikációs könyvajánló

2017.10.18. 17:29 Kalmár Éva

Ezt a két könyvajánlót az idei könyvhetes posztból másoltam ki a könyebben tudjak az itt leirtakra hivatkozni.

Stephen W. Littlejohn, Karen A. Foss, John G. Oetzel Theories of Human Communication, 11th edition (2016)

Tavaly jelent meg ennek a kommunikációs elméletekkel foglalkozó alapműnek a 11., kibővitett kiadása, ami eddig, 74-es első kiadása óta, számomra érthetetlen okokból, sohasem jelent meg magyarul. Hogy miért alapmű? Mert szisztematikusan, csoportokba szedve taglalja a kommunikációval kapcsolatba hozható elméletek egész arzenálját, egymás mellett sorakoznak az amúgy egymással nem igazán kommunikáló tudományterületek, mint például a szemiotika, fenomenológia, kibernetika, szociopszichológia, szociológia, retorika, és persze a kritikus vonal, ahova a marxizmustól kezdve a feminizmus is tartozik. A könyv legnagyobb erőssége, hogy ezen tudományterületek azon elméleteit összegzi és hasonlitja össze, amelyek bárhogyan is összefüggésbe hozhatók a kommunikációval.

Előkerülnek például a kognitiv és információfeldolgozásról szóló elméletek, mint például Heider attribuciós elmélete (ami az egyéni és csoportos döntések okait próbálja megmagyarázni), Sherif szociális elmélete (ami azt írja le, hogy hogyan is képződnek egyes csoportok elfogadott viselkedésmintái, normái, illetve, hogy a csoport tagja mennyire hajlandóak változtatni viselkedésükön, hogy jobban illeszkedjenek ehhez a csoportnormához), Richard Petty és John Cacioppo “Elaboration Likelihood” elmélete (ami az emberi agy azon képességéről szól, ahogy egy új információt feldolgoz. Az elmélet az információfeldolgozás két útját különíti el, a centrális, racionalitáson alapuló utat, amikor a tényeket értékeli és értelmezi az ember, és az alapján fogadja el vagy veti el az információt,  illetve a perifériás utat, amikor is a tényeket figyelmen kivül hagyva, főként érzelmi alapon avagy zsigerből dönt az illető az új információ elfogadásáról), csak hogy pár nagyon fontos elméletet emlitsek.

Hogy miért fontosak ezek, és többi, általam most nem emlitett, de a könyvben szereplő elméletek? Segítenek megérteni azt a bonyolult folyamatot, amit kommunikációnak hívunk. A kommunikáció leírható egy szimpla definícióként, mint például két ember között zajló információközlés, de ennek a definíciónak a matematikai egyszerűsége sajnos köszönőviszonyban sincs a valósággal.

A jó kommunikáció, főként ha tudománykommunikációról van szó, egy előre végiggondolt stratégián kéne, hogy alapuljon, aminek az alapja az, hogy eldöntjük kihez szólunk, milyen céllal (információközlés, meggyőzés, párbeszéd vagy konszernzus kreálása), hogyan, milyen eszközökkel, milyen stilusban. Hihetetlenül fontos, hogy felmérjük, kivel szeretnénk kommunikálni, és hogy nagyjából reális képünk legyen arról, hogy miért gondolkodik vagy viselkedik az illető célcsoport úgy, ahogy, és hogy milyen eszközök jöhetnek szóba, hogy a céljunkat elérjük, főként ha a célcsoport véleményét szeretnénk megváltoztatni. Itt jönnek be a képbe a fenti elméletek, meg persze egy kis szociológia.

Hogy ne csak tömény elméleti könyvet ajánljak, következzen pár  praktikus tanácsokkal teli tudománykommunikációs útmutató kutatóknak.

Science Communication A practical guide for scientists - Laura Bowater, Kaz Zeoman (2013)

 scicompractical.jpg Our most direct and urgent message must be to the scientists themselves: learn to communicate with the public, be willing to do so and consider it your duty to do so. –Bodmer (1985, p.36)”

A 2013-ben megjelent, kutatóknak szánt tudománykommunikációs praktikumként szolgáló könyv harmadik fejezétben szereplő, a Bodmer beszámoló néven elhíresült dokumentumból származó idézet akár az egész könyv mottója is lehetne. Szerzői mindketten biológusok és egyetemi oktatók, akik beleásták magukat a tudománykommunikáció elméletébe és gyakorlatába egyaránt, és úgy értezték, hogy a kutatók egy részének jól jönne bátoritásul egy gyakorlati útmutató, hogy hogyan, illetve hogy hogyan ne vágjunk bele a természettudományos ismeretterjesztésbe.

