A mama nyolc szerető karja között

A baloldali képecske által sugallmazott látszat ellenére nem a "Világok háborúja" vagy a "Támad a Mars" legújabb feldolgozásáról lesz itt szó, hanem az anyai gondoskodás megnyilvánulásának egy érdekes példájáról (a képen pedig egy fiatal puhatestű látható ;-)).
Mint arról a BBC is beszámolt, az eheti Nature-ben jelent meg egy rövid kis riport a Gonatus onyx nevű tintahal utódgondozási szokásairól. A tintahal-szex egy igen síkos és tapadós esemény, melynek következménye a nagyszámú megtermékenyített embrió (ezeket általában a puhatestű szülők szinte azonnal magukra hagyják). Azért is keletkezik nagyszámú embrió, mert gondoskodás hiányában sok közülük elpusztul, vagy egyszerűen más állatok táplálékává válik (ún. "r-stratégia"), így ennyire van szükség ahhoz, hogy néhány elérje a szaporodóképes kort (ennek ellentéte amikor csak néhány utódot nemzenek a szülők, de azokat gondosan felnevelik).
Ami a szóbanforgó tintahalat különlegessé teszi az az, hogy e faj esetében a nőstény gondoskodik az utódairól. A képeken, melyeket a kutatók 1500-2500 m mélységben vettek fel távirányítású kamerák segítségével, jól megfigyelhető, amint a nőstény karjaiban tart egy szürke "zsákot", amely lényegében egy vékony hártyából és a benne található embriókból áll. A logikus kérdés az előbb elmondottak fényében, hogy miért van szükség akkor itt szülői gondoskodásra, ha úgyis szintén sok embrióról van szó? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy ennyire mélyen a víz oxigénben elég szegény, így a normális növekedéshez szükség van arra, hogy az anya karjaival rendszeresen vizet áramoltasson át a "zsákon", különben oxigén hiány léphet fel. Ami szintén megkülönbözteti más tintahalaktól a G. onyx-t az az, hogy jelek szerint az embrionális fejlődés sokkal lassúbb és tovább tart mint más fajokban. Ennek szintén köze lehet a mélységhez: nemcsak kevés oxigén van, de hideg is, így a biológiai folyamatok lelassulnak.
Igazán példás szülőknek tekintehtjük ezeket az állatokat, hiszen az idő alatt amíg az utódgondozás folyik a nőstények nem táplálkoznak, és nem is mozognak túl sokat, így mire a kis tintahalak kiszabadulnak (erről itt egy videó) a zsákból és nekilátnak felderíteni a környező világot, az anyák annyira kiéheztetik magukat, hogy mozgásuk koordinálatlanná válik és enzimjeik működése is lelassul. S még így sem garancia a siker, mert ez a mélység az elefántfókák és cetek kedvelt vadászterülete, a lassan mozgó tintahalak pedig könnyű prédának számítanak...