A COVID19 járvány kétségtelenül új vonása, hogy naponta változik a helyzet. Én sem gondoltam volna, hogy a délben feltöltött cikkemet már estére frissíthetem.

Mint minden létező magyar újság megírta, egy magyar kutatócsoport bevizsgált kétféle Sars-CoV-2 tesztet is, de nem nagyon működtek. Azt viszont már keveseknek sikerült megírni, hogy mi is volt a baj ezekkel a vizsgálatokkal.

A jelenleg is zajló járvány miatt szinte naponta olvashatunk arról, hogy mi is a pillanatnyi helyzet a vírustesztekkel, mi jött be, mi nem jött be, mi maradt ki, mennyi időbe telik? Láthatóan a sajtóban teljes a tanácstalanság, hogy melyik hogyan működik, ezért gondoltam, érdekes lehet összefoglalni, hogy milyen módszerekkel mutathatunk ki egy vírust?

A dolog nem is olyan egyszerű, mint első látásra tűnik, éppen a vírusok tulajdonságai okán. Egyrészt a vírusokat általában nem tartjuk élőlényeknek, önmagukban szaporodásképtelenek, csak a gazdasejt életműködéseit eltérítve sokszorozhatják meg önmagukat. Ezzel ki is lőhetjük a kézenfekvő megoldást, ami egy baktériumnál működne: Bármilyen táptalajra helyezünk egy vírust önmagában, az egyszerűen csak megdöglik, szaporodni nem fog. Egy baktérium azonosítható viszonylag egyszerűen úgy, hogy egy kocsonyás táptalajra szélesztjük, majd megfigyeljük, milyen telepeket alkotnak a felszaporodó baktériumsejtek. Egy vírusnál ez az egyszerű módszer nem működik. Másrészt a vírusok rendkívül apróak (20-300 nanométeresek), így nem láthatóak fénymikroszkóppal, azaz kiesett az a kézenfekvő azonosítási módszer is, hogy valamilyen festékkel megfestenénk egy mintát és egy mikroszkópba téve megszemlélnénk őket. De mit lehet akkor tenni egy vírussal?

Eddig már nagyon sokat írtunk a méhcsalád-összeomlásról, nem véletlenül, korunk egyik legégetőbb biológiai kérdése. Sajnos eddig még semmilyen megoldás sem szünteti meg végleg a jelenséget, így minden új megoldás érdekes lehet. A mai cikk egészen váratlan irányból közelíti meg a kérdést, amitől valószínűleg a méhészek összevonják majd a szemöldöküket.

Annak idején, amikor az Impossible burgerről írtunk, rögtön felmerült a kérdés, hogy oké, de milyen az íze? Ugye ezt elég nehéz szabadalmakból kihámozni. De örömmel jelenthetem, hogy időt, fáradtságot nem kímélve személyesen is megkóstoltam az Impossible Whoppert és teljesen átlagos hamburgernek bizonyult. Mellékeltem a fényképes bizonyítékot is a hamburger elfogyasztásáról.

Ha nem írták volna rá a csomagolására, magamtól sohasem jöttem volna rá, hogy nem húst eszek. Tényleg pont úgy csiklandozza a nyelvemet, mint az igazi húspogácsa, ellenben a Magyarországon forgalmazott Rebel Whopperrel, amin azért érződik, hogy nem marhából származik. Szóval részemről már alig várom, hogy itthon is forgalmazni kezdjék az Impossible Whoppert.

Kivételesen Darwin-naphoz illő tartalommal lepünk meg benneteket kedves olvasók.

Az őssejtkutatás egyik aranykorát éljük és ennek köszönhetően egyre közelebb jön az az időszak, amikor a kültakaró sérülés utáni pótlása rutinfeladattá válhat.

Nobuaki Nagasima Werner-szindrómában szenved, amitől a teste extrém gyorsan öregedik. Erika Hayasaki írása jól bemutatja, hogy ennek a betegségnek a tanulmányozása sokmindent elárul génjeink működéséről. Még az is előfordulhat, hogy a Werner-szindróma megértése segíthet megoldást találni az öregedés lelassítására – vagy akár megállítására is.

