Közel 11 millió év telt el azóta, hogy az összes ma élő macskafajta őse feltűnt valahol Eurázsiában, majd hosszú és tekervényes (az amerikai kontinensre is átterjedő) csavargás végén pár utóda, valahol az immár az emberi civilizáció bölcsőjének számító "Termékeny Félhold" térségben hagyta magát megszelidíteni.
Persze, hogy a magtárakhoz vonzódó egerekre vadászó kecses ragadozó pontosan mennyire is engedte magát megszelidíteni, máig intenzív vita tárgya, s mivel az ősrivális kutyákkal ellentétben az ember rengeteg házimacska-populáció esetében képtelen a teljes tápláléklánc és a szaporodás totális kontrolljára (ráadásul ezek a populációk kereszteződnek is vad rokonaikkal), sokan csak fél-szelidítettnek tekintik a házimacskát.
De melyek is voltak azok a kulcsmutációk, amelyek megjelenése fokozatosan segítette, hogy ember és macska egymásra találjanak?
A PNAS-ben a napokban megjelent cikk ennek próbált utánajárni, egy nagy pontosságú macskagenom létrehozásával és elemzésével.
A kutya, macska és tigris (azaz ragadozó) genomokat az emberi genommal összevetve először is az tűnik fel, hogy számos, az érzékelésben fontos gén ment pozitív szelekción keresztül. Ez ragadozók esetében tk. elvártnak tekinthető és ezek közül sok gén (pl. a CHM) már korábban is ismert volt, mert olyan emberi betegségek okozói, amelyek az érzékelőszerveinket érintik.
Picit furán alakult a szagmolekulák érzékeléséért felelős szag- és vomeronazális receptorok (Or, illetve V1r) evolúciója. A szaglásukra jobban hagyatkozó kutyák esetében sokkal kevesebb elcsökevényesedett szaglóreceptor-gént találunk, mint a macskáknál, ellenben a feromonok érzékelésben fontos vomeronazális receptorok esetében épp fordítottnak tűnik a trend.
A legérdekesebb azonban - természetesen -, hogy milyen gének köthetőek a viselkedésbeli változáskhoz.
Az ebben a vizsgálatban azonosított gének (ARID3B, DCC, PLEKHH1) közös tulajdonsága, hogy működésük a velőléchez (angolul neural crest) kapcsolható. Ez a különleges sejtpopuláció, az idegrendszer kialakulása során jelenik meg az idegszövet és kültakaró határán és sejtjei nagyon-nagyon sok, különböző szerv felépítésében vesznek aztán részt (a koponyacsontoktól, a színezetet biztosító pigmentsejteken keresztül a periférikus idegrendszer neuronjaiig). És pont amiatt, hogy ennyire sokoldalú a funkciójuk, pont az idén merült fel, hogy közük lehet az úgynevezett "domesztikációs szindrómához" is.
Utóbbi jelenséget még maga Darwin figyelte meg és zanzásítva a lényege valahogy úgy fogható meg, hogy az összes ismert, háziasított fajban, a vad rokonaikkal összevetve, nagyon hasonló külalakbeli változások következtek be: mintázatváltozás, rövidebb, lelógó fülek, tömzsibb arcberendezés, kisebb fogak, valamivel kisebb agytérfogat.
Mivel a házasítás kezdetén szinte biztos, az emberek külalakra nem, csak viselkedésre szelektáltak (akár öntudatlanul is), az is valószínűnek tűnik, hogy ezek a változások a szelídebb magatartás mellékes hozadékaként jelentek me. Jó példa erre Beljajev klasszikus, rókás kísérlete, ahol egészen jól dokumentáltan csak a kezesség alapján válogatták a rókákat, a szelíd populációnak mégis kutyára emlékeztető alakja lett.
A "domesztikációs szindróma" számos fenotipikus jegye egyértelműen köthető a velőléchez, hiszen mint írtam, a velőléc sejtjeinek fontos szerepe van a pigmentációs mintázat kialakításában, illetve az arckoponya felépítésében, de a fogak kialakításában fontos odontoblaszt-sejtek és a fülekben levő porc, illetve kötőszöveti sejtek szintén a velőléc sejtjeiből származtathatók. (Azokban az emberi betegségekben, ahol a velőléc fejlődése sérül, pl Treacher Collins, Mowat-Wilson vagy Waardenburg szindróma, hasonló fenotipikus elváltozások figyelhetőek meg, magyarán a háziasított állatokban lényegében minde enyhe fokú neurcristopathiát konzerváltunk.)
A kérdés tehát, hogy lehet-e viselkedésbeli változásokat is a velőléc számára írni? Az egyszerűsített válasz az, hogy igen, lehet. Mégpedig azért, mert a Beljaev rókáinál is tapasztalt viselkedésbeli változások jelentős része hormonális hatásokra vezethető vissza, és ezek, pl. az agresszivitásért felelős adrenalin is, olyan mirigyekben jönnek létre, amelyek maguk is velőléc eredetűek.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a szelidítés során csak és kizárólag velőléc-mutációk halmozódtak fel, de az, különösen a macskagenomban fellelt szelekciós nyomok után, szinte biztosan kijelenthető, hogy ezek fontos komponensei voltak a változásnak.
S hogy mi lesz a humán neurocristopathiás betegek viselkedésével? A jellegzetes arccal rendelkező és fogászati problémákkal (is) küzködő Williams szindrómás betegekben az érintett gének egyike fontosnak tűnik a velőléc fejlődésében és ezek a személyek feltűnően (néha zavarbaejtően) barátságosak és szeretetreméltóak. Ha nem is pont úgy, mint egy szeretetre vágyó házimacska, de hasonlóan.
Montaguea MJ, Lib G, Gandolfic B, Khand R, Akene BL, et al. (2014) Comparative analysis of the domestic cat genome reveals genetic signatures underlying feline biology and domestication. PNAS DOI: doi: 10.1073/pnas.1410083111.
Wilkins AS, Wrangham RW, Fitch WT. (2014) The "Domestication Syndrome" in Mammals: A Unified Explanation Based on Neural Crest Cell Behavior and Genetics. Genetics 197(3): 795-808.