A gyakorlati tanácsok előtt azonban összefoglalják a tudománykommunikáció történetét, 3 fázisra osztva azt. Az első fázist a deficit modell jellemzi, vagyis az az elmélet, amely szerint ha az emberek többet tudnának a tudományról, sokkal nagyobb mértékben elfogadnák annak eredményeit. Ám az átlagember tudományos ismeretei igencsak silányak, úgyhogy minden kutató kutyakötelessége, hogy beszámoljon arról, amihez ért, és amit kutat, és csak idő kérdése, és az egész világ egy boldog, tudományt-ünneplő hurrá-optimista tömeg lesz. Ezt a modellt az elmúlt 25 év során számos kutatás cáfolta, miszerint több tudományos tény ismerete nem feltétlen vezet a tudományos eredmények illetve újítások elfogadásához, ezért aztán a tudománykommunikátorok új módszereket javasoltak. Ekkor (20-25 éve) kezdődött a második fázis, a PUS (vagyis Public Understanding of Science), illetve később a harmadik szakasz, a PES (avagy a Public Engagement with Science) korszak. Ez utóbbi két szakasz alig pár elképzelésben tér el egymástól, ám mig a deficit modell lényegében egy egyirányú információközlés (a kutatótól a nagyközönség fele), addig a PUS és a PES kétirányú kommunikációt jelent.

Mig az utóbbi 20-25 évben a tudománykommunikáció elmélete e két irányzat szerint fejlődött, a legtöbb kutató még ma is a deficit modell szerint definiálja magát a tudományos ismeretterjesztést, vagyis azt remélik, hogy a nagyközönség majd észhez tér, ha többet tud egy bizonyos tudományterületről. Sajnos az Eurobarométer és a hasonló ország- illetve világméretű felmérések is még most is ezt a már meghaladott szellemiséget képviselik. Hatásos tudománykommunikáció egy speciális, kisebb csoportnak, az úgynevezet célközönségnek szól, nem úgy bele a nagyvilágba és mindekit megszólítva és nem feltétlenül csak információt közöl. A célközönség ismerete kulcsfontosságú, hiszen egy általános iskolás csoportot másként kell illetve lehet bevonni a tudományos kérdések megválaszolásába, mint egy betegcsoport érdekeit képviselő szervezetet. A PES legfőbb célja pedig nem csak az információközlés, és nem csak és kizárólag a meggyőzés. Hanem például a célcsoport véleményének megismerése, az adott emberek félelmeinek, aggodalmainak feltérképezése, hiszen ezen aggályok ismeretében lehetséges változtatni az innovációs folyamatokon, és még a kutatás és fejlesztés alatt megakadályozni azt, hogy egy milliárdos projekt a végén csődbe menjen az esetleges fogyasztók elutasitása miatt.

A könyv későbbi fejezeteiben a szerzők összefoglalják a főként angol helyzetet (amihez képest Európa legtöbb országa, köztük sajnos Magyarország is eléggé le van maradva), vagyis hogy a kutatók miként, miért és hogyan kommunikálnak a nagyközönséggel, valamint megvitatják, hogy hogyan, milyen intézményszintű intézkedésekkel lehetne meghozni a kutatók többségének kedvét a tudománykommunikációhoz, majd végigvesznek néhány a kommunikációs és tanulási elméletet (moztiváció, stb), amik ismerete kulcsfontosságú ahhoz, hogy egy hatásos PES eseményt meg tudjunk tervezni. Szó esik ezen események hatásosságának kiértékeléséről is – na ez már kőkemény szocilógiai kutatásmódszertan, de ha magunk akarjuk elvégezni az értékelést, akkor erre a tudásra is szükségünk van. Legvégül jönnek a praktikus tanácsok, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennünk, és főként milyen buktatókat kell elkerülnünk, ha a mai tudománykommunikációs trendekhez (mint például a Social impact of science, public engagement, science outreach) akarunk csatlakozni.

Mivel minden olyan fontos tudományos cikk és dokumentum előfordul a könyvben, ami a tudománykommunikációs képzésem alatt előfordult, vagyis a tudománykommunikációról egy teljes és reális képet ad, valamint mivel kézzel fogható jótanácsok vannak a könyben, minden kutatónak ajánlanám, aki tudományos ismeretterjesztésre adta vagy adja a fejét.

Tudománykommunikációs könyvajánló Tovább