Viszontválasz₃ Tasi Istvánnak

Kedves István!

Némi meglepetéssel olvastam leveled, hiszen nem számítottam arra, hogy az ÉRTEM tagjainak írt alig leplezett kortes-beszédet kapok valódi válasz helyett, és mi tagadás, az ezzel együtt járó hossz is váratlanul ért. Mint azt már azóta személyes találkozásunkkor is jeleztem, természetesen nem fogok minden pontra külön-külön kitérni, részint azért, mert ez szerintem áttekinthetetlenné tenné a levelezést, részint pedig azért, mert leveledben számos olyan gondolatot fogalmaztál meg, amelyekre már a Veled és társaiddal folytatott levelezés során korábban reagáltam [1]. Annak ellenére, hogy pontosan megjósolható, hogy emiatt egyesek azzal fognak vádolni, hogy „kikerültem a kínos kérdéseket”, úgy vélem, éppen elég mondanivalóm marad e levél számára.
Mint mindketten tudjuk, legutóbbi levelem óta számos, az ID megítélése szempontjából fontos esemény történt. Átmeneti fossziliák kerültek elő, „lecsökkenthetetlenül komplexnek” látszó rendszerekről derült ki, hogy mégsem azok, azaz a tudomány tette a dolgát: újabb és újabb teszteknek vetette alá az evolúciós elméletet, ami derekasan állta a próbákat. A legfontosabb jelentőségű esemény azonban kétségtelenül csak lazábban köthető a tudományos élethez; ez a doveri per ítélethirdetése volt. És itt, első komolyabb megmérettetésén az ID nagyon kevésnek találtatott. Pedig az elején látszólag minden adva volt, amire a mozgalom vágyhatott: a jelenlegi konzervatív amerikai adminisztráció által kinevezett, vallásos (evangélikus) bíró, felfokozott médiafigyelem, magabiztos Michael Behe. Csak egy dolog hiányzott továbbra is az ID-táborból: egy tudományos elmélet. Ezt pedig Jones bíró is észrevette, kimondva, amivel sokan már korábban is tisztában voltunk: az ID egyszerűen tudományos köntösbe erőszakolt kreacionizmus [2]. (Az ID tábor számára a per talán legkínosabb része Barbara Forrest vallomása lehetett, aki bemutatta, miként lett a „kreacionizmusból” „intelligens design” egyszerű szókicseréléssel az „Of Pandas and People” írása során. [3]) Az ID-mozgalmat kétségetelnül sokkolta az ítélet (jól mutatja ezt a honlapotok is, ahol hónapokig egy vak hangot nem lehetett a dologról olvasni, mígnem néhány hete a Discovery Institute (DI) egy erőtlen tiltakozásának fordítását ki nem tettétek). Rövid döbbenet után azonban megindult a bűnbakkeresés, természetesen kizárólag az ID-táboron kívül: nem a mozgalom hibázott a hívek szerint, hanem az „elfogult” bíró, aki „túllépte hatáskörét”, stb. Szó sem esett arról, hogy esetleg önvizsgálatot kellene tartani, mert lehet, hogy tényleg hiányzik a tudományos mag a gondolatmenetből, vagy az egykori doveri bizottság azon túlbuzó tagjának a felelősségéről, aki eskü alatt hazudott; a felelősség mindig máshol volt. Ez egy visszatérő jellegzetessége egyébként a kreacionista mozgalmaknak, az általad említett Richard Sternberggel is valami hasonló történt: ahelyett, hogy elismerték volna tetteinek etikátlanságát, piedesztálra emelték és mártírt csináltak belőle. Az említett, egyébként a kreacionista gondolatrendszerrel bevallottan rokoszenvező úriember ugyanis saját szakállára próbált meg javítani az ID-mozgalom szegényes publikációs listáján, ezért a DI-nél dolgozó Stephen Meyer egy cikkét komolyabb peer-review nélkül leközölte az általa is szerkesztett Proceedings of the Biological Society of Washington c. újságban. A kutatók körében ez a lépés valóban nagy felháborodást keltett és az újság vezetősége kemény hangú közleményben ítélte el a szerkesztőségi elvekbe ütköző tettet. A „megtorló intézkedések” nagyobb részét azonban a kreacionista mozgalom kollektív képzelőereje költötte az ügyhöz [4, 5].