Egy nagyon régen követett történetünk érhet véget hamarosan, úgyhogy érdemes áttekinteni hol tart jelenleg a pókselyem felhasználása. Maga a pókselyem egy fantasztikus anyag, mivel fehérjéből áll, könnyedén lebomlik ha már nincs rá szükség, tehát megoldaná a szemétproblémánkat. E mellett a szakítószilárdsága megközelíti a csúcstechnológiának számító műszálakét, így akár golyóálló mellények készítésére is alkalmas, sőt igazából a felhasználási módjairól még csak találgathatunk, mivel egyetlen végzetes hibája azért mégiscsak akad: Pókokat nagyon nehéz (=drága) ipari körülmények között tartani, lévén ragadozók, így élő ízeltlábúakkal kellene őket eteti, saját területet tartanak fenn, ráadásul kannibálok, így nem nevelhetőek tömegben. Nem véletlen, hogy bár a pókselyem fantasztikus tulajdonságait réges-rég felismerte az emberiség, jó háromszáz éve próbálkoznak időről-időre valamilyen módon felhasználni, de egészen különleges megoldásoktól eltekintve (például lőfegyverek célkeresztjét készítették pókselyemből) nem terjedt el, a hétköznapi ember nem találkozik ezzel a reményteli anyaggal. Nem meglepő módon a biotechnológia felívelésével több megoldással is próbálkoztak az utóbbi évtizedben pókselyem előállítására, itt a blogon először hét éve írtunk ezekről, de azóta is folyamatosan beszámolunk az újabb fejleményekről. A rendszeres tárgyalás alapja egyszerűen annyi, hogy ez a terület láthatóan forrong, több cég is öldöklő versenyben próbálja elsőként hasznosítani a pókselymet, amire egyébként nem meglepő módon kereslet is mutatkozik, sportszergyártók, orvosi felszerelések készítői, de még a Pentagon is komolyan érdeklődne tonnányi mennyiségben rendelkezésre álló pókselyemért, egyelőre azonban még senkinek sem sikerült megoldani a tömegtermelést.

Több mint egy évszázaddal a felfedezésük után még mindig nem igazán tudjuk, mire valók a vércsoportok. Carl Zimmer utánajárt, hogy tényleg olyan fontosak-e? 

A magyar sajtó is felrobbant a pár hónapja megjelent hírtől: Az USÁban az Aquabounty cég engedélyt kapott végre, hogy termelhesse és forgalmazhassa az AquAdvantage nevű GM-lazacot. Az alapvető tények könnyedén összefoglalhatóak: Ennek a lazacnak a genomjába egy olyan gént ültettek, amitől egész éven át nő, nem csak tavasszal és ősszel, mint a vad lazacok, így körülbelül feleannyi idő alatt éri el a vágósúlyt, mint a farmokon nevelt lazacok (vagyis kevesebb energiát igényel a felnevelése, mert feleannyi időt tölt a medencében) és e közben kevesebb tápot is fogyaszt, mint a farmon nevelt lazacok. Vagyis egy csodálatos módszer, amivel csökkenthető az emberiség fogyasztása, valamiért a környezetvédők mégsem örülnek, pedig nagy lépés lenne a fenntarthatóság irányába. Miért? Szeretnék egy kis összefoglalót adni ennek a lazacnak a történetéből, amik talán megvilágítják, hogy miért is az állatorvosi lova a GMOk engedélyezésének és hogyan veszik át a közbeszédben a tények helyét az ügyesen adagol féligazságok.

Pár nappal ezelőtt jelent meg egy új Scientific Reports cikk apropóján az indexen egy cikk, "Fordítva sült el a szúnyogkísérlet, szaporodtak a mutánsok" címmel. A cikket olvasva az egyszeri olvasó azzal a meggyőződésel állhat fel, hogy az Oxitec cég brazíliai kísérlete egyetlen nagy csőd volt, aminek az eredményeképp, ha egyáltalán valami, inkább egy méretes gebasz történt, hiszen a kiengedett szúnyogok még szaporodtak is.

Kicsit jobban megkapargatva a felszínt, azonban kiderül, hogy ez tipikus példája egy jerevánirádiós híradásnak. (Nota bene, tény, hogy nem egyedül az index és nem is csak a magyar sajtó ludas ebben).

Ahogy azt még a blog hajnalán írtam egyszer, a világ legősibb sejtvonala nem valamilyen sztárlabor inkubátorainak mélyén tenyészik Petri-csészékben, hanem hús-vér kutyák segítségével maradt fent, több ezer éven át.

Ha nem is napra pontosan, de azért elég közel tíz évvel ezelőtt volt, hogy Snowball a táncos sárgabóbitás kakadu berobbant a tudomány világába is.