Az ID-mozgalmat ma egyfajta tudathasadásos állapot jellemzi: tagjai morális felsőbbrendűséget hirdetnek a „materialista világszemlélettel” szemben, de nem beszélnek őszintén céljaikról (különösen az Egyesült Államokban nem, ahol az egyház és állam különválasztását a társadalom nagyon komolyan veszi), mert tudják, hogy azzal egyértelművé tennék, hogy egy szélsőséges álláspontot képviselnek. Szeretik hangsúlyozni, hogy „csak” azt szeretnék elérni, hogy az evolúció és az ID egyenlő súllyal jelenjen meg a biológiaoktatásban, de - mint az a mozgalom atyja, az általad is bőven idézett jogászprofesszor, Phillip E. Johnson által jegyzett „Ék-dokumentumból” [6] is kitűnik - a valódi cél a „tudományos materializmus” és „káros” következményeinek legyőzése, teljes helyettesítése a teisztikus világnézettel. (Beszélgetésünk alapján úgy vélem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezt a nézetet Te is osztod.) Ez természetesen teljesen hiteltelenné teszi azt a (leveledben is megfogalmazott) állítást, hogy az ID nem foglalkozik a tervező intelligencia mibenlétével. Szintén skizofrén helyzetet teremt, hogy bár az ID gyakran megpróbál új tudományként tetszelegni, valójában gyakorlatilag semmiben nem különbözik a klasszikus kreacionista felfogástól. Leveled első oldalán Te is arra utalsz, hogy az ID egy olyan új, „alternatív”, az evolúcióval rivalizáló elmélet, amelynek elfogadottsága most lép a „vitatottság” fázisába, de alig egy oldallal később már ellent is mondasz önmagadnak: „A világ értelmes eredetének gondolata egyike a sok ezer éves történelem legáltalánosabb eszméinek. Az evolúció ezzel szemben egy százötven éves elmélet […]”. Utóbbi elszólásodból látható, hogy valójában Te is tudod, hogy a két gondolatrendszer közül melyik is a fiatalabb, alternatív elmélet, amely az elhúzódó, napjainkban is tartó paradigmaváltást kiváltotta.
Ahhoz, hogy az ID valóban tudományos elméletté váljon, képes kellene legyen arra, hogy a rendelkezésünkre álló hatalmas tudományos adathalmazt megmagyarázza. Erre jelen formájában nem képes, és ennek a tudatos vagy tudatalatti felismerése készteti a kreacionistákat a tudományos tények bagatellizálására, esetenként letagadására. (Itt is megfigyelhető az említett visszatérő motívum: csak a tények lehetnek hibásak, az „elmélet” tökéletessége nem kérdőjelezhető meg.) Az élőlények anatómiai és örökítőanyagbeli hasonlósága, a paleontológiai leletek, a biogeográfiai megfigyelések tények, függetlenek Darwin elméletétől. Az evolúció pedig azért vált egyeduralkodóvá napjainkban, mert az egyetlen olyan tudományos gondolatrendszer, amely képes az említett megfigyeléseket megmagyarázó elméleti keretet biztosítani. Mint említettem Neked, nem esnék kétségbe, ha egyszer egy valóban konkurens elmélet tűnne fel (bár ennek jelen pillanatban nem látom sok esélyét): nagyon izgalmas időszaka lenne az a biológiának, amikor olyan kísérleteket végezne mindenki, amely eldöntheti, melyik a helyes(ebb) a két elmélet közül. De jelen formájában az ID nem ilyen elmélet: nem képes egyértelmű magyarázatot adni ténybeli ismereteinkre és nem is falszifikálható.
Leveled visszatérő motívuma a „materializmus/ módszertani materializmus” felemlegetése, annak a sugalmazása, hogy a tudományos módszer csak a materialista filozófiával egyeztethető össze. Ez, mint azt Bérczi Alajosnak már kifejtettem, természetesen hamis állítás. A metodológiai naturalizmus úttörői között számos vallásos embert lelhetünk, pont azért, mert az nem foglal állást a transzcendenssel kapcsolatos filozófiai kérdésekben. Leveled és legutóbbi beszélgetésünk legérdekesebb pontja számomra éppen az volt, hogy magad is elismerted, ismered ezt a distinkciót, sőt, azt is tudod, hogy az evolúció elfogadása nem jelenti szükségszerűen az ateista világnézet igazát („ezzel nem állítom azt, hogy mindenki aki az evolúcióban hisz, materialista […]”), csak azt hiszed, hogy utóbbi vonzóbbá válhat az evolúciót elfogadó emberek számára. Úgy érzem, éppen ez az a meggyőződés, félelem, amely az evolúcióval szembeni ellenérzéseidet táplálja. „A felsőbbrendű elme tevékenységének koncepciója örökké érvényes alterantíva marad” írod, s filozófiai szempontból kétségtelenül igazad van. A transzcendens létét sosem lehet kétséget kizáróan sem megcáfolni, sem bebizonyítani. És pont e miatt a falszifikálhatatlanság miatt értelmetlen akárcsak próbát tenni arra, hogy ezt a kérdést a természettudományok keretén belül vizsgáljuk.

Levelem második felében néhány, a leveledben előforduló, biológiai jellegű tárgyi tévedésre térnék ki (a teljesség igénye nélkül).
Kezdeném a szemmel kapcsolatos megjegyzéseiddel. Egyrészt ismét leszögezném, hogy minden ellenkező irányú sugallat ellenére, az első levelemhez mellékelt ábra jól illusztrálja, hogy egyetlen állatcsoporton belül, közeli rokon fajok között megfigyelhetjük azokat az átmeneteket, amelyek során egy fényérzékeny foltból összetett szem alakulhatott ki. Az „evolucionista irodalom” természetesen nem állított olyasmit, hogy pl. a különböző összetett szemtípusok egymásból levezethetők lennének, már csak azért sem, mert ilyesmit nem is feltétetelez az evolúciós elmélet. A darwini gondolatrendszer kulcsmotívuma a közös ősből való leszármazás, azaz egy evolúciós „fa” létezése, és nem egy evolúciós „létráé”, ami azt jelentené, hogy a mi inverz szemünk a rovarok összetett szeméből származtatható.
A szemtípusok különbözősége erdetileg arra sarkalta a Modern Szintézis megalkotóit, hogy a közös őst szem nélkülinek feltételezzék, azt gondolva, hogy az anatómiailag eltérő szemek egymástól függetlenül, különböző gének és fehérjék felhasználásával jöttek létre. Ernst Mayr szavaival: „Mindaz amit a gének fiziológiájáról megtanultunk, evidenssé teszi, hogy homológ gének keresése, a nagyon közeli rokon fajoktól eltekintve, teljesen fölösleges próbálkozás. Ha egy funkcionális szükségletre egyetlen hatékony megoldás létezik, akkor nagyon különböző gének, nagyon különböző útvonalakon hozzák majd létre ugyanazt a megoldást. A”Minden út Rómába vezet” éppen annyira igaz az evolúcióra mint a mindennapokban.” Csakhogy ekkor 1963-at írtak és mind a molekuláris biológia, mind a fejlődésbiológia gyerekcipőben járt. A nézet téves mivoltára (amit egyébként senki sem bánt, sőt) aztán a múlt évtized közepén derült fény, amikor felfedezték az előző leveleimben már említett géneket (pax, dach, eya, six), amelyek a legtávolabbi állatcsoportok (és szemtípusok) esetében egyaránt a szemkialakulás első lépéseit katalizálták. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy nem igaz, hogy a különböző szemtípusok egymástól függetlenül alakultak ki; a közös ős primitív fényérzékeny szervét módosították az utódok különböző irányban. (Ennek megfelelően napjainkban sok kutatócsoport az említett gének szabályozó régióit vizsgálja, a változások meghatározására.)

Második megjegyzésem a csökevény szervekhez kapcsolódik. Természetesen az a merész kijelentés, hogy „nem léteznek csökevényes szervek”, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Nagyon is valósak, és igen jó példái az evolúciónak [7]. El lehet takarni a szemünket, vagy lehet próbálkozni nyakatekert körkörös magyarázatokkal, de ez nem változtat a tényeken. Tény, hogy az emberi embriók farkának testhez viszonyított aránya (bárhogy is igyekszel bagatellizálni) a fejlődés korai szakaszaiban hasonló pl. az egér embriókban megfigyelthez, s majd csak később pusztul el a testrészt alkotó sejtek többsége [8]. De tény az is, hogy a csirkeembriók szájában jól felismerhető fogkezdemények foglalnak helyet (pár hónapja olyan mutánst is leírtak, amely primitív, hüllőkhöz hasonló fogakkal rendelkezik [9]) vagy, hogy a boaféléknek, a ceteknek és a szirénfélék embrionálisan megjelenő végtagkezdeményei visszafejlődnek és csökevényes medenceövet, hátsó végtagokat hoznak létre. Utóbbiak esetében ráadásul két, a Ti szemszögetekből igen kínos, de a téma komolyan vétele esetén nem megkerülhető dologra kell felhívjam a figyelmed. Egyrészt rendelkezésünkre állnak azok a fosszíliák, amelyek jól szemléltetik, hogy az adott fajok kialakulása közben miként fejlődtek vissza az egyes szervek. Nem kis csontdarabokról van szó (mint azt sugallni próbálod leveledben), hanem jól megőrzött csontvázakról, nemcsak a cetfélék őseinek tartott Pakicetus, Basilosaurus, Rodhocetus vagy Dorudon atrox (a sor még folytatható lenne) esetében, hanem a Pezosiren portelli nevű ősszirén esetében is (a cetekben és a szirénekben egymástól függetlenül, de hasonló módon ment végbe az új élettérhez való adaptáció). Ráadásul a csontvázak jól szemléltetik nemcsak a hátsó végtag fokozatos redukálódását, hanem a test egyéb részein bekövetkező azon változásokat is, amelyek révén kialakult a vízhez való nagyfokú adaptáció [10-15].
A másik dolog, amit meg kell itt említsek, az atavizmusok léte. Ezeket korábban „visszafejlődött” jellegeknek tartották, olyan eseteknek, ahol egy régen elvesztett karakter újból megjelenik egy generációban. Leggyakrabban olyan változásokról van szó, amikor a csökevény szervek fejlődése során „kioldódnak” az evolúció során beépült fékek, és az amúgy elsatnyulásra ítélt szervek ismét kifejlődnek. Hogy csak az említett csökevényszerv-példáknál maradjak, ismert ilyesmi az emberi farok esetében (23 cm hosszú, izmokkal, csigolyákkal ellátott farkakról is tud a szakirodalom [16]), de az egyes cetfélék körében is viszonylag gyakran megfigyelhető volt többé-kevésbé fejlett hátsó végtagok esetenkénti megjelenése (sajnos, azóta az emberiség mindent megtett ezen fajok kiirtása érdekében, így a statisztikai törvényszerűségeknek megfelelően napjainkban egyre ritkább az ilyen típusú megfigyelés) [17]. Mindezek, tetézve azzal a változatossággal, amit normális esetekben megfigyelhetünk a természetes populációkban [18], teljesen alaptalanná teszik azon megállapításodat, miszerint létezik „egy részletes „kivitelezési terv”, amelyben az utolsó részletig az összes fázis előre be van programozva”. Ilyen terv szerencsére nincs, mert nem is lehet: az utolsó részletekig terjedő programozás azt jelentené, hogy a különböző fajok (beleértve minket is) minden egyede tökéletesen egyforma lenne. Megpróbáhatod ezt azzal magyarázni, hogy az ilyesfajta, fajokon belüli variációt is előre beprogramozta a tervező, de ezzel eljutunk a leveled érvelésének leggyengébb pontjához, mondhatni öngóljához, amit meglepő magabiztossággal lősz az ID hálójába.
Ugyanis azzal, hogy megkísérelsz életet lehelni Sir Richard Owen már rég kimúlt, alapmodellekre vonatkozó „Archetípus” elméletébe, nemcsak azt a megmosolyogtató állápontot vagy kénytelen elfoglalni, hogy a szerinted életet létrehozni képes „tökéletes” Tervező számára valamiért gondot okoz annak elérése, hogy a fölösleges szervkezdemények meg se jelenjenek a fejlődés során (az eddig elképesztő bonyolultságú dolgokat megtervező Valaki hirtelen kapkodni kezd, mint anno a Y2K-re készülő programozók, itt-ott módosítva a „programkódot”, ahelyett, hogy újraírná a szubrutint – ráadásul, mint azt az atavizmusok mutatják, még ez a „belejavítás” sem tökéletes), de önként és dalolva példázod azt, hogy az ID falszifikálhatatlan. Falszifikálhatatlan, mert mindig és mindennel összeegyeztethető, mindig elő lehet állni egy nyakatekert magyarázattal, miért is elképzelhető, hogy pont így lett az adott, tervezés szempontjából fölöslegesnek látszó folyamat tervezve. Szinte észrevétlenül Paley eredeti magyarázata alól is kihúzod a kisszéket a vakfolt körüli fejtegetésed során, miszerint nem fontos, hogy valami nem tűnik tervezettnek a mi fogalmaink szerint, a tervezettség valójában akkor is ott van, ha mi nem vesszük észre („az élővilág intelligens tervezője tudatosan épített bele a fajokba hiányosságokat. […] A dolgok […] tökéletesen olyanok, amilyennek a tervező létre akarta hozni őket.”). És ezt még megfejeled azzal, hogy az ID „nem foglalkozik azzal a kérdéssel mik lehetnek a jellemzői és indítékai ennek a kreatív értelemnek”. Adva van tehát egy „elmélet” az élővilág sokszínűségének keletkezéséről (pontosabban teremtéséről), amely (állításod szerint) nem foglalkozik, azzal, hogy ki termetette a világot, miért teremtette a világot, és mint az előbb láthattuk arra, hogy hogyan folyt ez a teremtés szintén csak homályos magyarázatokkal szolgál. Jóformán egyetlen kérdés marad: miről is szól akkor ez az „elmélet”, mi az a tudományos kutatóprogram, amit fel tud kínálni....?

S mintha magad is belátnád, hogy az ID a hagyományos elmélet kritériumainak nem felelhet meg, a leveled közel felét annak szenteled, hogy megpróbáld bebizonyítani: valójában az evolúció sem elégíti egy tudományos elmélet feltételeit. (Ez a törekvésed szintén több értelmet nyert a szememben beszélgetésünk óta, amikor arra tettél utalást, hogy szerinted a tudományos módszer aktuális definícióját is meg kellene változtatni.) Sajnos hosszú szemantikai fejtegetéseid általában az általam írtak lényegével nem foglalkoznak, illetve számos esetben a kreacionista irodalom klasszikus és sokszor cáfolt érveit fogalmazod meg újra. Nem tudtam meg például, hogy „evolucionista barátaid” milyen megfontolásból nem vetnék el az evolúciót, ha egy nem DNS örökítőanyagú kutyát lelnénk. Ez őszintén érdekelne, hiszen egy ilyen élőlény puszta léte cáfolná a darwini közös eredet gondolatát (és egyszerre támogatná a Christian Schwabe által propagált, az élet többszöri független kialakulását megfogalmazó elméletet). Az sem derült ki pontosan, hogy egy évtizedek óta jól dokumentált és ismert biológiai folyamat, az osztódással szaporodó prokarióták körében elterjedt horizontális géntranszfer (HGT), miért cáfolná az evolúciót vagy tenné lehetetlenné annak tanulmányozását. Ez a folyamat azt támasztja alá, amit ettől függetlenül is tudtunk: az egyetlen génből készült fák hordozhatnak pontatlanságokat és ezért a leszármazási kapcsolatokat pontosabban tükröző molekuláris fák szerkesztéséhez több génre van szükség. De a HGT egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lehetne ilyen fákat szerkeszteni [19, 20]. Filogenetikai fáknál maradva, azt is szóvá kell tennem, hogy bár igyekeztél „ellenpéldákkal” megkerülni, hogy a fák szerkesztéseinek matematikai elveivel foglalkozz, ezen irányú lépéseid ingatag talajra vezéreltek. Funkcionális korlátaik miatt a hisztonok valóban figyelemreméltó hasonlóságot mutatnak, de ez nem jelenti azt, hogy pontosan egyformák lennének, és ne tudnánk evolúciós összefüggéseket vizsgálni velük. Ilyesmi módunkban áll, és a hiszton-fehérjék, hasonlóan a relaxinokhoz, nem okoznak meglepetést e téren [21, 22]. (Az inzulinnal kapcsolatban azt javaslom, győződj meg magad a filogenetikai összefüggésekről. A transzláció során keletkező pre-proinzulin fehérjéket megtalálhatod az NCBI adatbázisában – a fehérjék kódjai: emberi – NP_000198, csimpánz – NP_001008996, sertés – P01315 -, az összehasonlítást végző programot pedig itt.)
Mivel fejlődésbiológus vagyok, különösen fejcsóválva olvastam állításodat, miszerint „nagy különbségek mutatkoznak a hasonló fajok azonos szerveinek kifejeződési módjában”. Ez ugyanis egyáltalán nincs így, és éppen ez könnyíti meg az én munkámat, ez teszi lehetővé, hogy a legkülönbözőbb más modellfajokból származó eredményeket alkalmazni tudjam. Különböző fajok tojásainak, illetve petesejtjeinek mérete, szikanyagtartalma, fejlődésének időzítése különbözhet, de az embriogenezis során működő alapvető molekuláris mechanizmusok, sejt-sejt interakciók rendkívül hasonlóak. Nem azonosak, ilyesmi nem is lenne lehetséges, hiszen a fajok különböznek, de a fejlődés – legyen szó az egész testről, vagy egyes szervekről - főbb lépései még olyan távolabbi rokonok esetében is megegyeznek, mint a hal és az egér. És minél közelebbi rokonságban van két faj, annál pontosabban egyeznek ezen fejlődési folyamatok. (Ráadásul ezen állításoddal önellentmondásba keveredsz korábbi, sémákra és „kivitelezési tervre” épülő magyarázatoddal, mely szerint a Tervező – von Baer-i – logikája szerint: „az egyes fajok embrionális fejlődésük során annak a legnagyobb rendszertani csoportnak az alapsémáját kezdjék el követni, amelybe tartoznak […], majd fejlődésük iránya egybizonyos ponton ágazzon el a szűkebb csoportjuk sémája felé.”)

Azirányú igyekezetedben, hogy az evolúció elméletét megkérdőjelezd, sajnos gyakran nem magával az elmélettel foglalkozol, hanem a tényeket kezded vitatni, s közben egymásnak ellentmondó érveket fogalmazol meg. Ez valahol persze nem a Te hibád, hiszen Te csak hűen követed az önellentmondásokkal terhelt kreacionista irodalom „útmutatásait”. Ezek az ellentmondások részint az ID és a tudományos gondokodás összeegyeztethetetlenségől adódnak, részint pedig abból, hogy számos antievolucionista hadilábon áll a tudományos tények ismeretével és értelmezésével. Utóbbi tendenciának valóban ikonikus műve Jonathan Wells általad is idézett alkotása.
Wells bevallottan azért kezdett el biológiával foglalkozni, hogy „legyőzze a darwini evolúciót” és ennek jegyében írta meg „Icons of Evolution” c. pamfletjét. A könyv egyik (általad is) leggyakrabban idézett fejezete a nyírfaaraszoló lepkékkel foglalkozik és egyben a legjobb példáját nyújtja annak, hogy Wells mennyire félretájékoztatja olvasóit [23, 24]. Az említett rovarnak két változata ismert: a hagyományos, világos színű és egy melanizált, fekete. Utóbbit először 1848 táján írták le Manchester környékén, de a századfordulóra már a környéken levő összes nyírfasaraszolók több mint 90%-a ilyen volt. Ez a drámai változás már korán szemet szúrt a biológusoknak, és többen felvetették, hogy összefüggésben állhat az ipari forradalom következtében megnövekvő légszennyezéssel, amely a világos színű zuzmók elhalásának okozója volt és sötét lerakódást képezett a rovar elsődleges élőhelyein, a fákon. Ezt a felvetést támasztotta alá az is, hogy az ötvenes években bevezetett légszennyezést csökkentő intézkedéseket követően a légszennyezés és vele együtt a környék fáin levő lerakódás mennyisége, valamint a fekete nyírfaaraszolók száma fokozatosan csökkenni kezdett - 1998-ra a populációk mindössze 10%-a volt ilyen színű. (Az angliai esettől teljesen függetlenül, az Egyesült Államokban, Michigan térségében nagyon hasonló jelenséget írtak le 1929 és napjaink között: a fekete színű nyírfaaraszolók elterjedése, majd visszaszorulása összefüggésben volt a légszennyezettség változásával [25, 26]). A fenti, jól megfigyelhető összefüggés miatt vált az eset az evolúció példájává, és Kettlewell kísérletei arra voltak hivatottak, hogy tisztázzák, mi okozza a szelekciót, ami miatt a melanizált forma előbb elterjedt, utóbb pedig visszaszorult. A kísérletek metodológiáját valóban érte később kritika, de amit Wells megfogalmaz, az durva csúsztatás. Először is az tényszerű tévedés, hogy a nyírfaaraszolók nem fordulnak elő a fák törzsein [27], de ennél is nagyobb probléma, hogy Michael Majerus munkásságát úgy igyekszik beállítani, mintha az érvénytelenítené Kettlewell megfigyeléseit. Majerus annyit állított, hogy nem kizárólag a madarak predációja okozza az evolúciós változást, de akkor is és azóta is többször hangsúlyozta, hogy az elsődleges oknak ő is ezt tekinti [28, 29]! (Amikor ez kiderült, Wells, aki addig Majerus munkásságát ajnározta, hirtelen becsmérelni kezdte őt... [24]) A biológusok számára a nyírfaaraszoló történetében semmi meglepő nincs: a melanizmusra az állatvilágban számos más példa is létezik és közülük nem egy összefüggésben van a sötétebb környezethez való alkalmazkodással, vagy éppen a predáció elleni védekezéssel [30].
Sajnos másik forrásod, Michael Cremo sem volt jobb választás, mint Wells. Sőt. Talán nem véletlen, hogy a Discovery Institute honlapján egész pontosan 0 (azaz nulla) alkalommal szerepel a neve, hiszen Cremo úr (mint az a leveledből immár egyértelműen kiderül) nem érti, miként működik a tudomány. Szavai szerint: „igen, ezt szokták tenni a tudományban. Ha valaki szeretne bemutatni egy elméletet, akkor olyan bizonyítékokat keres, amelyek alátámasztják az elméletet.” Csakhogy, mint azt már többször hangsúlyoztam, egy tudományos elmélet az adott terület teljes meglevő tudományos ismeretanyagát (a Jeti és tsai egyébként továbbra sem tartoznak ide) és nemcsak annak önkényesen kiragadott részét kell megmagyarázza.

Végül egy utolsó megjegyzés. Ha őszintén szeretnétek, hogy megjelenjen egy, az evolúcióval rivalizáló tudományos elmélet, akkor előbb fel kellene hagyjatok a tények szelektív értelmezésével és annak a hamis kettősségnek az erőltetésével, miszerint ha a darwini elméleten sikerül fogást lelnetek, az automatikusan a tervezettséget bizonyítja. Mint már ebben a levelemben is hangsúlyoztam, egy tudományos elmélet elsődleges célja nem egy másik elmélet cáfolata. Egy igazi elmélet aktuális ismereteink értelmezéséhez biztosít egy intellektuális keretet és képes megcáfolható predikciók tételére. Utóbbiak révén fog eldőlni, hogy versenyző elméletek közül melyik igaz és melyik nem. Amíg azonban az ID-mozgalom megmarad annak a hamis illúziónak a börtönében, hogy tudomány nem a tudományos módszer keretein belül elvégzett megfigyelésekről és azok értelmezéséről, hanem filozófiai ideológiák közötti harcról szól, soha nem lesz képes tudományos alternatívát nyújtani semmire.

Üdvözlettel,

Máté

---

[1] Itt elsősorban az abiogenezisre gondolok, ui. Farkas Ferenccel folytatott levelezésem során az általad felsorolt kritikák többségére már reagáltam. Annyit hangsúlyoznék csak, hogy a kémiai evolúció (abiogenezis) és biológiai evolúció (darwinizmus) két külön elmélet (az egyik az élet megjelenésével, a másik pedig az élővilág sokféleségének eredetével foglalkozik). Ezt azért tartom szükségesnek, mert érzésem szerint leveledben a kettő kicsit összemosódik.
[2] http://www2.ncseweb.org/kvd/main_docs/kitzmiller_342.pdf
[3] http://www.pandasthumb.org/archives/2005/10/i_guess_id_real.html
[4] http://www.pandasthumb.org/archives/2005/02/a_second_dimens.html
[5] http://danielmorgan.blogspot.com/2005/12/sternberg-saga-continues.html
[6] http://scienceblogs.com/pharyngula/upload/2006/02/Wedge.pdf
[7] Az általad ellenpéldaként felhozott Scadding idézet kontextusból kiragadott. Scadding arról beszélt, hogy a csökevényszervek nem nyújtanak külön bizonyítékot az evolúcióra a homológiák meglétén túl. (Zárójelben jegyezném meg, hogy jól láthatóan itt magad esel abba a bűnbe, amivel korábban engem vádoltál a Gilder interjú kapcsán, amit egyébként – mint arról mindenki meggyőződhet a cikket elolvasva – nem követtem el.)
[8] Sapunar D, Vilovic K, England M, Saraga-Babic M. (2001) Morphological diversity of dying cells during regression of the human tail. Ann Anat. 183(3): 217-222.
[9] Harris, MP, Hasso, SM, Ferguson, MWJ, and Fallon, JF (2006) The Development of Archosaurian First-Generation Teeth in a Chicken Mutant. Current Biology 16: 371-377.
[10] Bejder, L., Hall, BK (2002) Limbs in whales and limblessness in other vertebrates: mechanisms of evolutionary and developmental transformation and loss. Evolution & Development 4(6): 445-458.
[11] Gingerich PD, Haq Mu, Zalmout IS, Khan IH, Malkani MS. (2001) Origin of whales from early artiodactyls: hands and feet of Eocene Protocetidae from Pakistan. Science 293: 2239-2242.
[12] Nummela S, Thewissen JG, Bajpai S, Hussain ST, Kumar K. (2004) Eocene evolution of whale hearing. Nature 430: 776-778.
[13] Spoor F, Bajpai S, Hussain ST, Kumar K, Thewissen JG. (2002) Vestibular evidence for the evolution of aquatic behaviour in early cetaceans. Nature 417: 163-166.
[14] Thewissen JG, Williams EM, Roe LJ, Hussain ST. (2001) Skeletons of terrestrial cetaceans and the relationship of whales to artiodactyls. Nature 413: 277-281.
[15] Domning, D. P. (2001) The earliest known fully quadrupedal sirenian. Nature 413: 625-627.
[16] http://www.anatomyatlases.org/AnatomicVariants/SkeletalSystem/Images/19.shtml
[17] http://www.talkorigins.org/faqs/comdesc/section2.html#atavisms_ex1
[18] Shubin NH. (2002) Origin of evolutionary novelty: examples from limbs. J Morphol. 252(1): 15-28.
[19] Ciccarelli, FD, Doerks, T, von Mering, C, Creevey, CJ, Snel, B and Bork, P (2006) Toward Automatic Reconstruction of a Highly Resolved Tree of Life. Science 311: 1283-1287.
[20] http://www.bork.embl.de/tree_of_life/
[21] Thatcher, TH and Gorovsky, MA (1994) Phylogenetic analysis of the core histones H2A, H2B, H3, and H4. Nucleic Acids Res. 22(2): 174–179.
[22] Wilkinson, TN, Speed, TP, Tregear, GW and Bathgate, RAD (2005) Evolution of the relaxin-like peptide family. BMC Evolutionary Biology 5:14.
[23] http://www.ncseweb.org/icons/
[24] http://www.talkorigins.org/faqs/wells/iconob.html
[25] Grant, B. S. and L. L. Wiseman. (2002) Recent history of melanism in American peppered moths. Journal of Heredity 93: 86-90.
[26] Grant, B. S., A. D. Cook, C. A. Clarke, and D. F. Owen. (1998) Geographic and temporal variation in the incidence of melanism in peppered moth populations in America and Britain. Journal of Heredity 89: 465-471.
[27] Majerus, ME (1998). Melanism: evolution in action.
[28] Michael Majerus Profile. (2004) Science 304: 1894-1895.
[29] „First, it is important to emphasize that, in my view, the huge wealth of additional data obtained since Kettlewell's initial predation papers (Kettlewell 1955a, 1956) does not undermine the basic qualitative deductions from that work. Differential bird predation of the typica and carbonaria forms, in habitats affected by industrial pollution to different degrees, is the primary influence of the evolution of melanism in the peppered moth” (Majerus, Melanism: evolution in action, p. 116).
[30] Majerus ME and Mundy NI. (2003) Mammalian melanism: natural selection in black and white. Trends Genet. 19(11): 585-588.